Levél az olvasóhoz - 2021. 3. hó

Az az állam, amelyben a szellemi ember nem talál otthont, pusztulásra van ítélve.
Ha a szellemi embert megvetik, annyi, mintha az állam jólétéről lemondanánk.
Az az állam, ahol a szellemi emberről megfeledkeznek, még sohasem tudott fennmaradni.

/Me.tse kínai bölcse, Kr. e. 400 körül/

Hűséges olvasóink közül többeknek bizonyára feltűnt, hogy a Szózat havilap az utóbbi hónapokban – a bevett gyakorlattól eltérően – csúszva, kisebb tartalommal jelentkezik. Ennek oka többrétű, ugyanis szerkesztőségünknek hol egyik, hol másik tagját érte utol baleset, betegség, legutóbb Szentjánosi Csaba barátunk birkózik meg most is a Covid vírussal. Az én meggyógyulásom óta, a pandémia járvány okozta bezártság és barátok, ismerősök haláleseteinek lelki sokkja engem sem kímélt, rossz kedélyállapotomat a sok hamis híradás, baloldali-liberális ellenpropaganda még csak fokozta-fokozza. Rá kellett azonban jönnöm – miközben Hamvas Béla: Anthologia humana könyvét olvasgattam –  erkölcsi kötelességem havilapunk időben történő megjelenése. Pedig még ma is, mikor ezeket a sorokat írom, szívesen hivatkoznék arra: meghalt még egy barátom. Holott az elmúlt hónapokban nem Ő volt az utolsó sajnos. És Ő sem most, hanem már három hónapja. Csak most jutottam el odáig, hogy igazán szembenézzek e megmásíthatatlan ténnyel. Ellentmondásos volt a barátságunk. Sőt, mikor még nem tudtam, hogy a barátság olyan mint a szerelem, hogy átmenetileg meggyöngülhet vagy akár el is múlhat, néha olyan volt, mintha nem is lett volna a barátom. Később nem éreztem így, és most, hogy nincs már, és vele kapcsolatban mind gyakrabban jut eszembe olyasmi is, amire míg élt, nem gondoltam, és teljesen világos előttem, hogy mindvégig a barátom volt! Azután eszembe jutott az is, hogy két éve 2019. március 28-án hagyott itt bennünket Gaál Áron,  „Kitekintő” rovatunk szerkesztője, költő , műfordító. Gaál Áron versei angolul, franciául, hollandul, németül, olaszul, románul, oroszul és szerbül is olvashatóak, aki rendszeresen publikált idegennyelvű folyóiratokban, akit nemcsak szívesen műfordítanak, de aki maga is számos magyar vers idegen nyelvre történő fordítója volt, fontosnak tartva a részben az anyanyelven gyökerező kultúrák közötti kölcsönös átjárhatóságot. Egyik legkiemelkedőbb műve közöttük Gyóni Géza oroszra fordított verseinek kötete. Áron barátom munkásságának elismerését a magyar Szent-György és a román ARCA, valamint George Cosbuc díj is jelzi. Ő volt a Jászok Himnuszának írója is egyben /megzenésítette Borsodi László, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára/, akinek több versrészlete a Jászság köztereinek emlékművein olvasható. Számos más versét megzenésítették, verseiből két CD készült, egyiken románul is megszólalnak a költeményei.

A kelta ásatás demonstrációs falán
éppen a kijárat előtt, néztem
a korokat mutató táblák rajzait
Krisztus előtt és Krisztus után,
az épületeket, az embereket,
az évszámokat és az utolsó kockán
New York hivalkodó üvegtornyait
láttam, és egy tükröt láttam alatta,
amiben megpillanthattam ismét
egy szeletét a múltnak és megláthattam
a saját arcom egyre mélyülő
vonásait, amik úgy futottak végig
a fül és az áll között, mint az ásatás
gödrei amiből előkerült
a legelső csontdarab, egy csontdarab,
ami talán bennem is ott van valahol.

/ Gaál Áron: Egy csontdarab/

    A pandémia járvány okozta szigorítások miatt immár újabb neves egyházi ünnepünket, a húsvétot, Jézus urunk halálát és feltámadását kell otthon megünnepelnünk. Elmarad ismét a számomra oly fontos március 15. megemlékezés is. Ezzel kapcsolatban jutott eszemben, amikor liberális provokátorok immár a kötelező olvasmányok létjogosultságát is kétségbe vonják, hogy mennyire szükség lenne egy fokozottan nemzeti történelmet, irodalmat, anyanyelvet előtérbe hozó oktatási rendszernek 18 éves korig.  Kíváncsi lennék ugyanis arra, hogy hányan emlékeznek fiatalok és idősebbek arra, hogy 1848. márciusi forradalom következményeként a Bajcsy- Zsilinszky Endre, Szabó Dezső és a népi írók által oly gyakran bírált fokozott német orientációra, az ezerkilencszázharmincas évek közepén. A német hatalmi törekvések, illetve a Szálasi vezette hungarista mozgalom elleni megfontolások és eszmecserék eredménye volt a Márciusi Front. Borbándi Gyula könyvében így ír erről: „Az ötlet és a terv a Centrál Kávéházban született. A budapesti irodalmi kávéház a népi írói csoport találkozóhelye volt. Vélhetőleg 1937 elején minden szerdán délután öt órakor közös asztal mellé telepedett Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, Sárközi György, Sinka István, Erdei Ferenc, Erdélyi József és Zilahy Lajos. Hol többen, hol kevesebben voltak, aszerint, hogy ki tartózkodott éppen Budapesten és kinek volt ideje a délutáni kávézásra. Olykor vidéki értelmiségiek és fővárosi irodalombarátok is eljártak e szerdai találkozókra, hogy az írókkal megismerkedjenek és szót váltsanak. „Kezdettől éreztük – írta a Márciusi Front negyvenedik évfordulóján Kovács Imre –, hogy a népi írók munkáinak hatására kibontakozó népi mozgalomnak valamiféle nevet kellene adni, hogy arcélünk belevésődjék a közvéleménybe, a magyarság tudatába. Arról nem volt vita, hogy valamiképpen 1848-hoz, márciushoz kössük. Illyés Gyula Petőfi rajongója volt, könyvet írt róla; ő volt leginkább azon, hogy a nagy történelmi dátummal és névvel fémjelezzük magunkat, amibe belejátszott nemcsak az emlékezés, de a kisajátítása elleni tiltakozás is. A két világháború között március tizenötödike arra volt jó, hogy a rendszer a jelszavakkal tisztára mossa magát, az ifjúság meg kiélje kamaszkori vehemenciáját a forradalom felidézésével. Ott a Centrál Kávéházban, mi úgy akartunk az első március örökébe lépni, hogy programunkkal visszaállítjuk igazi értelmét és megszégyenítjük a kisajátító álhazafiakat. Első névként a Március Tizenötödike Mozgalom merült fel, de hosszúsága és nehézkessége miatt hamar elvetettük. ár közelebb volt az elfogadáshoz az Új Márciusi Front. Mozgalmunk sikerének záloga, máig is hiszem, a találó név volt: a Márciusi Front mindent kifejezett, önmagában programot jelentett. Ezt megelőzően évekkel már létezett rövid ideig egy hasonló nevű kezdeményezés, amelynek Márciusi Fiatalok volt a neve. Simándy Pál említi Bajcsy-Zsilinszkyről írott visszaemlékezésében, hogy 1932-ben Féja Géza közölte vele, szeretné közös táborba vonni a haladó szellemű fiatal értelmiséget és a munkába őt is be akarja vonni. A terv megvalósult, 1932. március 20-án az Előörs-ben megjelent a Mit akarnak a Márciusi Fiatalok? című kiáltvány. Féja Géza és még tizenöt alapító 12 pontba foglalta össze, mit akarnak. Szó volt szabadságjogokról, földreformról, népfőiskolák létesítéséről, faluszemináriumok létrehozásáról, Duna-völgyi népek testvériségéről, munkások, parasztok és értelmiségiek együttműködéséről. A munka elindítója és megszervezője Féja Géza volt, kinek irányító szerepét a résztvevők mind elismerték. A vitaesteket és szemináriumi előadásokat a Szabadság című hetilap szerkesztőségében rendezték. Az előadók, a szervezők és a szemináriumok résztvevői főleg azokból verődtek össze, akik a Bartha Miklós Társasággal és Bajcsy-Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártjával, valamint lapjaival tartottak szorosabb kapcsolatot. Bajcsy-Zsilinszky a társaságnak amolyan patrónusa volt. A Márciusi Fiatalok demokratikus jogokat és a szociális állapotok gyökeres megjavítását követelték. Tervbe vették egy szociográfiai könyvsorozat indítását. Az előadóesteken – nemcsak Budapesten, de vidéken is – olykor heves viták folytak. Majd minden időszerű téma napirendre került. Féján kívül a szervezésben igen tevékeny volt Simándy Pál, de az ő aktivitása sem biztosított hosszabb életet a körnek. 1934 elején megszűnt. Talpassy Tibor szerint, aki ugyancsak részt vett a munkában, Féja nem érezte át kellően, milyen lehetőségekkel és esélyekkel rendelkezett ez az együttes, a politikai nehézségek láttán feladta a küzdelmet.A „március” tehát már a Márciusi Front előtt is belekerült egy népi szellemi társulás nevébe. Jelentőségében persze, Féja Géza kezdeményezése messze elmaradt a Márciusi Front mögött. Amikor a Centrál Kávéházban eldöntötték, hogy a nép mozgalomnak nevet adnak, már közelgett a március 15-e, amely alkalmas időpontnak látszott arra, hogy a szervezet zászlót bontson. A budapesti egyetemi és főiskolai fiatalság március tizenötödiki ünnepségét hagyományszerűen az Egyetemi Kör rendezte. Sokáig eléggé tétlen volt ez az egyesület, de 1936-ban két csoport is felfedezte és alkalmasnak ítélte arra, hogy céljaira felhasználja. Az egyik a népiek csoportja volt [Kovács Imre, Potoczky Kálmán, Ölvedi János], a másik a kommunista tájékozódású diákok kis köre [Pataki Ernő, Béki Ernő, Podiner György, Tettamanti Károly]. A népiek a Kör Gönczi Pál utcai helyiségében előadásokat rendeztek, amelyeknek előadói között Kodály Zoltán is szerepelt. A főleg jómódú polgári családok gyerekeiből álló kommunista sejt szándéka az volt, hogy a Kört amolyan legális fedőszervvé tegye. A márciusi ünnepség előkészítő megbeszélésein Kovács Imre, mint az Egyetemi Kör tagja vett részt és ugyancsak ilyen minőségben volt jelen a kommunista Donáth Ferenccel [Donáth Anna Momentumos EP képviselő nagyapja /szerk*/] kapcsolatot tartó Pataki Ernő és Béki Ernő is. Kovács Imre, aki az írók közül a legmozgékonyabb volt és diákok között lakott, a Centrál Kávéházban ismerkedett meg Donáthtal, aki nagy tisztelője volt és akivel Kovács ugyancsak  beszélt a Múzeum kerti gyűlés előkészítéséről. A felolvasandó program – a Márciusi Front tizenkét pontja – Kovács Imre és a Centrál Kávéház-i írói kör megbeszélésein fogalmazódott meg, a népiek hitvallása volt, de tekintetve vette azokat a követeléseket, amelyeket a fiatalság már előzően is hirdetett, többek között az egy év előtti Debreceni Diétán, valamint az ifjúsági munkatáborokról folyt ankéton. Kovács Imre természetesen az Egyetemi Kör egyéb irányító tagjaival is megbeszélte a programot, a többi között Donáth Ferenccel, aki többször felkereste őt a Diákok Házában és sokszor a hajnali órákig vitatkoztak. A magyarországi párttörténetírás szereti úgy beállítani a dolgot, mintha a Márciusi Front tizenkét pontja kommunista sugallatra jött volna létre, illetve annak a népfrontpolitikának a következménye volt, amelyet a párt akkoriban követett. Donáth Ferenc és az Egyetemi Kör néhány kommunista tagja valóban tájékozva volt a programról, de a kommunista pártnak semmilyen felelős szerve nem látta előre, csak már a Múzeum-kerti gyűlés után. A kommunista szerep tehát legfeljebb közvetett, de nem közvetlen volt. Az Egyetemi Kör kommunistákkal rokonszenvező fiataljainak szerepe főleg abban merült ki, hogy az írókat politikai kiállásra és szervezkedésre ők is ösztönözték. „Voltak kommunisták is a Márciusi Frontban – írta Kovács Imre –, ismertük őket, együtt dolgoztunk velük, de a mozgalmat egyedül és kizárólag mi, nem-kommunista népi intellektuelek alapítottuk” [ellentétben a Kádár diktatúra kommunista ellenállókról és partizánokról szóló hazugságaival /szerk.*/].” Még egy fontos részt másolok be ide az akkori események  kapcsán: „Az Egyetemi Kör elnöke, Porga Lajos megnyitója után Zilahy Lajos beszélt, felemelve szavát a három millió földtelen paraszt mellett. Féja Géza is az agrárproletárok nyomorát és kilátástalan sorsát ecsetelte. Végül Kovács Imre felolvasta a Márciusi Front tizenkét pontját: »Népünknek válságos és sorsdöntő korszakában élünk és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március minden idők magyar ifjúsága számára a tetemrehívás hónapja, amikor az első március számon kéri az új márciusokat«.  Az első március elsikkasztott szellemi örökségét újra felemeljük és követjük:

1. Az ország demokratikus átalakítását.

2. A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.

3. Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.

4. Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének legteljesebb betartását: országgyűlési képviselő ne vállalhasson igazgatósági, érdekképviseleti, stb. tagságot.

5. Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását.

6. A bankok, kartelek és monopóliumok magyarság sorvasztó uralmának megszüntetését.

7. A progresszív adórendszer bevezetését.

8. A munkát minden dolgozni akaró magyar számára: a 40 órás munkahét bevezetését, a szellemi és fizikai munkában egyaránt, az álláshalmozás és mamutjövedelmek megszüntetését.

9. A minimális munkabér megállapítását a biológiai létminimum felett.

10. A dolgozók gazdasági vonatkozású szervezkedésének szabadságát.

11. Az alsóbb néposztályok érdekében a közép- és főiskolákon a progresszív tandíjrendszer és a minőségi szelekció bevezetését.

12. A magyar revíziót: a dunavölgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.

Ebben az embertelen és magyartalan világban csak így látjuk biztosítva népünk jövőjét, és szilárdan hisszük, hogy hívek maradtunk az első március szelleméhez.

Kitörő lelkes taps fogadta a 12. pontot. „A tömeg nem oszlott szét – emlékezik vissza Kovács Imre – ott állt megrendülten, egy nagy élmény részeseként… Aztán hirtelen megtört a varázslat és ötezer torok kiáltotta: Éljen a Márciusi Front! Éljen a népi Magyarország!”

    Mai szemmel olvasva, ez a 12 pont még csak nem is enyhén szocialista, legfeljebb polgári demokrata program. Végezetül megemlíteném azt, hogy politikai elitünk becsületes vezetőinek kötelessége, hogy az 1990-ben elsikkasztott valódi rendszerváltást próbálja kompenzálni a fenti 12. pont szellemében. Ez a mai baloldali-liberális politikai szereplőktől épp úgy nem várhatók, mint az egyenes és igaz beszéd, a tények valós értékelése a járvánnyal kapcsolatos kormányzati intézkedések kapcsán. A nácizmus az antikommunizmusra, a kommunizmus [liberális köntösbe bújtatva] a náciellenességre épít még ma is, láthatjuk akár az uniós parlamenti törekvésekben. Orwell szerint a harmincas években sokan a kommunizmustól való félelmükben lettek nácik, mint ahogy sokan fordítva, a Harmadik Birodalom hegemonista törekvései miatt kommunisták. Napjaimban is ezeket főleg az Egyesült Államok és az Uniós bürokraták politikája és az emberi butaság táplálja. Alain Besancon francia újságíró a Le Monde-ban írta le egykor, hogy mind két eszme egyaránt emelkedett ideálokat ajánlott – mint mostanság világszerte a zöld és az antifa mozgalmak – amely alkalmasak voltak arra, hogy „hősi tetteket és lelkes odaadást” váltsanak ki. Eredménye pedig az a sekélyes gondolatözön, intuícióhiány, káoszelmélet és anarchia, amit hazánkban manapság a DK. és a Momentum jeles titánjaitól tapasztalhatunk. Ezek az ügyek egyáltalán nem teszik jobbá a világjárvány okozta problémahalmazokat, hanem fordítva, mert hazugak azok a doktrínák és okozatai, amikre Gyurcsány és bandája hivatkoznak. A történelem évszázadai ugyanis bizonyították, hogy Pascal súlyosan tévedett, amikor arra hivatkozik, hogy csak azoknak a tanuknak kell hinni, akik megöletik magukat: mert ez csak hamis ábrándjaikat bizonyítják és nem az igazságot... 

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő