Levél az olvasóhoz - 2019. 4. hó

„Ki szenvedélyes szívvel csak hírnévre tör
S legfőbbik jónak tartja azt,
Tekintsen fel a tágas égre s lássa meg,
Milyen parányi földtekénk.
Neved, ha még oly nagy, sem tölti be piciny
Földünk arasznyi méretét.
Hiába próbáltok büszkén kitörni hát
Halandóságotok szűk köréből.”

/Boethius: A bölcsészet vigasztalása/

 

Sokszor elgondolkozom mostanában, hogy a mindennapok sodrában miért ösztönösen cselekszik az ember, miért nem elsősorban Isten tanításához fordul vagy az eddig szerzett vagy mások által felvázolt pozitív tapasztalatokat követi.
    Kétségtelen tény, hogy a lelke mélyén minden emberi lény egyedül van. Alighogy megszületünk, elsírjuk magunkat és ez az egyedüllét zokogása. Ugyanígy könnyekben töri ki a legtöbb ember, egy hétköznapi tragédia, egy családban bekövetkezett vagy egy jó barát váratlan halálesete miatt, ilyenkor a rosszra, az elmúlásra gondolunk és általában a mások, a többség által követett rossz beidegződéseket követjük. „Nem akarlak benneteket tudatlanságban hagyni a halottak felöl, nehogy úgy szomorkodjatok, mint a pogányok, akiknek nincs reményük, – mondta János evangélista –, nem azt mondom, hogy ne szomorkodjatok.  Hanem, hogy ne úgy szomorkodjatok mint a pogányok, akiknek nincsen reményük. Mert szükséges, hogy szomorkodjatok, de amikor szomorkodol, vigasztaljon meg a remény.” Buddha szerint egyetlen bizonyosság van az életünkben, az pedig a karma törvénye. Minden más, a sors, a véletlenek, az eleve elrendelések, az istenségek – csak bizonytalan hitelvek, amelyek nem adhatnak szilárd támpontot az életünkben. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A tao – filozófiájuk szerint – a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. „A halál törvény, nem büntetés” írta bölcseletében Seneca római sztoikus filozófus.
    Az első keresztények életének lényege Krisztus követése, tanításainak és hitelveinek gyakorlása volt úgy, hogy azok a lehető leginkább hasonlítsanak Jézus Krisztus cselekedeteire. Az ősegyház a feketét a gonosz, a Sátán, az örök sötétség szimbólumának tartotta, fehér ruhában siratták a halottat, és ilyen öltözetet viselnek gyászkor manapság is az erdélyi- torockói asszonyok és csángó testvéreink. A múlt század közepéig az Ormánságban, Hetésben, a Sárközben és Somogy egyes részein még szintén ez volt a gyász színe. A koporsós temetés az őskeresztények katakombáinak másolása, amelyet a közhiedelemmel ellentétben kizárólag temetkezésre használtak, rejtekhelynek nem. A római katakombákban több ezer ó- és újszövetségi jelenetet ábrázoló falfestmény látható. A leggyakrabban előforduló – a hitre utaló – jelenet Jónás életének epizódjai, amelyek a feltámadást jelképezik, vagy Lázár feltámasztásának ábrázolásai.  A buddhizmus tanítása szerint mindennek, aminek kezdete van, annak van vége is; így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Az élet pedig nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. A hamvasztás előtt egy ismert verset mondanak a résztvevők. A temetésnek ezt a részét a „halott ruháinak felajánlása”-nak hívják. A szerzetesek összegyűlnek a halottasháznál vagy a temetőben és a résztvevők leteszik az öt fogadalmat. Ekkor idézik Buddha utolsó szavait: „Mind, ami összetett széthull, megszületik majd elpusztul, // Létrejön és elenyészik, elnyugvása a boldogság.”  A taoista filozófia ősidők óta ismert alapelven nyugszik, a jin és jang kifejezések írásban is, melyek először a Ji Csing, a Változások Könyvében  jelentek meg. A jin jel egyik megközelítő jelentése „a hegy árnyékos oldala”, míg a jang jel hasonló jelentése „a hegy napos oldala”. Ezek a piktogramok nemcsak egymással ellentétben levő tulajdonságokat és formákat jelölnek, de egyúttal jelképezik az átalakulást egyik végletből a másikba, hasonlóan az évszakok változásához. A zenben a temetési szertartás olyan fontos, mint a megvilágosodás! Japánban a buddhizmus elterjedésével a Kr.u. VI. századtól tartanak buddhista temetéseket[hamvasztás] világi emberek számára. Maga a szertartás a nirvána szútra [tanítás] versének és a szív szútra rövid szövegének a recitálásából és egy dharma-beszédből áll. Ebben a zen mesterek úgy beszélnek a halálról, hogy az sem nem alászállás a pokolba, sem nem felemelkedés valamiféle mennyországba. Ez összhangban van a hagyományos [sintó], japán gondolkodással, mely szerint az ősök itt élnek közöttünk, a természet erőiben.
Érdekes megemlíteni, hogy annak ellenére, hogy Magyarország ezer éve keresztény, még a XX. század elején is bevett szokás a halotti tor, megtartása főleg falun és a cigányság körében kötelező erejű volt. „Jóska a házigazda büszkeségével néz végig a torra gyülekező rokonságon, aztán szertartásosan kibontja a zsákot, amelyből szalonnát, két kenyeret és több üveget rak ki az asztalra. Reggeli ég a lámpa, reggelig hangos a putri, van sírás, és van emlékezés, és néha már fel is nevet valaki. Az étvágy kitűnő. Ezt a halott meg is követeli, de azt már nem szereti, amikor az egyik asszony azt mondja, hogy Jóskának asszony kell… Jóska elborultan néz az illetőre. – Nem kell nekem már senki az életben…”(1) A képzetvilág meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz, akiknek haragját torral, étel-ital áldozattal igyekeztek megelőzni, jóindulatát pedig biztosítani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől való félelem – részben pedig maga a hagyomány – vált egyre inkább a szokás indítóokává.
A halál, bármilyen fájdalmas trauma is, nem győzedelmeskedhet rajtunk Jézus személyes példája okán, hiszen tanítása szerint követésével legyőzzük az örök sötétséget.  Szent Ágoston így beszélt Jézus tanításáról. „Életutunkon tartsuk tehát magunkat az Evangélium szavához: Aki
énbennem hisz,  akkor is él, ha meghal.” Azután hozzáfűzi: „És aki él és hisz bennem, nem hal meg örökké”. Ez húsvét misztériumának egyik legfontosabb, hétköznapjainkra is elemi erővel ható lényege.

*

    Valahogy nem figyelünk eléggé a nemzet sorsát meghatározó váteszeinkre. Az 1848- forradalomban nem a mérsékelten haladó Széchenyire, hanem Kossuthra hallgatott a nemzet és vezetett az út Világosig, Aradig. Ady Endre minden emberi gyengéje ellenére látnoki módon megjósolta Trianont, a nagy háború személyes kínjai miatt nem figyelt erre senki. Jövő év júniusában lesz száz éve trianoni szétszakíttatásunknak. Főlapunk hírsodrában is olvasható egy megemlékező írás arról a Csurka Istvánról, aki a rendszerváltás után megjósolta hazánk ki és elárusítását, ezzel párhuzamosan egy új Trianont, a többség nem hitt neki. Csurka agresszív gazdasági és etnikai gyarmatosítónak tartott Izraelt, ezért a liberális, politikailag korrekt magyar és külföldi sajtó antiszemitának, sokszor neonácinak nevezte. Ugyancsak Csurka volt az, aki felhívta a figyelmet a hazai cigányság erőszakos térhódítására. Az utóbbi hetek híre volt, Székely János szombathelyi megyéspüspök egy, a közelmúltban megtartott konferencián egy „új Trianonra” figyelmeztetett. A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának cigánypasztoráció ügyével megbízott püspöke úgy látja, minél inkább halogatjuk a cigányság felemelkedésének ügyét, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy az ország kettészakadjon. „No comment”!


1.    Fekete István: Kele

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf