Levél az olvasóhoz - 2011. 2. hó

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,

/Ady Endre: Szép magyar sors/



A helyzet több mint aggasztó az oktatásügyi államtitkárság háza táján. Miközben rovásírás kutatóink egyre több tudományosan alátámasztott eredménnyel és megcáfolhatatlan bizonyítékkal szolgálnak, egyes hírek szerint az oktatásügyi bizottságra rátelepedett, /kommunista felmenőjű besúgó apától származó/ liberális árokásó és az MTA finnugristáinak sikerül megfúrni mind a szkíta-hun-magyar eredettörténet és a kettős honfoglalás, mind a székely-magyar rovásírás kötelező tananyagként való oktatását. Pedig már IV. /Kun/ László krónikása, Kézai Simon ezt írja 1282. körül a hun-magyar rokonságról: »a Jáfet törzséből származó Ménrót a /bábeli/ nyelvzavar kezdete után két fiút nemzett, Hunort és Magort, akiktől a hunok vagyis a hungarusok erednek; kiválasztották a harcra bátor férfiakat; a többieket Szkítiában hagyták, hogy országukat az ellenségtől megoltalmazzák.« Kézai Simon azt is tudni véli, Attila pajzsán koronás turulmadár ékeskedett, s ez a fejedelmi jelkép Géza idejéig érvényes maradt. Egy Erasmussal levelező magyar humanista II. Lajos özvegyének, Mária királynénak, Németalföld kormányzójának titkára és bizalmasa Oláh Miklós, Attila című művében, így idézi vissza ekkor, 1537-ben a dicső múltat. Székelyek őrzik az ősi magyar írást: »  fapálcikákra vésnek bizonyos, számukra érthető jeleket és ezeket a rovátkolt pálcikákat a barátok és szomszédok üzenet vagy levél gyanánt használják.« Az első magyar világtörténet szerzője 1599-ben – a származására nézve is székely reformációhívő – Székely István hosszan elidőz a székelyek történeténél, közölve, hogy »hunniabeli módra székel bötűvel élnek mind enapiglan.«
 A hiteles múlt megismertetésére nagyobb szükségünk van, mint valaha. »A társadalom jövőjét nem lehet epizódok között határozgatni, legkevésbé pedig olyan jóslatok alapján, amely epizódszerű események vagy az elkedvetlenedés befolyása alatt keletkeznek.« Akárha megállt volna az idő kereke, mert ezt a napjainkra is alkalmazandó bölcsességet száznegyven éve írta Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor vitacikkében.(1) Kétségtelen tény, hogy mára a kapitalizmus játékszereként(2) a társadalom jelentős többsége anyagilag egyre inkább ellehetetlenült. Múlt havi szerkesztői üzenetemben írtam, ezzel párhuzamosan megcsappant a hagyományos értékek iránti igény, az igényes magyar kultúra keresése. Havilapunk ezt az űrt igyekszik kitölteni. Egy több hónapon át tartó sorozatot indít a következő számban »Magyar nyelvemlékeink és a magyar helyesírás fontossága a rovásbetűktől napjainkig« címmel, történelmi források segítségével.
 A tudás és az élhető jövő el nem választható nyelvünktől-irodalmunktól valamint történelmünktől, ezért kell tanítását új, immár hiteles fundamentumokra helyeznünk. Ez a tudás ad nélkülözhetetlen alapot a haza iránti feltétlen hűséghez, amelyre támaszkodóként nemcsak gyermekeinknek, hanem a felnőttek jelentős részének is szüksége van.
A múltbeli történések és az ehhez kapcsolódó tapasztalatok figyelmen kívül hagyását nem indokolhatja semmiféle jövőbeli vélt vagy valós anyagi előny. Erdély elvesztésének traumáját nem a magyarság történelmi sebeit folyton feltépő mazochizmusa, hanem a nyertessé tett Románia kilencven éve folytatott politikája motiválja leginkább. Hirtelen elfelejtetté vált Bukarest az uniós csatlakozás előtti átmeneti majd azutáni hozzáállása a magyarsághoz. Napjainkban a külügyminisztérium döntéshozói hazaáruló módon, komoly feltételek, területi engedmények nélkül támogatják nemcsak Horvátország(3) hanem Szerbia esetében is az uniós csatlakozást. Ha már az 1848-délvidéki magyar mészárlásokra nem, azért arra illene emlékezni, hogy amikor a vajdasági Temerinbe 1944. október 28-án megérkeztek a partizánegységek, nyomban összeszedték a gyanús embereket. Válogatott kínzásokkal végeztek velük, lapáttal, puskatussal, láncokkal verték őket agyon a tűzoltószertárban. Az elsőként megölt harminckét embert éjszaka szekereken hordták ki a temetőbe. A férfilakosság másik részét a templomudvarban zsúfolták össze, majd innen kiterelték a temetőbe. Nagy gödröt ásattak velük, levetkőztették őket, s legéppisztolyozták valamennyiüket. Folytathatnám ezt a véres történetet Óbecsével, Péterrévével, Mohollal, Adorjánnal, Zentával, Kanizsával, Szabadkával, Zomborral, Topolyával, Bezdánnal. Mindenütt, ahol magyarok éltek, sor került a bosszúra… Újvidéken az úgynevezett Szúnyog-szigeten történtek a kivégzések ezrei. Három-négyezer újvidékit szegesdrótok közé gyűjtöttek. Nem volt ítélet, se vád, még csak felelősségre vonás sem, nyilvánvalóvá, hogy nem azért likvidálják őket, mert bűnösök, hanem egyszerűen azért, mert magyarok. Legnagyobb részüket a Dunába szórták. Egy másik szemtanú így számol be tapasztalatairól: Az első három heti Titó-megszállás alatt 1500 magyart úsztattak le a Tiszán. A zentai híd alá és a Fürdőházba hajtották térdig érő vízbe és golyószóróval kaszabolták le áldozataikat. Éjjelenként negyven-ötven személyt intéztek el, s így hamarosan a magyar vértanúk száma elérte az öt és fél ezret. Magyarkanizsáról – lakossága 90 százalékáig magyar volt – három és fél ezret tüntettek el. Így úsztattak le a Dunán körülbelül nyolc-kilencezer magyart. A II. világháború utáni népszámlálás adatai szerint mintegy hetvenezer magyar hiányzott a Vajdaságból.(4) Ehhez hozzáadandó Jugoszlávia széthullásáig a nagyszámú erőszakos beolvasztások, elvándorlások majd a XX. század végi délszláv háborúban elszerbesítettek, elüldözöttek és legyilkoltak máig ismeretlen száma. Így joggal feltételezzük legalább százötven-kétszázezres magyar genocídiumot.   
 A múlt bűneit nem lehet egy őszintétlen bocsánatkéréssel jóvátenni, a múlt hibáit és bűneit nem lehet egy kiegyezéssel meg nem történtnek tekinteni, a múlt bűneiért mindenkinek fizetni kell… Az unos-untalanul felmagasztalt európai értékrend, mint fogalom is álságos és hazug, hiszen Magyarországot Londontól, Berlintől, Párizson, Bécsen át Brüsszelig – még ha szembe dicsérték is – mindig csak megalázandó-kihasználandó-kifosztandó eszköznek tekintették és tekintik ma is. Az öldöklő háborúkat és az elvtelen kiegyezéseket mindig önjelölt világmegváltók és korrupt politikusok kezdeményezték, aminek mindig a lakosság, a polgárok fizették meg az árát. Napjainkban az Európai Unió végvonaglásának vagyunk szemtanúi, ahol pedofil szélsőbalos anarchisták, bűnbánóvá idomított, degenerált német grófivadékok és a nagytőkével kollaborálók akarnak diktálni a Világhatalom szolgálatában, akiknek a zavar és a káosz, az önálló értékrend hiánya, valamint az alapvető keresztényi értékek megsemmisítése az érdekük. Jellemző, hogy az Európai Bizottság iskolásoknak készített naptárában a gyerekek tájékozódhatnak a világháló veszélyeiről, a maroktelefon helyes használatáról és az energiatakarékosságról, a zsidó, muzulmán és hindu vallási ünnepekről is. Azok viszont, akik a pünkösdi vagy a húsvéti ünnepre kíváncsiak, semmit nem találnak, a keresztény ünnepnapok ugyanis teljesen hiányoznak.
 Ez az Európa nem a mi Európánk! Egyetlen felemelkedési lehetőségünk egy Kárpát-medencei, a kor kihívásainak méltó választ adó, az ezerszer hangoztatott »harmadik út«(5) amely konföderáció keretében szavatolja a Kárpát-haza keresztény népeinek immáron békés továbbélését. A ráhangoló Ady vers tartalmazza az összes tanulságot, ennél több szóra most nincs szükség.



Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo