Levél az olvasóhoz - 2020. 6. hó

„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar”;

/Vörösmarty Mihály: Szózat/

 

 

Miután a Szózat havilap elsődleges célja, hogy anyanyelvű művelődési híd legyen a világ magyarsága számára, így júniusi lapszámunk nagy részében dokumentumokkal, véleményekkel, versekkel a száz éve történt trianoni békediktátummal foglalkozik. A Magyar Királyság a történelem tanúbizonysága szerint még a legnehezebb körülmények között is – hazánk területi épségéért borzasztó áldozatokat hozva – példásan megfelelt nemzeti hivatásának, amely gyakorlatilag több száz éven keresztül egyben az európai keresztény hit és a kultúra védelme is volt. Hazánkat történelmének a – mohácsi csatavesztés mellet – legnagyobb, legsúlyosabb emberi, területi és anyagi vesztesége sújtotta 1920-ban, [vagyis életfeltételei javarészt veszendőbe mentek, ellopták,] valamint sújtja ma is a lelkekben a magyar nemzetet. A Magyarországot sújtó igazságtalanság olyan példátlanul nagy, következményeiben annyira végzetes [lásd a II. világháborúba való belépés igazi okát], hogy ebbe a magyarság öntudatos része belenyugodni sem tud, nem is akar.
     Az alábbiakat nem a faj és vér mítosza íratta le velem, hanem az igazságkeresés, egy több mint ezer éves nemzet tagjának jogos igénye a valóság megismerésére. A második nagy világégés utáni, a majd ötven évig tartó kommunista elnyomás-szovjet megszállás, valamint a II. világháború elvesztése, az úgynevezett „párizsi béke” árnyékában – elsősorban az ezután született korosztályok – csak nagyon korlátozott és torz, gyakran hamis tényeket tudhattak meg a diktátumról. Magam is sok aspektusában írtam róla az évek során, minden bizonnyal gyakran elfogultan, esetleg téves eseményeket, állításokat is közölve. Lassan-lassan azonban kialakult bennem egy olyan – egyáltalán nem derűs – képsor, egy eseménytár, egy olyan lánc, amely talán mindannyiunknak segít megérteni [neves történészek segítségével] mi történt és mi történik ma is, a ránk kényszerített diktátum hatására. Kérdés hát, hogyan jutottunk ide, kik és a mikor történtek miatt, mert egyre gyakrabban felvetődik a közbeszédben Deák Ferenc és az 1867-es kiegyezés, a magyarországi zsidóság, a szabadkőművesek, a liberálisok és a kommunisták súlyos felelőssége. Raffai Ernő egyenesen állítja: „A XX. századi legjobb magyar történészek már 1920-ban s utána is megállapították, hogy a hazai liberalizmus és liberálisok konkrét okozói Trianonnak”. A kérdés azonban véleményem szerint nem ilyen egyszerű, sokkal árnyaltabb. Több más történész véleménye, magam is támogatom, hogy a békediktátumhoz vezető út eleje nem a XX. században keresendő, hanem sokkal előbb. Magyarország török megszállásának felszámolása után a jobbára elnéptelenedett országot külföldiekkel telepítették be vagy ők húzódtak a Magyar Királyság lakatlan területére, mint az oláhok egy része, a szerbek, a sokácok, a rácok és különösen nagy számban német-sváb bevándorlók-betelepítettek. Egyet kell hát értenünk Andrásfalvy Bertalan professzor állításával: „Trianon nem csupán az első világháború következménye, hanem egy sok évszázados elhibázott, a magyar [és újbirtokos Habsburg vazallus*szerk.] arisztokrácia érdekeit kiszolgáló politika része, melyben a népet, a magyar parasztságot folyamatosan megfosztották életterétől és lehetőségeitől. A hódoltság után a bécsi udvarnak egyszerűbb volt a magyar arisztokraták [és az új, külföldi földesurak*szerk.] igényeit kielégíteni, mint nagy társadalmi, szociális változásokat és földosztást végrehajtani”. A betelepítettek lényegesen engedelmesebbek voltak a főúri túlkapásokkal, önkénnyel szemben az ősi jogokra támaszkodó magyar kisnemességnél, parasztságnál. Erdélyben, az 1700-as években maguk a magyar földesurak is elkergetik a jól dolgozó, de ősi jogaikra támaszkodó, önérzetes, büszke magyarokat és székelyeket, s helyükre románokat telepítenek be. Ők olcsóbban dolgoznak és a könnyen pénzzé tehető állatállománnyal érkeztek a korábban színmagyar lakta vidékekre. Wass Albert maga is megírta, hogy saját ősei is elűzték magyar parasztjaikat! Egyes XVII.- XVIII. századi levelezésekben, feljegyzésekben dokumentálták, volt olyan falu, ahol azelőtt egyetlen egy román sem volt, de húsz-harminc év múlva már román többségű lett! Trianon árnyai tehát nem az első világháború elvesztésével kezdődött, hanem jóval korábban. Ma Magyarországon sokakban hamis nosztalgia él Sissi és Károly király miatt, elfelejtve, hogy 1867-ig az osztrákok [helyzetükből adódóan] lényegében ugyanolyan megszállók voltak, mint előttük a törökök, vagy mint később a Szovjetunió. Sajnálatosan kevéssé ismert, lényegtelennek tartott tragédia a székely határőrezredek erőszakos kialakítása elleni tiltakozás miatt, hogy – Mária Terézia parancsára, 1764-ben történt – családostul lemészároltatta a székely Mádéfalván a tiltakozókat a magyar királyné, akit ma is „kegyes királynéként” említenek. Az amúgy is megfogyatkozott magyarság immár drasztikusan kezdett eltűnni az évezredes magyar településekről, mert ekkor székely családok ezrei hagyták el kényszerből Erdélyt, menekültek elsősorban Moldvába, ahol az akkor már rég itt élő csángóktól eltérően ők nem tudtak egységes magyar településeket létrehozni, így beolvadtak. [Az elrománosításban jelentős szerepet vállalt- vállal ma is a román ortodox egyház.] Ezért látható ma szerte Erdélyben és Moldvában oly sok magyar nevű és magyar antropológiai jellegű ottani lakos, aki már nem tud- nem is akar tudni magyarul. [Ezt a beolvasztási- elrománosítási folyamatot másolták volna hosszútávon Ceaușescu kommunista diktátor falurombolásai.] Volt még egy nagyon jelentős magyar kivándorlásuk – melyet a történetíróink gyakorta meg sem említenek – amikor több mint százezer székelyt üldöztek el Erdélyből [összesen mintegy 1.2 millió embert a Magyar Királyságból] a XIX. század végére. A magyar bankok megbízásából magyar csendőrök kergették ki házaikból, lakásából az eladósodott magyarokat szerte az országban. Ezek a székelyek, magyarok fogták a kis holmijukat, és kimentek Moldvába vagy Bukarestbe, vagy akár Amerikába vándoroltak. Ha ők itthon maradnak, akkor sok minden egészen másképpen alakult volna 1918-ban is! A századfordulóra a kapitalizmus térnyerésével párhuzamban megszégyenítették, ellehetetlenítették a magyar kisparasztokat, zselléreket, kisiparosokat és gyári munkásokat, ezért egyre inkább menekültek az egész országból. Ezzel a kölcsönadással párhuzamosan [együttjáró uzsorakamatokkal, élen a zsidó tulajdonú bankok valamint zsidó magánkölcsönök, elsősorban a Nyírségben valamint Kárpátalján,] drasztikusan felgyorsult a galíciai – jiddisül beszélő, askenázi – zsidók Magyarországra vándorlása, az Európában is páratlanul befogadó 1867-es emancipációs, majd az 1895-ös, Wekerle Sándor által jegyzett a zsidó vallásról szóló törvény hatására. Másfélmillió magyar ember hagyta el a Kárpát-hazát, helyüket nemzetünktől teljesen idegen szokású, vallású, asszimilálódni csak muszájból akaró, magyarokéhoz hasonló életmódot folytató, gyakran illegálisan beszivárgó, önmagukat nem is regisztráltató galíciai zsidók foglalták el. Ugyanakkor téves az a felfogás, hogy kizárólag a Magyarországra egyre nagyobb tömegekben érkező zsidók és leszármazottaik felelősek a békediktátumért, szerepükre még visszatérek. Az örökös politikai és eszmei viták és frázisok, kicsépelt szólamok alkották ekkor kormány és parlamenti ellenzék között a „hazafiságot és a nemzeti öntudatot”. Legalább ugyanakkora gondot okoztak az országnak, mint a folyamatos összeütközések a kiegyezés utáni felgyorsult kapitalista gyáripar és a munkásság, a kisipar, valamint a főnemesség, a Katolikus Egyház, a bankok és bérlőik által uralt nagybirtokok, mind a kizsákmányolt mezőgazdasági munkások, a zsellérek, mind a földre örökösen éhes parasztság oldaláról. A hagyományos tevékenységek mellett új üzleti lehetőségek is adódtak, a pénzkölcsönzés immár káros áradata, valamint az üzleti sajtó egyre nagyobb hatalma is tovább fokozta a zűrzavart. [A sajtó és könyvkiadás, a pénzcsinálásra alapozott újabb polgári irodalom átlageredményeit, könnyen hasznosítható eljárásait alkalmazó regény- és színműírás megteremtette a közönségsikerre számító szórakoztatás új műfajait. Megszületett a sikeres, nagy példányszámú, de semmitmondó történelmi regény és a szerelmi limonádé több változata, a „ponyva”, a színpadot elárasztotta a középfajú dráma és a könnyű vígjáték romlékony és selejtes tömege, amelyek polgári irodalom perifériáján helyezkednek el.] Ez a lendület természetszerűleg magával hordozta a botrányhősök, az önjelölt ám alkalmatlan „tehetségek”, meg az árral úszó botrányhős újságírók és szélhámosok felszínre kerülését. Ugyancsak ennek a folyamatnak a része volt, hogy a kiegyezés után bevándorolt és egyre nagyobb teret nyerő, gyakran vagyonos [kikeresztelkedett vagy hitét megtartó] zsidóság – a magyar népesség hazai arányaihoz képest túlzottan nagy arányban – mint szerzői, mint kiadói oldalon is jó üzletnek tekintette az írott kultúrát. Egyik részük asszimilálódott vallásilag is, és már magyarnak tekintette saját magát, azonban sok volt közöttük az örökös elégedetlen és lázító figura, ők voltak később a vörös terror legharsányabb „kulturális forradalmárai”, majd később a „Nyugat” dögkeselyűi, tehetségtelen és nyegle iparosai, akiket mélyebb felelősség, nagyobb becsvágy nem is sarkallt. A szabadkőműves politikai elit folyamatos destrukciója mellet a polgári réteg kettéválása is egyre súlyosabb társadalmi feszültségekhez vezetett. Jászi Oszkár a Martinovics páholy vezetésével államellenes radikális pártot szervezett, ezzel föladta a magyarság érdekeit [a Martinovics páholy most is működik Budapesten]. [Súlyos pedig a szabadkőművesség felelőssége, a Károlyi kormányának kétharmada, négy miniszter és nyolc államtitkár közülük került ki, akárcsak a kommunista népbiztosok egy része.] Ez a folyamat ugyancsak felgyorsította a nemzeti egység szétbomlását, a szélsőséges indulatok, a nyomor miatt nyert teret az olyan felforgató és a keresztény magyarságtól teljesen idegen eszmék, mint az örökösen lázító szociáldemokrácia, a kommunizmus befogadása, vagy korábban az antiszemita párt létrejötte. Raffai Ernő joggal nyilatkozta: „Ha egy ország népét állandó és kibékíthetetlen, vallási és ideológiai ellentétek osztják meg, akkor egy esetleges nehéz pillanatban, a nemzet megosztottsága miatt, csak az összeomlás következhet be”. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Habsburg Monarchia népeit az osztrák külpolitika folyamatosan uszította a háttérből, különösen a csehek sérelmezték, hogy nem ők a második uralkodó nemzet. Erdélyben a románságot a már említett, Bécsből is, Bukarestből is pénzelt ortodoxia hergelte folyamatosan mind a magyarság, mind a más vallásúak ellen. Az ország fővárosában nagyobbrészt németek, zsidók, rácok valamint a monarchia népei laktak túlsúlyban, a magyarokat gyakorlatilag csak az uralkodó osztály és környezetük képviselte. A magyar politika szereplői parttalan vitákkal foglalták el magukat, Szekfű Gyula: Három nemzedék című könyvében megjegyzi, a harmadik, 1890 utáni magyarországi liberális nemzedék eladta a hazát. Szabó Dezső jegyezte le egyszer: „saját hazájába sikerült hazátlan bitanggá tenni Európa legemberibb, legértelmesebb, legnagyszerűbb parasztját, a magyar parasztot”. Ugyancsak Szabó írta: „ a szellemi együttműködés alapérdeke minden egészséges közösségnek; a közösség faji vagy nemzeti öntudatának teljes megtalálása, megerősödése”. Ez azonban elmaradt, a magyar nemzet akárcsak a magyar politikai élet csak sodródott bele az I. világháborúba. A legnagyobb terheket itt is a monarchia második állama a magyarok, a magyar honvéd viselte, anyagilag is és emberveszteségben is. Ráadásul a számunkra kedvezőtlen külső és belső okok mellet jött a naiv, dilettáns Károly király és a katonai vereség, e korszak „kemény emberének”, Tisza István grófnak a meggyilkolása, majd a Károlyi-kormány és a vörös diktatúra ámokfutása. Ennek az időszaknak a közszereplői között is kiemelkedő a zsidó származásúak aránya, mint Böhm Vilmos, Lukács György és társai. Részbeni felelősségét is a magyar zsidóság az elejétől fogva tagadta, folyamatosan előítéletekkel és antiszemitizmussal vádolta a befogadó magyar nemzetet, vádolja ma is. A Károlyi- és Berinkey-kormányok liberálisaival és szocialistáival, majd a „Tanácsköztársaság” kommunistáival nem lehetett megvédeni az országot. Raffai Ernő mondja ki az igazságot: „A román, cseh és szerb megszállás és az ország földarabolásának megengedése miatt a hazai baloldal – hangsúlyozom, liberálisok és szocialisták – örökre elvesztették az erkölcsi alapot és a nemzet bizalmát a magyar állam vezetésére”. A háború kezdetekor tapasztalható lelkes hangulat is egyre csökkent a nagy veszteségek eljöttével. Nemcsak az emberveszteségek miatt, egyre több embert frusztrált – mint Gyóni Gézát – hogy sokan a harcoló alakulatok megkárosításával, gyenge minőségű hadianyagok szállításával nyerészkednek, ők, akik otthon is egyetlen folyamatos „győztesei” a harcoknak. Voltak ugyan egyéni próbálkozások, mint a Székely Hadosztály, a Lajtabánság kikiáltása vagy a Sopron környéki, a Felvidéki, Balassagyarmat környéki harcok, ezek azonban összességében is kudarcra voltak ítélve. A magyarság naponkénti megalázása az elmúlt 102 év óta – 1918 novemberében történt a második erdélyi román betörés – innen számítandó, a magyar királyság tönkretétele, kirablása és elsősorban francia, cseh és román megalázása. A folytatás innentől többé-kevésbé közismert. Az olaszok a háború feladása után sem engedtek haza több mint 300 ezer [kommunista eszméktől nem fertőzött] hadifogoly honvédet. Az összeomlás után a többi [elsősorban orosz] frontról hazaözönlő katonáktól egy félrészeg miniszter utasítására elvették a fegyvereket [ „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”, hebegte Linder Béla], a románok fosztogatva és erőszakoskodva Pestig jutottak, majd jött a párizsi kastély „tárgyalóterme”, ahol Apponyi Albertet érdemben nem engedték megszólalni a magyar nemzet védelmében. Majd gazdasági érdekeik miatt a „keresztény nyugat”, francia vezérlettel, felrúgva saját ígéreteit, gátlás nélkül szétszabdalta az országot, nem törődve milliós nagyságrendű magyarral, hogy mi lesz a sorsa. Tették ezt úgy, hogy tudták, „A népeknek azon természetes joga, hogy élhessenek és fejlődhessenek, magasabban áll és erősebb, mint bármely írott jog, törvény és szerződés” állította már ekkor a genfi székhelyű Nemzetközi Jog Intézete. Az ez után következett száz év alatt a magyarság asszimilációját [az aláírt garanciák ellenére] minden utód ország igyekezett felgyorsítani, kitelepítésekkel, „lakosságcserével”, akár tömeggyilkosságokkal is. Miközben az Európai Unió egyik fő narratívája a „szabadságjogok”, érdekes módon a csehek által összegrundolt úgynevezett Beneš  dekrétum máig érvényben van-lehet. Hogy a trianoni békediktátumot a rendszerváltás után sem próbálta – akár részlegesen – orvosolni a részben naiv, de mindenképpen cinikus magyar politikai elit, írjuk ide a felelősöket: a mindenkori köztársasági elnök, elsősorban Göncz Árpád, a „patkány”, a filoszemita Antall József-Jeszenszky duó, akik hazaárulása mind Jugoszlávia felbomlásakor Délvidék, mind Kárpátalja átjátszása Ukrajna tekintetében. Horn Gyula- Kovács László „merjünk kicsik lenni” párosa, Csehszlovákia felbomlásakor, valamint ők azok, akik nem akadályozták meg vétóval [a magyarok-székelyek helyzetét rendezendő] Románia EU-s tagságát, valamint a románokkal elvtelenül bratyizó Kovács- Medgyesi Péter ex miniszterelnök kettős. Érdekes még az is, hogy napjainkig minden erővel és minden eszközzel próbálják megakadályozni az önálló utat járni akaró Csonka-Magyarország politikai- gazdasági sikereit Nyugat-Európából. Minap jelent meg az alábbi és minden szavában igaz MTI közlemény: „Apponyi Alberttől Varga Juditig. Ez is lehetne ennek a közleménynek a címe.  A napokban ismét meggyalázták Magyarországot! Az Európai Unióban fő kérdéssé vált: Magyarországon nincs szólás- és sajtószabadság stb. Brüsszel gyalázkodással foglalkozik. 1920-ban, a trianoni palotában, gróf Apponyi Albertnek még felszólalásra sem adtak engedélyt. »Csupán« aláírni hívták. Ma, 2020-ban a brüsszeli tanácskozáson még az igazságminiszterünknek, Varga Juditnak sem adtak szót. A miniszter ezt írta a közösségi oldalán: »Az Európai Parlamentben betiltották a beszédemet, amit a magyar emberek és Magyarország védelmében szerettem volna elmondani. Ez mindent elmond az Európai Parlament koncepciós eljárásáról«”
Egykor Zrínyi Miklós gróf, a legkiemelkedőbb magyar katonák egyike mondta: „magyar vitézek földbetemetett csontjai és lengő árnyai nem engednek engem aludni”. Ha az Ő igazságát magunkévá tesszük – kérdés tehát – hogyan tovább?! Idézném most ismét Raffai Ernőt: „Ebből következik a megalázások megszüntetésének korparancsa: sem szövetségkötésekkel [V4, NATO, EU], sem tárgyalásokkal, sem egyik-másik, ma még magyar többségű területek közigazgatási autonómiájával nem lehet megszüntetni a szlovák, ukrán, román és szerb sovinizmust; Föl kellene ébrednünk: az autonómiának semmi esélye sincs. Arról nem is beszélve, hogy Székelyföldön kívülről a magyarok mind beköltöznének az autonómia területére, azaz egy-két év alatt a jelenlegi szórvány-területeket örökre elveszítenénk. Ráadásul Nagy-Romániát erősítenénk, ugyanis a román politikusok az autonómián kívüli erdélyi területeken minden magyar jogot fölszámolnának. Ébresztő magyarok: az autonómia szép, de megvalósíthatatlan. A rögösebb, ám járható út a határmódosítás Magyarország javára…”
Ez az út azonban vélhetőleg hosszadalmas, [még nemzetközi hátszéllel és nemzeti közakarattal is], több generációs küzdelem lesz [akárcsak az oszmán törökök kiűzése], bár nem lehetetlen. Orbán Viktor látható koncepciója, hogy egy gazdaságilag kiemelkedően sikeres Magyarország – miközben bőkezűen támogatja anyagilag és erkölcsileg is a trianoni gúnyhatáron túl élő magyar kisebbségeket – egy gazdag állam és erős hadsereg birtokában úgy jár el, ahogy Izrael uralkodik Palesztinában. Ez a tendencia azonban vélhetőleg még több ellenlábast toboroz az Unión belül hazánk ellen, sikere kétséges a világgazdaság kiegyensúlyozatlansága, és az illiberalizmussal kacérkodó, európai körökben felemás megítélésű, gyakran önfejű és erős kézzel irányító magyar miniszterelnök, Orbán Viktor miatt. Ráadásul elsősorban a hazai fejekben kell-kellene rendet rakni az otthonoktól az egyetemekig. Másrészt végleg kiűzni, ellehetetleníteni, erkölcsileg és politikailag tönkretenni a magyar közéletből a régóta „de omnibus rebus et quibusdam aliis” taktikával manipuláló ex-kommunista, szocialista és neoliberális pártokat, valamint a nekik gazsuláló, a szebb napokat is megélt Jobbikot megszálló és kriptoliberálisokat felvonultató parlamenti „ellenzéket”. Láthatjuk nap mint nap, milyenek ezek a megvesztegetett, előítéletes, szellemi hulladékokat szajkózó, veleszületett debil-marxista, önmagukat felsőbbrendűnek beállító techno és politikai bürokraták, mint a Soros György vazallus Szabó Tímea, Hadházy Sándor, Tordai Bence, Karácsony Gergely, vagy párttársa, a ferencvárosi polgármester, Baranyi Krisztina aki igazi arcukat megvillantva minap támadta Trianon emlékét. Vágó István, Gyurcsány Ferenc közeli bizalmasa, a DK politikusa, Facebook oldalán gúnyolódva próbálta támadni a magyar miniszterelnököt, ezzel is védve a román Trianon-törvényt. „Nem szabad tragédiaként megélni Trianont, hiszen az ország megcsonkítását követően kialakult határok között is lehet jó életet élni”. Így lehet összefoglalni az ÁVH-s „körmös Bauer” fiának az SZDSZ-es Bauer Tamásnak a véleményét, ami általánosnak mondható ezekben a „szellemi” közegekben. Az érdemtelenül és bőkezűen támogatott Hit gyülis szélhámos, Németh Sándor médiája az ATV, valamint az Európában egyedülálló védelmet, biztonságot és támogatást kapó magyar zsidóság képviselői makacsul hallgatnak a békediktátummal kapcsolatosan, amiből le lehet- le kéne vonni a tanulságokat. Harmadrészt a többi, nem Fidesz-fan, másképp gondolkodó magyar polgárok igénye szerint engedni és anyagi forrásokhoz is segíteni az új, jobboldali, a rendi társadalmat igénylőket, akik egy „konzervatív forradalmat” akarnak, mert ösztönösen érzik, a jövő azoké, akik szintézisbe foglalva képesek végiggondolni mindezt. És akik nemzeti-radikális vagy keresztény-katolikus új formációkat követnek-követelnek, akik világnézetükből adódóan, immár megkérdőjelezhetetlen közakarattal támogatják a [időpontja, mértéke és formája szerint ma még megjósolhatatlan] revíziót.
     „A változhatatlanság eszméje ellenkezik a jog fogalmával. A jog élő emberek számára van s ennél fogva nem lehet holt, merev forma, amely ahelyett, hogy a népek életének szabályozó és szabályozott föltétele volna: merevségében a népek életét bilincsben tartaná s mindén haladását megakadályozná”, vélekedett a fentebb már idézett genfi Institute of International Law-nak egyik alapítója.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf