Levél az olvasóhoz - 2019. 12. hó

Az embert nem az ég pusztítja el;
maga öli meg magát azzal,
hogy az örök törvényeket áthágja.

/Shu King ősi kínai könyv, kb. Kr. e. 600/

Amióta az eszemet tudom nekem mindig nagy örömet okozott a december hónap. Mikulás jötte, az adventi roráté misékre való álmos hajnali kelések izgalma, a Jézuska érkezés örömét minden évben egyre jobban vártam. Nálunk nem sátoros ünnepként vártuk a jeles napokat, húsvétot és karácsonyt, hanem első pillanatától fogva magával ragadott ezen ünnepek bensőséges méltósága. A szépen terített asztal, a csengettyűszó és ének a karácsonyi fenyő alatt, az éjféli mise… majd utána zenét hallgatva a nappaliban, az ajándékkönyvek böngészése – kivételesen – hajnalig. De a karácsonyt nem a kapott ajándékok miatt vártuk mi annyira a testvéremmel, hanem pont ellenkezőleg, mindig nagy volt az izgalom, hogy most mivel lephetjük meg szüleinket, nagyszüleinket, egymást. Sajnálom azokat az embertársaimat, akik nem érzik át, hogy adni jó! Máig nem értem azt az elkeseredett arccal való tülekedést a nagyáruházakban, amikor családok százai-ezrei anyagi erejükhöz mérten túlköltekezve vásárolnak idegesen, sokszor veszekedve olyan dolgokat, amire tulajdonképpen nincs is szükségük. Gyermekkorunkban, a szocialista évtizedek alatt számtalan más dologgal együtt hiánycikk volt a déligyümölcs. Azt a keveset, amit behoztak pillanatok alatt elkapkodták, emlékszem egyszer én is vagy fél órát álltam banánért sorban az akkori Marx[ma Nyugati]téren, hogy örömet okozzak húgomnak és nagymamámnak. Ez bizony már rég volt, a mai Y, Z meg kitudja melyik generáció, talán el sem hiszi, nem érti: adni jó! Szülőnek, gyereknek, unokának, barátnak, hajléktalannak egyaránt. Nem a nagysága fontos, hanem a gesztus. És ez a mi felelősségünk idősebbeké… Ha egy koldusnak adsz, [akár egy pohár borra,] ne a lelkiismeretedet próbáld megnyugtatni, szívedből és habozás nélkül adakozz, ahogy az irgalmas szamaritánus a Szentírás szerint. A rendszerváltás és a rendszerváltó politikai elit legnagyobb bűne, hogy nem egy szociális érzékenységű, szolidáris világot hozott nekünk, hanem önző módon, elsősorban a saját hasznát is tekintve egy mohó, agymosott és szívtelen rendszer felépítését segítette. Ahogy telnek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy karácsony immár nem ünnep, nem az Istenvárás napjai, hanem egy új keresztesháború kezdete. Miért írom ezt? Az agnosztikus liberális világ folyamatosan provokál minket hívőket, pedig ha valaki keresztény az nem azt jelenti, hogy gyengeelméjű. A folytonosan idegesítő, piszkálódó, szekírozó mindenben hibát keresés, az ilyenkor menetrendszerűen előkerülő antiszemitizmussal való vádak lényege az, hogy elveszítsük türelmünket, józanságunkat és méltóságunkat. Liberálisék az, akik nem értik a demokrácia, a szólás és gondolatszabadság lényegét, ők, akik örökké a függetlenség hiányát vetik a jobboldal szemére, a szellemi terror legnagyobb letéteményesei. Elemük a káosz, lásd a nyílt társadalmak követelését a korlátozás nélküli migrációról. A „nyilas” Prohászka püspökről készült tanulmánytól kezdve, Horthy Miklós kormányzót „fasisztának”, Bajcsy Zsilinszky Endrét „gyilkosként” való bemutatásán át, a mentálisan beteg gender és LMBTQ bandákon keresztül a svédországi templomban kiállított Istengyalázó szentképig, mind-mind ezt szolgálja. Magyarországon, a 2019. önkormányzati választások eredménye miatt mostantól a jobboldali-konzervatív- keresztény társadalomnak felvéve keresztjét folytonosan harcban kell állnia, gondolva az elkövetkező országgyűlési választásokra. A tét nagy, megmarad-e önálló, összetartó, az elszakított nemzetrészeket óvó-védő nemzetnek a keresztény magyarság itt a Kárpát-hazában, vagy ennyi idő után mégis asszimilálja a liberális mocsokba a háttérhatalmakat kiszolgáló Unio és a brüsszeli bürokrácia.  Emlékeztetőül, aktualitása miatt idézek Rákosi Viktor, Az elnémult harangok regényéből:
    „Simándy Pál tudta, hogy mit cselekszik, mikor a magyar‑garabóiak meghívását habozás nélkül elfogadta. Erdélyi fiú volt. Hunyad vármegyében született s ott töltötte gyerekéveit, a mi annyit tesz, hogy a régi dicsőség képei, emlékei már legzsengébb korában bevésődtek lelkébe. Ő, a késő ivadék, már romok közt jött a világra. A szétzüllött magyarság romjai közt. Látott régi magyar templomokat oláh kézen, vagy becsukva, körülötte ölmagas dudvával. Látott üresen álló nemesi udvarházakat, melyeknek tégláiból az oláh parasztok építettek kunyhót maguknak. Hegytetőkön sokszor elborongott középkori várak romjai közt, hol egykoron a magyar vitézek álltak őrt a falon, vigyázva a messzeterülő völgyeket... Százával, ezrével látott magyar típusú, magyar nevű parasztokat, kik elvesztették őseik nyelvét, őseik vallását s lelke kínosan vonaglott, mikor látta, hogy e tömegek immár idegen eszme, idegen nemzet szolgálatába hajtották erejüket, s magyar öntudatuknak utolsó szikrája is kihamvadt bennük;

    Vegyétek úgy, keresztény társaim, hogy mi itt egy régi magyar várnak utolsó ép bástyáját védelmezzük. Tartsunk össze, szeressük egymást, vigyázzunk, őrködjünk, hogy az ellenség erőt ne vegyen rajtunk.”

    *

    Tisztel Olvasó! Áldott adventi ünnepeket és Jézuska várást, szentségekkel teljes karácsonyt kíván a Szózat valamennyi munkatársa.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő