Levél az olvasóhoz - 2017. 7. hó

Szerettem volna én is írni
Eljöttéről az új embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom győzedelmet,
Mit ember vívott önmagába;
Ki már királya az életnek
És nem csak – állatok királya.

              /Gyóni Géza: Amit szerettem volna/

 

 

Az Ünnepi Könyvhéten, a „Tizenkét hónap-tizenkét érv Gyóni Géza mellett” című könyvünk ilykor szokásos dedikálásának másnapján, magam is körülkóboroltam a Vörösmarty téren a kiállítók között. Itt vásároltam meg az abban az időben elhunyt Jókai Anna legújabb művét az „Átvilágítást.” Most, csak egy pár napja jutott időm arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények közt elkezdjem olvasni. E közben ötlött az eszembe a számtalan könyv, vers, tanulmány és esszé szerzőjének tán két éve elhangzott nyilatkozata, amit most itt, ismét megosztok Önökkel.
    Az írónő a nyilvánosságnak üzenve kijelentette: a digitális fejlődés, a drótvilágon tapasztalható bőség mellett is, egy könyvet kézbe venni mindig különös élmény marad. „Az egész életművem fenn van az interneten, a digitális akadémia tagja vagyok. De én azt soha nem éreztem konkurenciának” – mondta ekkor Jókai Anna, szerinte: az internet arra jó, ha az ember meg akar tudni egy adatot, vagy, hogy melyik regényben ki a főszereplő, akkor ott megtalálja. „De olvasni, higgyék el nekem, az valami egészen más dolog. […] Leülünk egy könyvvel esténként, amikor lecsendesedik a család. És a surrogó lapokból valami életélményt szerzünk a lámpának a fénykörében” – mondta. Ezen gondolatok, a 2016-17. évben megjelent Gyóni Gézához kapcsolható új könyvek, valamint a Gyóni-emlékév lezárásakor, Kőszegi Zoltán dabasi polgármester kérdésbe rejtett üzenete – Ugye folytatjuk?! – hatására, kedvcsinálóként, újra megidézem most, az elhunyt költő szellemét.
Bármerről nézzük ugyanis, Gyóni távozása a földi létből nemcsak emberi veszteség, hanem súlyos igazságtalanság is. Eltűnt az ember, aki nemcsak a magyar kultúra és szellem értékrendjének egyik sajátos utat végigjáró képviselője volt, hanem eltűnt egy olyan fogoly, bajtárs is a lágerből, aki számtalan sorstársában tartotta az életkedvet, az általa szerkesztett Tábori Újság segítségével. Sokat küzdött és sokat tapasztalt már, a fronton és a hadifogságban is, így nem várta ismeretlenül a halált. Az a Gyóni Géza, aki egy évszázada, júniusban ott feküdt haldokolva a priccsen, megbomlott elmével, bátor és éber lélek volt minden látszólagos testi gyengesége ellenére, hajthatatlan és konok, makacs, szilád és ellenálló, miközben a Hit erejével felvértezve lelkében nyitott minden jóra. Így kell látnunk most Őt, aki katonaköltőként a nemzet kiemelkedő literátorai közé küzdötte [önnön sorstragédiáján át] magát. És így is kell szeretnünk, a változások, az ellentétek, suttogó rossz és rosszabb vélemények és bírálatok koszos, de megszokott uszadéka és a pár évtizedes részleges elhallgatás mellett is. Így kell tehát szeretnünk, immár láthatatlanul, de csak kis részben ismeretlenül. Csak kis részben, hisz Gyóni verseiben kimondta, amit titkon ott csak gondolt, azokban kitárta felénk szívét. A szellem számára nem kellenek a mozgóképek. Mesterünk és őrizőnk lett, mértékünk és lelki megnyugvásunk a bajban, mert versei a lelki magányban is különös erőt jelentenek. Hivatkozhatunk a tót felmenőkkel rendelkező Gyónira abban is, hogy a Kárpát-hazában egy a nemzet, mindnyájan magyarok vagyunk, akár szlovák, sváb vagy cipszer, szász, jász vagy szerb, vend vagy ruszin népből nőtt ki az életfánk. Mert így, ennek ellenére is mind magyarok vagyunk, ha azok akarunk lenni…  Ezen okból Gyóni Géza magyarsága üzenet és tiltakozás azok ellen, akik megváltoztathatatlannak állítják a trianoni és a párizsi békediktátumot, világos és egyértelmű üzenet Ferenc pápának is, aki „az egységes és erős nemzetállamokat a modern kori fekélyes populizmusnak, a nemzeti gondolkozásmódot az önzőség modern kori formájának” nevezte nemrég az EU megalakulását jelentő római szerződés aláírásának 60. évfordulójára emlékező csúcson. Gyóni életútja és sorsa tanulságai, mértékünk és biztonságunk abban az európai magányunkban, ahol a mi harcunkat vívjuk, hitelét több ezer évre visszavezethető életformánk, kultúránk, Jézus-hitünk, a fennmaradásért folytatott küzdelmünk biztosítja. Gyóni, Gyóni eszmeisége rangot képvisel az írástudók közt, így igényünk és ösztönünk szerint tekintsük mértéknek sorsát. Makkai Sándor „Magyar fa sorsa”, Ady Endréről szóló könyvében azt állítja: „A magyar költészetben két zseni  tűnt fel eddig, Petőfi és Ady. Érdekes azonban, hogy ez a két költőnk a zsenialitásnak két megnyilvánulását mutatja. A zseniben – Makkai szerint – mindig az önmagáért való élet manifesztálja magát. De ez történhetik úgy, hogy a zseni az önmagába gyűjtött kollektív életet, a maga egyéni módján visszasugározza arra közösségre, amelynek ő a kivirágzása. De történhetik úgy is, hogy ezt a kollektív életet, mint a magáét, egyénítve és sűrítve példázza, mintegy elnyelve és kisajátítva önmagában és önmagának. Ady zsenije a másodikra, Petőfié az elsőre példa”, akárcsak, ha nem biztosan abban a magasságban, de Gyóni Gézáé is. Tudom, különösen Adyt, majd Babitsot és társait, a Nyugat nemzedékét is sokan ezért-azért szeretjük, de az Ő költészetük és eszmeviláguk más álláspontra helyezkedik, szerintem a sorrendet döntse el mindenki önmaga, hiszen a gondolat szabad… Tudomásul kell venni, hogy nem a nemzedékek óta tartó pesti irodalompolitikai viták és álviták, érvek és [nemegyszer álságos és képmutató] ellenérvek különítik el itt a lényegest a lényegtelentől. Az írókat, a költőket, vagyis irodalmáraink nagy családját nézve, [ha csak az írásműveket olvassuk] nem az aspektusok választják el, mint az ocsút a korpától, hanem mit ajánl, mit ad nekünk, nekünk az olvasónak, az állampolgárnak a magyar élet, a magyar jövő, az élhetőbb magyar út szempontjából. Véleményem szerint nyugodtan és szenvedélymentesen kell kiváltogatni az értékes alkotókat, teljesen figyelmen kívül hagyva kisiklásaikat, botlásaikat… ők is húsból és vérből vannak. Az a költő, akinek a képét most ide citáljuk, Gyóni Géza, rendkívül összetett gondolkodású írói egyéniség volt.  Míg az előbb idézett Babits elsődlegesen a nézőt és a töprengőt, a testben és lélekben ugyancsak esendő és magányos Ady a drámai, néha tragikomikus magyart élte át, addig és az előtt Gyóni, Babitshoz hasonlóan, a literátus alkotás egyetlen műfaját sem hagyta ki szinte. Kétségtelen Ady és Babits a magyar irodalom élvonalát képviseli, töretlenül vállalták meggyőződésüket, élményeiket és vágyaikat. Azt is el kell ismernem, Babits írásaiból ugyancsak erősebben csapott fel az a láng, amellyel a maga Európáját és Magyarországát védte, melyet akkor érzett a magyar tájakon. Gyóni más, előbb, versei mellett, újságcikkeket, publicisztikákat írt, némiképp belesimulva a közegébe, majd a háború hatására nézetét kétszer is átformálta, végül forradalmian újfajta hangon jelent meg. Verseiben összecsengenek és egyre inkább megtalálhatók az európai líra és a hazai költészet összes lehetősége, zsibongása, ízek és formák, képek és sejtések ebben a lírai vegetációban. Világosan látszik Gyóni, aki leginkább a magábafordulás, a vágyakozás és a szenvedés költője, egy rövid hurráoptimizmust átlépő korszak után új, súlyos, tömör véleményét megfogalmazó stílussal jelentkezik, amelyben visszatérő visszhangként tört felszínre késői istenes, „rab vackokon”, „levelek a Kálváriáról”, „zsoltárok a sivatagban” és „akik velem jöttek” ciklusban írt költeményeiként.
   Miért is idéztem Gyóni Gézáról megemlékezve többször Adyt? Mert Féja Gézával egyetértve ki kell mondanom, hogy – bár lesz, aki nem ért velem egyet, de Gyóni ellenfele és kortársa, minden ellentmondásossága dacára –  a XX. század legnagyobb lírikusában „szinte egész történelmi utunk mitológiája, érzelmi kultúrája és élménytömege feltámadt, s Ady nemcsak »csoda«, hanem intés is: a lelkeknek vissza kell térniük a múltba, a mélybe, hogy tömény erővel állják ki az új viharokat s hajthassák végre az esedékes emberi[magyar] átalakulás nagy művét.”
Mert ha csak röviden is, áttekintjük Gyóni Géza életművét, láthatjuk, élete végén verseiben egyszerre szól a sors és a haza hangját szólítgató, akit a metafizikai derengések és a megismerések rejtélyes lidérclángjai kísérnek és terelgetnek lépten és nyomon. És ahogy hűlt körülötte az a nyomorúságos közeg, úgy izzott fel benne egyre inkább a magyar nemzetre, emberekre – néha meggondolatlan, önsorsrontó – de oly jellemző szolidaritás és emberség lángja. Babits írta valahol egyszer: „A nemzet néha csak egy-két emberben él, míg az utcán ezrek ordítoznak”…

Cságoly Péterfia Béla
főszerkesztő

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf