Levél az olvasóhoz - 2017. 11. hó

„Az élet vereséget szenved a haláltól,
de az emlékezet megnyeri csatáját a semmi ellen.”

Tzevan Todorov: Az emlékezet visszáságai

     

     

Újra kint jártam a pusztán. Megszemléltem mennyi munka maradt a nyárból; mert nincs tovább. Tényleg vége a nyárnak s már lassan az ősznek is. Bármilyen jó volna még sütkérezni, készülni kell a télre. S ott kint a pusztán ahol tavasztól az élet fakadt, ahol majd nemsokára süvítve viszi a szél havat, ahová makacsul megpróbálom visszalopni gyermekorom szép emlékeit, vannak még jócskán tennivalók. De tudom, azok a tennivalók kifognak rajtam. A mind agresszívebben visszatérő csalánok, s ki tudja honnan előkerülő vadrózsása hajtások, és a valahonnan szél hozta gazok, alattomosan terjeszkedő gyökérzetükkel le fognak győzni. Egyre több kis sarkot, egyre több kis részletet hódítanak vissza elkényeztetett kultúrnövényeimtől, a szittya vad gyomok. A haszontalan katángok szamár tövisek előre törnek. S ebben az a lehangoló, hogy érzem a vereséget. S észreveszek mást is: a rejtett üzenetet. Azt, hogy másol is győz a gonoszság a jóság a tisztesség felett. Ebből a nekem szóló üzenet csak annyi: hogy vegyem, végre tudomásul az idővel nem dacolhatok. Megoldás persze lenne még. Néhány birka szívest örömest rendet tartana ezekben az egyre agresszívebben terjeszkedő gyom verte zugokban. Csak hát nem lehet, őket ide befogadni, mert rövid időn belül ellopnák valamennyit. Mint ahogy keservesen megtermelt gyümölcseim egy részét is ellopják, de úgy vagyok vele, hogy azért nekem is jut, és hát nekem a cselekvés, a mozgás az életben tartó éltető erő, a fontos létezésemhez. Még ilyen áron is. Hát küzdök tovább.

    Valahogy úgy vagyok ezzel a makacs küzdelemmel, ahogy egykor a nagy francia gondolkodó Rousseau megfogalmazta és elmondta, a mellé rendelt ápolónőnek, aki az egyik felindulását látva riadtan kérlelte: ne idegeskedjen mester, mert az nagyon árt! Mire Rousseau kifakadt: Hagyjon engem, mert engem a düh tart életben… Nem osztom ezt a nézetet persze. De azt igen, hogy a cselekvés fontos. Így járok kelek lehetőségeimhez mérten, hol bottal, hol bot nélkül, parányi birodalmamban, attól függően mit hoz az aktuális nap, vagy az időjárás, mert már az is számít. Van úgy, hogy nagyon keserves, s van, amikor jobban megy a cselekvés: metszés, gyomlálás, fűnyírás, és ami jön.

    Így botorkáltam a fák alatt s megállapítottam: konyhakertemben a paradicsom, paprika, bab már elhervadt. Káposzta, petrezselyem még kitart. De az összkép siralmas már. Bucsuznak, fonnyadnak, haldokolnak kedves növényeim, amelyeket oly sokat öntöztem, gondoztam a nyáron át, s amelyekben örömömet leltem, mert viszonozták a gondoskodást. S lám vége megint. Pedig a napocska melengetően küldi tartalék melegét. De hát benne járunk már az októberben. Ahogy mondani szokták: minden nap egy ajándék; a kertnek is, és hát nekem is… Még pár nap, s megjön az esős időszak. Az éjszakák megkérdezik már: hol a kabát?

    De ne panaszkodjunk… Nézzük az ősz szebbik arcát. Melengető a nap. Csuda szép színesek a levelek a gyümölcsfákon. Ők is halni készülnek; legszebb ruhájukat öltötték fel… Ahogy Zrínyi Miklós, is rákészült a halálra, mielőtt kinyittatta a kaput Szigetváron és nekivágott az iszonyatnak…

    Dió viszont már szépen kipergett, csak össze kell szedni. Majd vasárnap, talán az unokákkal, ha jó idő lesz. Ők nagyon szeretnek találni… Találásnak különös varázsa van a gyermeki lélekre. Minden bujkáló dió szem egy lelket bizsergető öröm. S mennyi elgurult dió van!

    Virágaimat is megnéztem. Őket sajnáltam. Most bontakoztak ki igazán rézvirágok. Megkésve vetettem el őket, s ők ezt nem tudták… Hoztak még sok új szép élettől duzzadó bimbót. Pedig nem tudnak már kibomlani és ebben a tézisben is mennyi igazság rejlik… Mindegy már. Napjaik meg vannak számlálva, jön a dér a kegyetlen fagy és lesöpör mindet. Paprika maradványaimnak viszont úgy lesz jobb. Könnyebb lesz kiszedni majd, a fonnyadt szárakat, ha lehullnak leveleik. S hát, amíg lehet, viruljanak a virágok. Annyi csúfság: bánat, gond, irigység, harag van ebben a mai világban, legyen valami szép kellemes szívet melengető is.

    Aztán visszabotorkáltam a házhoz. Enni adtam a cicáknak. Ez is egy kötelesség féle hagyaték lett. Rám maradt, mint szamárra fül. Évekkel ezelőtt egy kidobott anyamacska tévedt ide. Éhes volt, fáradt, nyávogott, szinte sírt. Enni, inni adtam neki, azóta itt él. Ha ide kijövök, hozok neki mindig valamit… Hálából hozzám dörzsölődik, dóromból. Minden évben hoz erre a csúf világra szép utódokat, s azok tavaszra rendre elfogynak. Egyik év őszén, egy kislány vitte el egye picit, nagy boldogan. Egy másik ’nyávogit, egy erre tévedt motoros fogadott örökbe. Ők Jó helyre kerültek. Egy fekete betyár nálam él és már, s túl sokat megenged magának. Lassan már ő parancsol. De hát most már hozzám tartozik. Nálam lakik. Befogadtam. Megteheti. Úgyszólván már be van jelentve. S ezt ő halálosan komolyan is veszi. Esze ágába sincs elköltözni innen. Ki- bejár szobám tető ablakán, s az ablak peremén ülve szemlélődik; morog, ha kutyát sétáltatnak az utcán. Aztán a legtermészetesebb módon ágyamra fekszik. Reklamál, ha éhes. Laposakat pislog, amikor elmondom neki azt: nem is sejti mekkora szerencse érte… Rám se hederít. Befelé fordítva mancsát, körmeit nyalja.

    Akiknek viszont nem jutott ilyen szerencse, azoknak a sorsát a természet, az élet szeszélye írja tovább. Rókák, sasok, kidobott kutyák prédájává válnak a tél folyamán, de talán lesz értük még jelentkező… Sajnos nem tehetek értük semmit. Több jövevényt nem fogadhatok be. Lehetőségeim egyre jobban szűkősödnek és hát az egészség is.

    Anya macska viszont mindent túlél. Ezen a nyáron négy fekete fehér foltos kölyköt hozott össze egy kóbor kandúrral. A picik, egyszer csak előjöttek valahonnan. Nagy kerek szemmel csodálkoztak rám: miféle élőlény is vagyok én, s lassan felcseperedtek. Kezdetben félénkek, és vadócok voltak. S ahogy telt az idő, egyre éhesebbek és szelídebbre lettek. Most már oda jönnek, s a kezemből elfogadják az ételt. Merthogy megváltozott a helyzet. Anyjuk nem gondozza már őket. Jobban mondva: nem tudja már őket gondozni. Pár hete vettem észre, amikor a száraz ágakat szedegettem össze; soványan beesett hassal szaladt. Naponta ötször, hatszor is fordult egérrel a szájába. Aztán most eljött az elszakadás ideje. Fúj, morog már kölykeire, amikor közeledni próbáltak hozzá.

    S haza indultam szépen lassan. Ám de rövid utamon megint rám köszönt a zord magyar valóság. Megállítottak a magyar rend őrei. Már tudtam, a pillantásukból hogy ez megint pénzbe kerül. Úgy félévente kerítenek erre sort. Öttagú rendőrbanda vette szemügyre húsz éves Opelemet. Úgy forogtak körülötte, mint cápák a sérült delfin körül. Ebből már sejtettem: pénzt keresnek… Maga nem volt bekötve-- mondta végül a csapatvezető. Rögtön elmondtam, hogy nem egészen úgy van az: láthatta, most kapcsoltam ki az övemet, amikor a papírjaimért nyúltam.

    --Nem ez számit— közölte. Ott lentebb, van egy kolléga, egy a zöld Skodában az látta magát, hogy nem volt bekötve. Kamera felvétele is van.

    --Mit tehetnék?—kérdezem.

    Ezen jóízűen nevetett.

    --Menjen, oda nézze meg.

    Két vassal a térdemben, hogy kászálódhatnék oda? Hol keressem azt a zöld, lesből figyelő Skodást? Meg hát ugye, a régi jó ‘római jog, mi szerint: immár két ezer éve nem az ártatlanságot kell bizonyítani…

    Aztán rájöttem: felesleges… Ezt ő se gondolta komolyan.

    Igyekeztem hát számolni magamban legalább húszig. Közben elnézem a vidám rendőr gyülekezetett és ráeszméltem, hogy egy bemutatónak az lettem alanya. Újoncokat képeztek. Tenyeres talpas dús keblű vidéki lány volt beöltözve rendőr ruhába. Jól észrevehetően újonc még. Esetlenül mozogott az új szereposztásban. Kimondottan, olyan rétes nyújtó típus volt. Vagy inkább: Jó magyar család anyának való, ahogy Csontos őrmesterünk mondta egykor Nagykanizsán, ha ilyen derék lányt látott a szakaszunk közelében a járdán. Az alkatok, a mozdulatok letagadhatatlanul öröklődnek ugyan is. Neki szólt hát a bemutató. Neki udvaroltak négyen. Neki mutatták be, hogy kell elbánni egy öreg pasival, aki ráadásul rozoga öreg autóval közlekedik. A helyzetük rém egyszerű volt. Ezeknek az öreg autóknak a vezetői veszélytelenek, mint a fogatlan oroszlán. Olyanok ülnek bennük, akiket nyugodtan le lehet inteni, akár napjában többször is. Lehet őket bírságolni, egrecirozni, bukfenceztetni is akár. Különben is ifjúság kultusz van most. Az én generációmat szó szerint leírták. Nem tudunk mi már futballozni. Egész biztos nem nyerhetünk már olimpiát. Feledékenyek is vagyunk. Nem is tudom, miért vagyunk mi még itt… Közvetlenül választások előtt fedeznek fel bennünket, úgy általában. Akkor is csak félig meddig… na, nézzük meg hányan élnek még? – alapon.

    Miután elvették papírjaimat és elvitték valahová, várnom kellett; tudtam picit szemlélődni. A rendőr brancsot néztem: Milyen vidámak! Nevettek, évődtek. Igaz, kellemes őszi idő volt. S ők, életerős, kipihent fiatalok voltak. Akik nem sejtik még, mit hoz az öreg kor… Ilyenkor lehet jó kirajzani, igazoltatni, a gyanútlan polgárt. Had tudja meg… Ha megjön a zimankó, eltűnnek az utakról ők, is mint ősszel a gólyák. Valahogy nem kedvelik a hideget ezek a mai fiatalok…

    Ám hirtelen, mintegy varázsütésre kimozdultak az útra. Leintettek egy másik hasonló sorsú magyart. Közvetlenül mellém állították, jobbra. Ott volt egy kis kitérő, ott volt alkalmas a terep az ilyen bemutatóhoz. Közben az én papírjaimat egyeztették rádión. Hátha akad valami fogható… Láttam rajtuk, csalódtak: Forgalmim érvényes. Biztosítás be van fizetve. Hátul a csomagtérben jól láthatóan ott az elakadás jelző és az égő készlet. Gumiijaim is jók még. Bosszantó lehet… Aztán szondát hozott az egyik.

    Fújjam!

    Fújtam.

    Csalódottan kapcsolta ki készüléket és visszament. Elmélyülten tanácskoztak: mit kell ezek után forszírozni… Vártam és vártam. Ez is része a volt a bemutatónak: Tanulja meg az újonc: hogy kell puhítani a hapsit… Közben átnéztem a másik kocsiba. Láthatóan fiatalok voltak, férj és feleség ült benne, hátul két riadt gyerek. Hat és nyolcévesek lehettek, mint az unokáim. A szülök arca fáradt, gondoktól terhelt volt. Ismerem ezt az érzést. Túl vagyok már rajta… Ma se könnyű fiatalnak lenni, gyereket nevelni, itt magyar honban főleg. Igaz: mikor volt könnyű?

    Úgy látszott, őket intézik el előbb. A gyerekek szemmel láthatóan féltek, riadtan tekintgettek ki az ablakon és kérdezték az anyut… Igyekezett őket megnyugtatni. Töprengtem ezen is: lehet, hogy már ez is része a magyarrá nevelésnek? Had tanulja meg már kis korában a magyar a miheztartást? Aztán papírt dugtak a férjnek a letekert ablakon át. Ott írja alá! A férj rá pillantott a papírra és közölt valamit a felséggel, és szó nélkül aláírt. Elmentek az aláirt jegyzőkönyvvel. Újabb nevetés csattan fel. A tenyeres talpas perdült egyet, mint egykor a lakodalomban a nyoszolyólányok, amikor a legények hopszáztatták őket, és csiklandós helyre nyúltak.

    Nem volt más dolgom, még mindig várni kellett, jobb híján, nézem a másik kocsit. Nem kapták vissza irataikat ők se. Kocsijuk olyan öreg járgány, volt, mint az enyém. Sőt… Láttam az anya a szemét törli. Biztos sok a birság. Talán a nagyobbik gyerek cipőjének vagy dzsekijének az ára megy el a magyar államkasszába. Vagy kialkudott tűzifát kell lemondani? Ki tudja, kit boldogít majd a megátkozott pénz? Talán egy államtitkár helyettesnek lesz belőle jobb kedve; vagy egy beszéd írónak fakadnak új ötletei? Milyen különös ez is.   Egyik, magyarnak sírni kell, a másik nevethet. Igazi hamisítatlan magyar sors… S Ilyen ez már ki tudja mi óta. Merthogy a fizetés, nyugdíj magyar. A birság és a jutalom pedig UNIOS-nál is nagyobb… és ez bizony micsoda különbség!

    Végre megjött a tenyeres- talpas. Öt küldték, hogy szokja a kellemetlen hírek fogadását… Tíz ezer lesz—mondta kissé szemérmesen, mint aki csínytevéseit vallja be a mamának.

    Elnéztem: helyes kislány. Ha rajta múlna biztosan mehetnék utamra, de hát, ő most tanulja a magyar rendőri életet. Kár érte. Ápolónőként bizonyosan még örömet is tudna okozni és jobb lenne az ő lelkének is.

    -- Szeretnék beszélni a parancsnokkal – kértem.

    Szó nélkül elment. Kisvártatva megjött a parancsnok. Ő már az az ember volt, aki megtalálta helyét a nagy magyar mocsárban. Már a tekintette kis híján ledöfött. Ő már megtalálta azt a vizet, ahol ő harcsa, vagy csuka lehet. Ahol eszeveszetten menekülnek előle a kis halak, ahol ő uralkodhat a hínáros, békalencsés állóvízben és lesből kicsaphat.

    --Mi van?—kérdezte hozzám érkezve, választó fejedelmek fölényével és biztonságával.

    --Nem fogadom el az eljárást —feleltem.  

    Nevetett. Merthogy, ilyet ő még nem hallott.

    --Veszélyeztettem valakit?—kérdeztem halkan.

    --Nem ez számi?

    -- Hanem mi?

    -- Nem volt bekötve.

    -- De hiszen látta, hogy…

    Nem engedte befejezni érvelésemet. Közbe vágott: Nem itt, hanem ott lent. Ha feljelentjük több lesz—mondta, befejezés képen. Jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekintette párbeszédünket. Mondhatta volna persze azt is, hogy: kuss. Ám de ő már rendszert váltott... Tanult már UNIO- s etikettet… Csak valahogy az UNIO- s szellemet nem sikerült átültetni.

    Gondolkodtam picit. Mit tehetek még itt, ebben a fene nagy magyar jogállamban? A választási lehetőség igen egyszerű. Mintha azt kérdezték volna: Az ujjadat vágjuk le vagy a kezedet? Hát inkább ugye az ujjamat…

    S hozták már a jegyzőkönyvet. Ott írjam alá!   Ám most már tizenötezerről szól a tájékoztató! Végtére is: tanítsuk meg kesztyűbe dudálni, ha még okoskodik is… Ne hogy már a nyúl vigye a puskát! Ki parancsol itt?

    Hozzáfogtam írni. Oda körmölöm, hogy: a védekezési jogom fenntartásával írom alá.

    --Mit csinál?-- riadt meg a másik küldönc rendőr. Elmondtam mit írok a lapra. Gondolkodott. Aztán kibökte. Mit bánja ő. Írhatok oda akár verset is…

    Milyen igaz – gondoltam. Befejezem azért…

    Váratlanul oda húzott a bal oldalamra egy fekete autó csoda. Nem ismerem a típusát a karosszéria alapján. Mert hol van az már, amikor én erről felismertem az autókat! Minden esetre drága guruló csoda volt. Talán 10 millió, vagy annál is több lehetett… Biztos jó helyen lehetett az apuka, amikor rendszert váltottak, mert a vezetője úgy húsz éves forma volt. A leengedett ablakon át, diszkrét sztereó zene szólt és oda ér hozzám valami egzotikus parfüm illat hulláma. Talán ilyen illatok terjenghetnek Acapulcóban, a bárokban. Ekkor nézem meg jobban. Egy szőke napszemüveges hölgyemény is tartozott a csodához. A vezető intett a rendőrök felé. Ketten is ugrottak. Szalutáltak. Kis híján jelentést tettek. Valamit kérdezett a drága ifjú. A hatóság szorgalmasan magyarázott valamit. Úgy igyekeztek, hogy majdnem kezüket veszítették.

    Ez alatt jobban áttekintem magát a közrendészeti helyzetet. Megállapítottam, hogy az új jövevény, teljesen szabálytalanul állt le az út közepén. Másoknak kellett lassítani. Alig tudták kerülgetni. Vagyis akadályozta a forgalmat. No de, ugye nem ez számit… Befejeződött a felvilágosítás. Rendőrök kedvesen mosolyogtak. A drága autós vetett rám egy pillantást elmenőben. Olyan formán, ahogy Pizarro nézhetett az inkákra az Andokban, amikor arannyal megrakva haza indult. Aztán elhúzott és én következem.

       Visszaadták papírjaimat. Mehetem Isten hírével, immár tizenötezerrel könnyebben. Töprengtem a magyar valóságon. Lám csak: itt van október 23.-a a nemzeti ünnep! No de, majdcsak kinyögjük valahogy. Annyi mindent kibírtunk mi már – vigasztaltam magam. Akkor régen, a forradalom után, még akasztottak is… Én még jól emlékszem rá. Megpróbáltam a pusztai cicákra gondolni: az ő sorsuk azért sokkal - sokkal nehezebb.

-Barkuti Jenő-

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf