Levél az olvasóhoz - 2015. 2. hó

A legelvetemültebb emberben sincs
elfásulva a lélek az érintkezések iránt.
/Gárdonyi Géza: Intelmek fiaimhoz/

Bár sajnálatos módon az emberiség hajnalától kísérik egymást az erőszakos emberi konfliktusok, (lásd Káin és Ábel) a békétlenség, a gazdaságilag fejlett világrészekben napjainkra ért a csúcsra az egymás iránti szeretet hiánya. S bár a média által képviselt fősodor igyekszik a kapitalista, fogyasztói társadalom eszményképének a céltudatosan kemény, rideg, számítókat beállítani, az embert az emberhez fűző szeretet hiány miatt Észak-Amerikában, Európában hallatlan népszerűséggel bírnak tíz és tízmillióknál a világhálós közösségi oldalak.

   Ugyanakkor ezeken a virtuális felületeken igencsak kínos lenne, ha valaki a szeretetről próbálna beszélni. Bár várjuk, vágyjuk a szeretetet, eközben durvák és kíméletlenek vagyunk a mindennapokban. Nem esik meg a szívünk mások fájdalmán, mert nem tudunk tiszta szívvel önzetlennek lenni, a rászorulónak adni. Bár ez sem korunk kizárólagos betegsége. Nagy katolikus írónk, a 115 éve született Fekete István jegyezte le az 1930-as évek vége felé: »Istenem, ez az ember – milyen koldusszegény! Ez az ember: nem tud adni! Hogy nem akar-, az más, de ez nem tud.« S lám, már nem tudunk, nem akarunk adni, nemcsak a nincstelen kéregetőnek, hanem már nem tudunk igaz szívvel barátainknak, ismerőseinknek, családtagjainknak sem. Elhagyatottak, magunkba fordulók lettünk, félünk… »A magánytól az összetartozásig« című könyve ajánlójában Pál Feri atya írja: »A magányosság korunk egyik jellemző és fájdalmas problémája. Nagy szenvedést jelent, ha egyedül vagyunk, miközben vágyunk egy társ után; Magányosak természetesen nemcsak akkor lehetünk, ha egyedül vagyunk, de társkapcsolatban élve is, amely nem úgy alakult, ahogy reméltük; mintha a nagyszüleinknek jobban ment volna mindez… Nekünk miért nem?« Ennek okai azonban igen szerteágazóak. Elsősorban nagyszüleink nem Én központúak voltak. Felmenőink jelentős része, minden baj és nyomorúság ellenére, jobban hitt az Isten irányította jövőben. Hittek a valóság objektivitásában, vallották is a lét fensőbbségét, vallották a szellem felsőbbségét az anyag felett, fensőbbségét a gondolkodás felett, amelynek megértéséből fakadt alázatuk a Nem-Énnel szemben. Ez az alázat a mindennapokban is megmutatkozott Isten iránt, a föld, a természet törvényei iránt, egymás iránt. Ez az alázat, a másik iránti tisztelet vitte, vezette legnagyobb keresztény költőinket, íróinkat, képzőművészeinket. P. Lippert német teológus a katolikus ember jellegzetes vonásai között elsőnek azt állapítja meg, hogy »annak szemében a valóság, amelyben él, gondolkozásától, elképzelésétől független, objektív valóság. Nem képzeletünk, érzésük, vágyaink vagy álmaink alkotása, hanem valóság, amely rajtunk kívül, fölöttünk van, ami előttünk is megvolt, tehát valami Nem-Én, az Énnel szemben álló konkrétum. Aquinói Szent Tamás, a Summa Theológiae című művében abból indult ki, hogy az emberi értelem az okság elvét alkalmazva képes bebizonyítani a teremtett világból Isten létezését és sajátosságait, közöttük azt, hogy Isten mindentudó és nem téveszthet meg senkit sem. Isten az embernek kinyilatkoztatást adott, amelyet az emberi értelem képes megismerni, felismeri a jót és a rosszat.

   Természetszerűleg nem mindenkinek adatott meg a kereszt kegyelme, azonban próbáljuk mindennapi életünkben felismerni a másikban a jót, adjunk, hogy kapni tudjunk.

Cságoly Péterfía Béla
főszerkesztő