Levél az olvasóhoz 2022. februári lapszám

Kultúra nélkül a létezés csak biológiai értelemben élet,
épp ezért szeretnénk elősegíteni a „látás” gyönyörűségét, a „szellem” étvágyát!

/Seneca nyonán/

     Jönnek az évek- mennek az évek, a hetek, a hónapok. De mégis különös hónap az idei február, mert akárcsak tavaly, ismét a világjárvány tombolása, ismét a pandémia legújabb mutánsa a fő „attrakció”. A nagy világégések kivételével eddig böjtelő a bálok, a mulatságok szaka, amik meghatározzák e téli hónap hangulatát. Ez az a hónap, amiről nem tudni mikor lett, bár már egyre később sötétedik, de mégis egybefolyik az előző januárral, akárcsak a hajnali felkelések borzongató álmossága, az elgémberedett kezek fuvogatása és a felhajtott gallérok. Meg a cinkéink is a kertekben egyre soványabbak, meg az átkozott szürkevarjaink kárognak egyre még panaszosabban, és eközben hódara felhők ónos esővel párban keringenek a város vérszínű szmogtakarója felett. A kutyák talpa és az emberek át meg átázott cipője unja már ezt a taknyos telet(de nagyon), aminek csak a kisgyermekek örülnek a mindennapi csúszkálások alatt. Így azt sem tudni, hogy most klímaváltozás van e avagy nincs, hisz február rezzenéstelenül átvette a folyamatos viharos szelet, a meleg szobát és az utca didergését, az olvadást és visszafagyást, a folyók, tavaink hánykolódását, és átvette a kerteket is, ahol látszólag nem történik semmi… Pedig szorgalmas munka folyik a csendesebb, melegebb napokon, ki almafáit metszi, ki szöllejét, és az állattartóknál is folyamatos munka folyik, ahogy a nagy ipari üzemekben vagy kis műhelyekben is. Örömmel jelentem kedves Olvadóinknak, hogy újra megindult a Szózat betűpatakjának csobogása, hogy új-régi munkatársaink eleget tudjanak tenni a ráhangoló mondatokban olvasható szentenciának. Megjegyzem még, hogy februári számunk még kicsit rövidebb, de ezen ne sóhajtozzanak keserűen. Márciusban újabb szerkesztőkkel és témákkal kiegészülve, immár szokásos terjedelemben segítjük a tavaszvárás izgalmát. Olvassák, amikor idejük engedi a Szózatot, nemcsak akkor, amikor elegük van a napi bosszúságokból, a választási cirkuszból, hazugságokból az „ingyen kenyér és cirkusz” hamis ígérgetéséből,, vagy éppen szomszédjuk részeg danolásából. Keressék Benedek Elek nagyapó vagy La Fontaine meséit gyerekeinek, unokáiknak, hogy ők tíz, húsz, ötven év múlva is látogassák havilapunkat, a Szózatot.
Mert a vég akkor következik be, ha egy néptől elveszik a létezés jogát a világon..., elveszik nyelvét, identitását, kultúráját. Egy erősebb a gyengéket megpróbálja elűzni, mivel az életre való törekvés végső formájában az ember mindig szét fogja törni az úgynevezett humanizmus minden „nevetséges” kötelékét, hogy helyére engedje lépni a természet kegyetlen rendjét, amely megsemmisíti a gyengét, hogy helyet adjon az erősnek…

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő