Levél az olvasóhoz - 2021. 6. hó

„…el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
és kíméld aki meghódolt, de leverd aki lázad!”

          /Publius Vergilius Maro: Aeneis, VI.852-854./

A ma százegy éves trianoni békediktátum hajnalán írom ezeket a sorokat. A tavalyi történelmi évfordulós megemlékezést szinte teljesen ellehetetlenült az országot sújtó covid járvány miatt, és az ideivel kapcsolatban is enyhe kétségeim vannak.
    Bár az Alapjogokért Központ felmérése szerint „a felnőtt magyar társadalom véleményét bemutató, országosan reprezentatív mintán végzett felmérés alapján kijelenthető, hogy »A MAGYAR EMBEREK NEMZETI IDENTITÁSTUDATA ROPPANT ERŐS A 21. SZÁZADBAN IS«. Tízből nyolc megkérdezett szerint ugyanis fontos az, hogy a globalizáció modernkori hatásai ellenére is legyenek nemzetek a jövőben, és mindösszesen a válaszadók 5 százaléka helyezkedett ezzel ellentétes álláspontra. Bár hazánk elveszítette területének és lakosságának kétharmadát, és több mint hárommillió magyar a csonkaország határain kívül rekedt, mégis, 101 évvel Trianon után is érvényes az a megállapítás, mely szerint csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs”. Mégis…
   A jogos tények gyakorlati érvényesítése végtelenül körülményes, nehéz. Őseink sajnos ilyen-olyan okokból megfeledkeztek a ráhangoló sorokban olvasható Vergilius bölcseletről. Kitörni pedig a párizsi béke óta, a nyugati „demokráciák” nélkül, az unióba becsalogatott nemzetnek szinte lehetetlen. Egyrészt ilyen gát az Egyesült Államok, amely a világi és protestáns kultúra Európa ellenességéből a 21. század elejére tökéletesen megmutatta, hogy milyen egy prakticista, pacifista, merkantilista, filoszemita, demokratikus kapitalista agyrém, a mammonista trösztök társadalma, amely a munkát megalázó valláshoz és minden metafizikai érdeklődés lerombolásához vezetett. Másrészt Európa 1919. óta nem ismeri fel a bölcsességet, nem ismeri fel azoknak a fenséges hallgatását, akik legyőzik önmagukat. Azoknak a jövőbe vetett bizalmát, akik látók, akikben az eszme vérré, életté, öntudattá, büszke hazaszereteté lett. Nem értik, mi magyar revizionisták nem a tagadás, hanem a tények oldalán állunk, a jogos restaurációén. Van egy olyan tökéletes és pozitív értékrendünk, hogy jogunk van arra, hogy végezzünk minden olyan tagadással, amelyet a hanyatló Európa kitalált – mert e nélkül történelmünk, hagyományaink jövője a semmibe vezetnek. Az talán még érthető, hogy az utódállamok foggal és körömmel ragaszkodnak a lopott vagyonhoz, tűzzel-vassal, elnyomó törvényekkel igyekezve kiirtani a magyarságtudatot és a magyar nyelv használatát, de az már igencsak nehezen magyarázható meg, amit az európai unió illetékesei művelnek velünk, magyarokkal, akik a trianoni békediktátum elleni harc jegyében csapdából csapdába estünk.
    Örökös tiszteletbeli főszerkesztőnk, Bajcsy-Zsilinszky Endre írta könyvében: „a magyar birodalom összeomlott, de a sírásó vétkek tovább élnek;” és valóban tovább éltek 1945-ig, 1990-ig, napjainkig. 
    Itt vannak a parlamentben az egykori Kun Bélák, Károlyiak, Jászi Oszkárok, Szamuelyiek, Lukács Györgyök [http://www.szozat.org/index.php/bolyongasok/tartalommutato/8392-lukacs-gyorgy-alias-georg-%20lowinger-filozofus-a-rombolas-apostola] és más kommunisták utódai. Róluk csak annyit, hogy Alekszandr Szolzsenyicin így írt róluk: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja”. Valami tán megmozdult az utóbbi években az elszakított országrészek magyarjai érdekébe, azonban kétségtelen tény, nehéz, szinte megoldhatatlan feladat lesz a nemzet legjobbjai számára. Az írástudóknak pedig az a kötelességük, hogy ne hagyják elfeledni, elhazudni azokat a tényeket, ami a békediktátum kihirdetését övezte.
    Végszóként ismét a Gulagokat is megjárt orosz írót idézem: „Nem a Birodalom tág határaihoz kell ragaszkodnunk, hanem szellemünk tisztaságához a megmaradt területen. Bármihez fogjunk, bármin gondolkodjunk mai politikai életünkben, senki sem számíthat semmi jóra mindaddig, amíg könyörtelen akaratunk pusztán az érdekeink után lohol, nem törődve nemhogy az isteni igazsággal, de még a józan erkölccsel sem. A föld csodálatos, áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével”. 

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő