Levél az olvasóhoz - 2019. 1. hó

„A pusztában kiáltó hangja vagyok:
Egyengessétek az Úr útját”;

                                             /Jn 1,19/

 

Ezeket az évzáró sorokat 2018. utolsó éjszakáján írom, dédapám „gondolkozószékében” ülve. Azonban most nem a szokásos mélyreható csend vesz körül, hanem a XXI. század emberére oly jellemző, erőszakra való hajlamának és rejtett agressziójának bizonyítéka, a szilveszteri petárda- tűzijáték cunami újév hajnalig tartó crescendója. Ennek ellensúlyozására most felteszem Brahms „Három magyar tánc” művének lemezét és ugyanennek a lendületnek a hevében végigszemlélem, végigtapogatom a polcokon álló kötetek gerincét Balassitól-Weöres Sándorig, Zas Lórántig.

     Ezekben benne van, innen merítettük a 2019 novemberében immár tíz éves Szózat havilap minden kincsét. Verseket, novellákat, esszéket, benne van nemzetünk, hazánk fájdalmai is, örömei is, múltja és kicsit jelene a Magas-Tátrától Fiúméig, Dobóruszkától Zentáig, Klézsétől Beregszászig, Sopronig, Győrig, Budapestig… Ez a futó számvetés meggyőz, hogy nem dolgoztunk havilapunk összeállításán éjszakákon és nappalokon keresztül hiába, mert a tőlem most kéznyújtásnyira fekvő távolságot, a magyar irodalom és líra sokszor elfelejtett, elhanyagolt vagy betiltott kincseit, a drótvilág segítségével eljuttathattuk a messzeségbe minden érdeklődő honfitársamhoz, az egész világon. Így ha hátradűlnek és a Szózat havilapra kattintnak, egyszerre fúj be egy gyenge fuvallat a Balatonról, egy hortobágyi vihar elő szele, egy kárpáti vagy csíki havazás fagyos lehelete, a komáromi, pozsonyi, a mohácsi ősz a dunai esti széllel. Csak olvasniuk kell, és mindenhova megérkeznek…

    Az előttünk álló 2019. esztendő fontos feladata lesz, hogy felkészüljünk az 1920-ban száz éves trianoni diktátumellenes méltó megemlékezésekre. Aki napjaink sajtótermékeit értően olvassa és hallgatja a médiát, világosan látja, mert látnia kell, hogy a környező utódállamok félnek az igazság pillanatától. A Felvidéken, Erdélyben, a Partiumban és Délvidéken, a látszólagos sima felszín alatt máig izzítják a magyargyűlöletet, Kárpátalján – hallhattuk, olvashattuk, láthattuk egész évben – az amerikai tőke által irányított hatalom már a látszatra sem ügyel. Viszont ezekből a polémiákból, immár száz éve, ügyesen lavírozza ki magát a szintén ellenérdekelt Ausztria, amely több évszázad szabadrablása után, pénzintézeteik segítségével és a magyar munkaerő kicsábításával, máig is hasznot fialó gyarmatának tekinti hazánkat. Nézzünk szembe a tényekkel, félreértés ne essék! A Carafa-, a Haynau-féle vérengzés, a Lipót császár-féle Neoacquistica Commissio, Kollonics Lipót gróf, II. József és mások nyelvnyirbálásai, Ferenc József, Ferenc Ferdinánd cselekedetei ellenére, főként a nép körében, akadtak jólelkű tiroliak, bécsiek, stájerek, akik [mint Gárdonyi Géza apja is] a Habsburg elnyomás ellen velünk együtt harcoltak 1848-ban, vagy mint áttelepült hivatalnokok, új földesurak jó magyarokká váltak.

    A közmondásos osztrák bájosság, választékos udvariasság nem egyéb, mint álarc. A monarchia megszűnése óta létrejött Ausztria csapodár természetét és politikai bukfenceit felemlegetőket azonban az osztrák közvélemény botrányos hazugként értékeli. Pedig tény, már eleve bizarrul nézett ki a trianoni diktátum ama rendelkezése, hogy a társuralkodó és császár-királyt adó Ausztria területet kap Magyarországtól. Ráadásul ezt a II. világháború utáni úgynevezett párizsi béke is szavatolta. Hogy is volt a béketárgyalás? Ausztriát Párizsban nem, mint német társutast, csatlóst vagy háborús bűnöst, hanem mint a „nácizmus” áldozatát kezelték. Amíg az osztrák sógor, hét éves buzgó kollaborálása ellenére, gazdasági, nemzeti és politikai függetlenség és a Marshall-terv előnyeit [726,1 millió USA $] élvezhette, mi magyarok megkaptuk Churchill -léktől a sztálinista, kommunista mételyt. Adolf Hitler mellett még számtalan osztrák[Ernst Kaltenbrunner, Otto Skorzeny stb.] töltött be fontos vezető tisztségeket a III. Birodalomban. Nem a nemzetiszocializmust, mint mozgalmat és pártot szándékozom bírálni, [amit a filoszemita Hollywood, média és a kollaboráns történészek naponta sokszor megtettek már helyettem], hanem feleleveníteni azt a hangvételt és lelkesedést, amelyet az osztrákok tanúsítottak a germán „Vaterland” iránt, a Führer politikai pályafutásának csúcspontja idején, az 1938-as Anschluss előtt és után., azt a „…hihetetlen örömmámort, amellyel diadalútján Hitlert Ausztria népe fogadta” írta naplójába Joseph Goebbels. Egyértelmű, hogy Ausztria önként csatlakozott Hitler birodalmához, és soha a történelem folyamán nem mutatkozott még olyan tömegesen az osztrák képmutatás és alattomosság, mint a II. világháború befejezésekor. Jóllehet leírhatatlan lelkesedéssel önkéntesen szövetkeztek, „hazatértek” az immár árjásított Németországhoz, az összeomláskor mindenki ártatlan demokratának vallotta magát. Miközben 1938. március 14-én Hitler diadalmas bevonulását Theodor Innitzer bíboros érsek rendeletére harangzúgás kísérte és az osztrák szavazók 99,73%-a igennel foglalt állást az Anschluss mellett. Innitzere bíboros horogkeresztes zászlót tűzetett ki a Stefansdom tornyára, Canterbury anglikán érseke a lordok házában felolvasta egyik bécsi barátjának levelét, amelyben beszámolt arról, hogy milyen csodálatos az új rend, miközben világszerte feljegyezték, hogy 1938. április 10-én gyakorlatilag egyhangú beleegyező osztrák szavazatot kapott Adolf Hitler. Fűzzük hozzá még azt is, hogy kényszer nélkül, titkosan szavazhattak, vagyis őszinte véleményüknek adtak kifejezést, mindössze 21.000 nemleges voksot adtak le az egész országban. Karl Renner osztrák szociáldemokrata politikus, egykori kancellár, Ausztria egyik leggyakrabban ünnepelt államférfija kijelentéseivel Magyarországot alávaló módon a népek börtönévé léptette elő. Még 1919. szeptember 23-án St. Germain- en-Laye kastélyában kijelentette, hogy hazája, Német-Ausztria, mint a Német Köztársaság része, most végre megszabadult attól a reakciós hagyománytól, amelyik a régi Monarchiát a népek börtönévé tette. Ottó Bauer  osztrák szociáldemokrata, az austromarxisták egyik vezéralakja így nyilatkozott az 1920 évek elején: „Nemcsak mint osztrákok, hanem mint klerikálisok is gyűlöljük az önálló Magyarországot, ahol a kálvinista nemesség és a zsidó polgárság uralkodik.” Ma pedig köpenyegfordító jellemükhöz híven váltig tagadják a nemzetiszocializmusban való legcsekélyebb részvételt is. Mindazonáltal saját, itt-ott megjelent irataikból a legkönnyebb leleplezni őket. Az austromarxista, szociáldemokrata képmutatást feltáró angol kiadványok egyikében az I. világháború utáni és az 1938-as Anschluss-mozgalom kapcsán olvasható: „Abban, hogy a fejlődés ilyen irányt vett, az egyértelműen a szociáldemokrata vezetők bűne, akik később pofátlanul „egy békés, demokratikus mintaállam megerőszakolásáról” merészeltek panaszkodni! Ilyen égbekiáltó hazugsággal ámítják és ámították ma is a világot,[vagy most éppen az osztrák „Willkommenskultur” és Magyarország folytonos brüsszeli ostorozása jegyében, a PC újságírók hathatós közreműködésével] holott milliónyi bizonyíték szól nemcsak az önkéntes és lelkes csatlakozásuk, nemcsak a Hitler oldalán való cselekvő részvételük mellett. Ugyanígy bűnös napjainkban Ausztria a volt szocialista országok, elsősorban hazánk lenyúlásának, kihasználásának, gazdasági ellehetetlenítésének jegyében, miközben a Magyarországnál ezerszer tehetősebb osztrák atyafiak az Európai Uniós támogatások egyik legfőbb kihasználói. Mindig másokra próbálják ráfogni azt is, amiért saját maguk felelősek. A tavalyi év volt az, hogy a választásokkor az ultraliberális austromarxisták hazugságáradata és önmentése végre-valahára átszakította a türelmes és a némiképp agymosott osztrák szavazók gátjait, a nyomában meginduló erkölcsi hullámcsapások a félrevezetéssel és népámítással handabandázó, élősdi és antikeresztény elvtársakat elsöpörte. Nem mintha az új osztrák kancellár, az osztrák néppárt elnöke [Österreichische Volkspartei, ÖVP], sokkal különb lenne elődeinél. Csak retorikája más Magyarország irányában, Ausztria gazdasági fölénye elvesztésének a félelme egyre erőteljesebben sodorja kormányzatukat a bécsi elnyomó politika évszázadok óta jól bevált megosztó, kizsákmányoló gyakorlata irányába, immár a brüsszeli szocialista és zöld elvtársak meg a megélhetési bürokraták segítségével.

    Egyértelmű tehát, hogy minden „emberjogi ömlengés” és egyéb lózung ellenére tények bizonyítják, a békediktátum kihirdetése óta, immár 99 éve, ebben a kérdésben, a magyarság és Trianon kérdésében, egyedül vagyunk. Hogy ezt a harcot ki nyeri, ezt vélhetőleg a következő ötven-száz év fogja eldönteni. De győzni csak akkor fogunk, ha a békediktátum történetét, tanulságait pro vagy kontra nem szépítjük és nem hallgatjuk el gyermekeink, unokáink és egy jövő, remélhetőleg boldogabb évtizedekben felnövekvő nemzedék előtt.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf