Levél az olvasóhoz 2022. áprilisi lapszám

„Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul,
és ház házra omlik.”

/Lk.11,17/

     Amikor ezeket a sorokat írom, még nincsen vége az országgyűlési választásnak. Írni azonban nem akarok róla, mert ma Magyarországon, egy sajátos, demokráciának csúfolt társadalmi berendezkedés és az ezzel párhuzamos politikai társasjáték miatt, sok verzió nincs, lehetőség nincs. Ha Isten és kiismerhetetlen polgártársaim úgy akarják, marad a mostani kormány, sok pozitívumával, de sok, ilyen-olyan ellentmondásával is együtt. Demokrácia pedig nem létezik, a polgár véleménye, a sok lépcsőfok miatt, már nem jut el a választások után oda, ahol a többségi véleményt, társadalmi akaratot maradéktalanul érvényesíteni lehetne. A népakarat így egyesek jó vagy rosszindulatától és egyéni ambícióktól függ. Összegrundolt alaptörvényünk miatt a pártok által választott, sajátos jogállású köztársasági elnök sem tud ezzel mit kezdeni, láthattuk, a politikai hovatartozás dönt,. Pedig hazánknak van egy olyan szakrális erőt sugárzó tárgya, a Szent Korona uralma, amely, ha valaki viselhetné, beteljesíthetné a magyar nemzet mindenkori akaratát. Hogy miként jutott ez eszembe? Pont száz éve 1922. április 1-én hunyt el a szerencsétlen sorsú, boldoggá avatott Habsburg Lotharingiai IV. Károly, Magyarország utolsó királya, aki megpróbálta kivezetni a háborús vereségből a Monarchiát. Persze nemcsak a Habsburgok jöhetnének számba, de éppen lehetne hazánk akár alkotmányos monarchia is, ahol a legfőbb ellenőrzés, a mindenkori uralkodó kezében összpontosul, egyféle országegyesítőként, csendre intené a renitens erőket.
     De nem igazán erről akarok beszélni, hanem arról, néhány liberális, kriptókommunista idióta belesodorna minket az orosz-ukrán konfliktusba i. Az amerikai üzleti és demokrata körök által támogatott báb, az ukrán Zelenszkij, és az orosz birodalmi álmokat dédelgető Putyin konfliktusa vért, könnyeket és mérhetetlen szenvedéseket okozott. Egyik kedves költőm, Omar Khajjam vetette papírra e sorokat:

„…Rozzant szeráj a Föld; és jajszavát
az éji szél süvíti át;
ki tudja, hány szultán nyitotta ki
és csukta be már korhadt ajtaját!...”

     Meggyőződésem, erkölcsi kötelességünk, hogy a háborús hiénákra „rá kell zárni örökre az ajtót”, hogy ne kelljen mindennap megborzongva ülni látomásaink súlya alatt, megborzongva, ha visszatekintünk a múltba, vagy belepillantunk a
jelenbe. Nagy katolikus írónk, Fekete Istvánt idézem:

„… a repülőgépeket látta, amelyek jöttek keletről, jöttek nyugatról, és jöttek délről;Nyomukban őrjöngő dördülések, mint a Sátán hahotája, amelyből tűz, gyász, könny, korom és vér száll fel az ég felé;
tán a csatatereket látta…, a szétroncsolt milliókat; akiket már átkarolt az elmúlás. A harcot, a menekülők áradását, üszköt, kormot, vért, szennyet, az átok és kín csatornáit megtelve hömpölyögni majd az egész földön;
Ezért akarjuk és tegyünk érte, hogy újra eljöjjön „a meggyalázott és megölt, de isteni valóságában s az emberek hitében és vágyában örökéletű béke!

Cságoly Péterfia Béla

főszerkesztő