Levél az olvasóhoz - 2018. 9. hó

Egyet lehel az Úr a földre:
és gőg és hívság és „kultúrfölény”
korhadtan hull majd sírgödörbe

    /Sajó Sándor: „Egy kőkereszt beszél”/

 

     

    Néhány gondolat… az ásotthalmi zászlóbontás majd párttá alakulás után:

    Kétségtelen tény, hogy Magyarországnak szüksége van legalább még egy erős, jobboldali, patrióta és keresztény hitvallást szilárdan hordozó pártra, mert ezen értékek és a magyarországi, a pártok által gyakran tudatosan félreértelmezett „demokrácia” ellentmondásba kerülhetnek egymással. A nyugati szekuláris államokban az ezekben a kérdésekben általánosan elfogadott[az 1990-es évek óta tornádóként taroló liberális, polkorrekt] álláspont és a keresztény-nemzeti felfogás egyértelműen különbözik, leginkább a gonosz és a jó harcához hasonlítható. Már a katolikus egyház is figyelmeztette erre a politikai életben képviselőként részt vevő híveit. A Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – vezette Hittani Kongregáció „Katolikusok részvétele és magatartása a politikában” című dokumentumában úgy fogalmazott: „egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel”. Nem választható el tehát a keresztény erkölcs a politikában megnyilvánuló irányultságtól, döntésektől.

    Ezzel összefüggve nem véletlenül választottam néhai Csurka István pamfletjének címét. Neki volt köszönhető, hogy az 1992. augusztus 20-án a Magyar Fórumban közzétett írás, illetve az ezt követő politikai cunami nyomán, már a keveset olvasó átlagpolgár is megismerte, felfedezhette a nemzeti radikalizmus fogalmát, e gondolatoknak a közkincsé tételének köszönhető a napjainkra teljesen lezüllött Jobbik későbbi fogantatása is. „Ha Jeriko falai a trombiták zajára omlottak össze, az MDF a Néhány gondolat igazságaitól rogyott meg” – mondta erről később a Magyar Igazság Pártját és a Magyar Út Köröket megszervező író. Csurka István ugyanis ekkor létrehozta a Magyar Út Alapítványt, amelynek politikai célkitűzését úgy fogalmazta meg, hogy „az ország vezetésére fel kell készíteni, helyzetbe kell hozni a nemzeti szellemű keresztény középosztályt”.  Az azóta eltelt lassan három évtized történései immár történelem. Ennek sok keserű és kevés pozitív eredményét ajánlatos lenne a most megalakult új politikai mozgalom vezetőinek figyelembe venni, nehogy az eddigi gyakorlatok bűzös mocsarában kössenek [a nemzeti radikális eszméket pártolókat ismét magukkal rántva] ki. Ugyanekkor meg kell jegyezni, Csurka, sok hibája és történelmi bűne mellett jól látta, hogy a párt nem elég, kell egy[egykor, az 1930-as években a népi írók által kitalált] nemzeti radikális, mögötte álló mozgalom.

    A magyar, nemzetben-hazában- hitben gondolkodó fiataloknak először azt kellett tisztázniuk, hová tartoznak, ha meg a magyarsághoz való tartozást nemcsak szólamokkal, hanem tettekkel akarják dokumentálni, milyen eszményeket tűzzenek maguk elé és mit cselekedjenek. Ezért fedezzék fel újra a múltat, ismerjék meg Szabó Dezsőt, Bajcsy- Zsilinszky Endrét, Németh Lászlót, Féja Gézát, a népi írókat, a tiltottakat és tűrteket, a nemzeti radikalizmus igaz történetét. Az olyan művek, mint Ady politikai, József Attila hazafias és irredenta versei, Szabó Dezső „Elsodort faluja”, Bajcsy- Zsilinszky Endre földprogramja[lásd párhuzamban ma „Ángyán-jelentés”], Móricz Zsigmond, Veres Péter és Sinka István paraszti sorssal foglalkozó művei rádöbbenthetik őket, csak az idő kereke változott, az igazságtalanság, a kizsákmányolás, az emberek kifosztásának[akár az állam által is támogatott] módszerei nem. Ne törődjenek vele, hogy egyes agyament bértollnokok szélsőjobboldalinak, nyilasnak vagy nácinak, pláne antiszemitának nevezi sokadszor az ezt olvasó nemzedéket. [Reményik Sándor verse: „Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhők felett, de vizek alatt, Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat”!]

    Ma hazánk látszólagos sikerpályán fut, s bár el kell ismerni a Fidesz-kormányok kétségtelen pozitív előrelépését elődeihez képest, a magyarság túlságosan is ki van szolgáltatva az európai és világfolyamatoknak. Az ifjú értelmiségieknek fel kell ismerniük, hogy gyökeres reformra szorul a közgondolkodás és az ország társadalmi berendezkedése. Ezeket a fiatalokat ne elégítsék ki a kormányzat intézkedései és ígéretei, kétkedve fogadják a túlzottan hazafias és vallásos frázisokat, miközben a politika szereplőit szembesítsék saját cselekedeteikkel, a semmitmondónak és üresnek érzett szólamokkal. Kifogásolják, hogy a hatalmon lévők sok esetben csak felületi változásokra hajlandók, de nem akarnak vagy nem tudnak lehatolni a bajok gyökeréig.

    Szabó Dezső egykor erről így ír: Mielőtt elmondanám: a népképviselet melyik formáját tartom jónak - összegezem még egyszer mindazokat a tényeket, melyek a népképviselet mostani formáját a nemzeti öngyilkosság leghathatósabb szervévé teszik.

    1. A korlátlan politikai szabadverseny megadta a nemzet legutolsó morális söpredékének azt a lehetőséget - és ezzel a lehetőséggel bőven éltek -, hogy a történelem kialakítását, az állami élet felépítését vad egyéni étvágyuk dulakodásává tegyék. A versenyben nem az győzött, aki a legtöbb igazságot hirdette, akinek elhatározását legéberebb lelkiismeret és legtöbb hazafias szempont irányította, hanem, aki a legtetszetősebb hazugságokat ordította, akinek legszabadabb volt elhatározása, aki csak saját éhsége kielégítését keresve fütyült faja, hazája érdekeire. A népképviselet e formája a legalkalmasabb volt arra, hogy az államot egy végleges morális katasztrófához vezesse.

    2. A korlátlan politikai szabadversenyben nem az győzött, akinek legtöbb szaktudása, legtágasabb általános műveltsége, legszélesebb szellemi horizontja volt. Hanem győzött az, aki a lelkiismeretét aludni hagyó legnagyobb tudatlansággal, az állami élet egyes kérdéseinek teljes nem ismerésével a legképtelenebb ígéreteket és követelményeket bömbölte a lelkekbe. Így törvényhozás és kormányzás, s az állam kulturális életének kiépítése: az iskola, a művészet, a tudomány életének végzetes nagy kérdései olyanok kezébe kerültek, akiknek szellemi horizontjuk szegényes lett volna egy falusi népiskola vezetéséhez. Egy eljövendő boldogabb kor sohasem fogja elhinni az analfabétaságnak azt a végtelenségét, amellyel - és annál könnyebben - képviselővé lehetett az ember. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges kulturális katasztrófához vezesse.

    3. A politikai szabadversenyben nem az győz, aki a legönzetlenebb, a legbecsületesebb, aki leginkább nézi a közhasznot. Hanem győz az, aki minden eszközzel kergeti a saját érdekét. Így a törtető politikai kalandor olyan gazdasági érdekkör részesévé vagy eszközévé lesz, melynek az állam s a nemzet élete érdekeitől eltérő vagy azokkal ellentétes érdekei vannak. Így az állam s a nemzet marakodó érdekcsoportok marcangolt prédája s fejőstehene lesz. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges gazdasági katasztrófához vezesse.

    4. Az utóbb mondottakból következett az a történelmi tény, hogy a legfelső, úgynevezett történelmi osztályok hasztalan csatározás s belső fanyalgások után összefogtak a politikai versenyben a nagytőke új hatalmasaival, hogy az államot saját érdekeik védő és támadó orgánumává tegyék. Ebből aztán a következő állapot állott elő: a) A falusi nép megmaradt színtelen, súlytalan, irányítható, jobbra-balra lódítható massa iners-nek. b) A folyton hatalmasodó ipari munkásság külön testté idegenedett a nemzet testében, s mint ellenség, állott szemben a politikai szabadversenyben megvalósuló állammal és nemzettel szemben. c) A két erő közt összemorzsolódó nyomorult középosztály pedig két réteget mutatott. Az egyik, a nagyobb réteg idealizmus és más hasonló gaz és hülye szavaktól megkötve, mindenre kapható, koplaló szolgája volt politikát portyázó urai érdekeinek. A másik réteg, nem lévén elég szellemi horizontja, nem látva a helyes kivezető utat, elkeseredett szellemi anarchiában tépte saját faját, és menekült a zsidó imperializmus előkészítő forradalmába. A politikai szabadverseny még elfajultabbá tette a gazdaságilag felidézett osztályharcot. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges szociális katasztrófához vezesse.

    5. A 3. pont alatt említettem, hogy a politikai szabadverseny árán törvényhozáshoz és kormányzáshoz jutott politikai törtetők milyen könnyen lehetnek a legfelső osztályok s a nagytőke eszközeivé. Mármost meg kell gondolni a következőket: Franciaországban, Angliában, Németországban az arisztokrácia és a nagytőke hatalmasai mégis túlnyomó többségben általában franciák, angolok, németek. Így még az ő érdekpolitikájából előállott államelmélet is fajuknak a kifejezése, s többé-kevésbé fajuk hatalmi gyarapodását jelenti. Nálunk az arisztokrácia jó része, a nagytőke pedig a maga egészében idegen, és így az ő érdekeikből vezetett állami élet tőlünk idegen, legtöbbször velünk ellentétes érdekű, vagy pláne ellenséges fajok hatalmát gyarapítja a magyarság rovására. Hozzájárul ehhez, hogy a politikai szabadversenyben az győz, aki legjobban tud könyökölni, aki legélesebben rikoltja, hogy ő milyen fene nagy magyar. Márpedig a magyar tud legkevésbé könyökölni, ő tud a legkevésbé magyarkodni. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy a magyarságot fajilag a végső katasztrófához vezesse.

    6. Ugyancsak ezekből következik, hogy az az érdekkör, mely a politikai törtetőt saját eszközévé teszi, lehet idegen, velünk ellenséges, ránk éhes imperializmus: cseh, oláh, szerb, germán, francia, zsidó stb. és így megtörténhetik, hogy saját édes és lelkes voksainkkal mondjuk ki önmagunkra a halált, s osztogatjuk szét magunkat idegen hatalmak rabszolgáivá. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy nemzetvédelmi szempontból s külügyi vonatkozásban az államot a végső katasztrófához elvezesse.”

    E bajok ma is létező megoldásához, a gyógyulást kínáló orvosságról és a követendő úthoz kell leginkább az új párt és még inkább mögötte a mozgalom. Egy mozgalom sikere és életképessége egyenes arányban van azzal a hírveréssel, amelyet ellene kifejtenek, lásd a Momentum szárba szökkenésének történetét, ugyanis a mozgalom végső sikere és életképessége egyenes arányban van az ellene kifejtett erők mennyiségével. Ezért első időben a napi általánosnak vehető gondokkal, mint a fogyasztóvédelem, vagy éppen a bíróságok ítélethozatalának gyakorlatát kell az előtérbe tolni. Egy konkrét céllal és programmal létrehozott mozgalom önmagából növekszik, szellemi ereje nő, az ellene felsorakozó energiák kibocsájtójukat gyengítik. Egy ilyen mozgalom lehetőséget ad a napi politizálástól ódzkodó értelmiségnek, hogy szellemi bázisként ott álljanak a párt döntésinek hátterében. Egészséges és gyümölcsöző párbeszéd így alakulhat ki támogatói, az egyszerűbb és széles választói réteg és a párt aktivistái között, nem is szólva arról, hogy a politikai, eszmei összetartozás következtében az összeköttetés is folyamatosan működik. A külföldről[de gyakran a kormánypártokból is] sugárzó dogmatizmus és szektásság, a brüsszeli terror, a belső elszigetelődés és a sajátosan magyar, hétköznapi problémák iránti érzéketlenség okozta, hogy a politika szereplői és a választók véleménycseréje 1990. óta sikertelen maradt. Mert a munkásság és parasztság, az átlagdolgozó gondolkodásában és gyakorlatában a terheket főleg viselő rétegek közvetlen napi érdekei álltak előtérben, nem a távoli eszmék megvalósítása. A pártot támogatók, a mozgalom állandó kontrolljával, hogy politikai háttéralkuk vagy egyéni érdekek miatt ne „kurvulhasson el” a párt képviselője, politikusa. E mellet a fejlődés ellen elhelyezkedő politikai törekvés szülte [akár] kiváló emberi teljesítmények is csökkent hatóerővel rendelkeznek, míg a hivatott, igazi megmozdulásoknak, önszerveződésnek az a sajátja, hogy a belőle sarjadt kisebb értékű teljesítménynek is fokozott hatást tud adni. Ez a jelenség könnyen megmagyarázható: a hivatalos vonal saját érdekében mindennemű gondolkodás elejtésére törekszik. A nemzeti radikális út, amely azonban a társadalmi fejlődés következő állomása, a rendi társadalom és a rend tudománya, de még ennél is több: hitvallás! Ennek az igazságnak a végső következtetéseit a társadalmi fejlődés következő lépcsőfokára tekintve lehet majd kétségen kívül levonni.

    A történelem folyamata ellentétes erők egymásra hatásának a képe. Minden létező a maga törvényét követi; így ha rendületlenül követjük a nemzeti radikalizmus kiskátéját, az elvont jóság és rosszaság képletével többé nem magyarázhatók olyan jelenségek, amelyek egymásutánjából a történelem szövedéke[a MIÉP, majd a JOBBIK története] eddig előállott. A nemzet érdekében elkövetett haladás igénye az embert olyan fokra emeli, amelyen állva törvényeinek engedelmeskedhet anélkül, hogy a többi ember létét veszélyeztesse.

    Mi tehát a nemzeti radikális mozgalom szentháromsága, céljait zászlajára tűző nemzedéknek legfőbb feladata? Talán megemlíthető még a remény a trianoni igazságtalanságok békés jóvátételében; a meggyőződés, hogy, ha a magyarság el is vesztette hegemóniáját a Duna-medencében, józan és egészséges politikával, a társadalmi problémák megoldásával, magas színvonalú művelődésével példát és ösztönzést nyújthat[esetleg szorosabb szövetséget is kötve] a szomszédos országoknak, elsősorban az ott élő kisebbségi magyaroknak. [Az elcsatolást követő bénultság és tanácstalanság 1920 után csak lassan oldódott, de miután e folyamat elindult, mind több szellemi ember foglalkozott volta – akárcsak az emigráció – a politikai cselekvés korlátozott volta miatt rengeteg energiát szabadított fel, illetve helyezett át a szellemi élet területére. Nem véletlen tehát, hogy az új szellemi tájékozódás az utódállamokban nagyobb lendülettel történt, mint Magyarországon. A romániai magyar fiatalok körében különleges hangsúlyt kapott az erdélyi mivolt sajátos jellege és az önálló történelmi múltnak a jelenre is ható hagyománya. Mindezt anno transzilvánizmusnak nevezték, politikai bölcseletet kerekítve a fogalom köré. A transzilvánizmus vagy erdélyiség a mélyebb demokratikus érzés, a politikai realizmusé a pragmatizmus jegyében alakult ki.]

    Akárcsak az ezerkilencszázharmincas években és a negyvenes évek elején, a magyar társadalom figyelemreméltó tünetei közé tartozott a belső migráció növekedése, elsősorban a fokozódó menekülés a faluból, a falusiak városba áramlása. Ekkor Bajcsy-Zsilinszky Endre – aki földreformtervével egyidőben alapította meg a Nemzeti Radikális Pártot – abból indult ki, hogy Magyarországot csak a földhöz juttatott, „így megerősödő önbizalmában megszilárduló, ellenálló és cselekvő erejében megsokszorozódó magyar paraszt mentheti meg.” Szerinte egy nagyszabású földreform az ipari szükségleteket is megduzzasztaná, következésképpen előmozdítaná az ipari fejlődést és tízezreknek biztosíthatna elhelyezkedést, munkát, felemelkedést, egészséges lakhatást.

    A harmadik, hogy mindenekfölött törekszik a „szorongó tájékozatlanság” kisöprésére, dolgozik azon a nemzeti radikális-keresztény szociális világképen, amelynek birtoklását a szellemi-keresztény ember fő jellemvonásának kell, hogy tekintse és amelyet a részekből összeálló teljesség kimunkálásával vél kialakítani. Az „erkölcs” minden döntésbe való bevonása e folyamatba utal Németh Lászlónak[a nemzeti radikalizmus egyik szülőjének] arra a meggyőződésére, hogy nincs szellemi ember lelkiismeret és felelősség nélkül.

    Kell egy mozgalom… Legyen hát e mozgalom neve[ezzel is megújítva a nemzeti radikalizmus eszméjét] „Mi magunk”, ahol együtt, közösen felvesszük a harcot[ír mintára] az egységes Kárpát-haza iránt való ragaszkodás, a hit és a hazaszeretet mellet, a társadalom torz fejlődése és végzetes betegségei, az elesettség, a nyomorúság ellen.

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf