Levél az olvasóhoz - 2017. 2. hó
„Aki teljesíti Isten akaratát,
az az én testvérem,
nővérem és anyám!”
Mk 3,35
Hol vannak az erkölcs határai, mit értünk moralitás alatt, léteznek-e érvényes abszolút etikai szabályok? Olyan kérdések ezek, melyeket újra és újra fel kell tennünk magunknak, ahogyan tették ezt elődeink az emberi értelem kezdete óta. Ha ez a probléma még ma is az érdeklődés homlokterében van, nyilván olyan témát érint, melyre eddig nem született érdemi és megnyugtató válasz; mást jelent a különböző kultúrákban, máshogy értelmezik történelmi koronként, vagyis térben és időben eleddig nem született konszenzus erre vonatkozóan.
Erkölcs alatt a helyesnek ítélt emberi viselkedésekre vonatkozó szabályokat értjük, mely leírás lefedi annak hatókörét, ugyanakkor a részletek tekintetében és azok megvalósulásában már nem ad útmutatást. A hangsúly a helyes szón van, mely önmagában is képlékeny kifejezés, hiszen ez helyzettől, céltól, a közösség vagy az egyén érdekeitől is függhet, így belefutunk egy relatív fogalom bizonytalan meghatározásba, mely csak hátráltatja jelentésének megértését. A jónak-rossznak, helyesnek-helytelennek ellentétpárba helyezése mindig is kardinális kérdése volt az emberi társadalmaknak, hiszen ez jelentette alapját a harmonikus együttélésnek és a zavartalan, a felesleges konfliktusoktól mentes közösségi létnek. Ezek az értékek azonban csupán gyűjtőfogalmak, melyeket a különböző társadalmak más-más tartalommal töltöttek fel, továbbá a jó-helyes és a rossz-helytelen relációknak is más volt az egymáshoz fűződő kapcsolata, azonban mégis mutatkozott igény ezek alkalmazására, még ha tartalmuk változott is idővel. Felmerülhet az a kérdés is, hogy a normák iránti igény evolúciós termék-e vagy tanult társadalmi követelmény, mely ezáltal állít korlátokat az egyén önző érdekeinek. Az evolúciós teória gyenge pontja, hogy az erkölcsnek, mint a túlélés eszközének nyoma kell legyen akár biológiai síkon vagy egyéb (pl. genetikai) kitapintható nyomokban, de ennek bizonyítása még nem történt meg, így marad a tudatos önkorlátozás eshetősége. Tehát „nem ösztönös erők, hanem elsősorban az erkölcsi jelleg határozza meg a kultúra magasabb szintjén álló társadalom életét” [Kecskés, 2001: 23], ezért az erkölcs az adott kultúra szerves részeként, normatív szellemi produktumként értelmezendő. Ez a felfogás azt sugallja, hogy „ha az erkölcsi parancsok keletkeztek, akkor emberi alkotásnak kell tekinteni őket” [Hartmann, 2013: 48], ez a felfogás viszont tagadja egy felsőbbrendű normaalkotó jelenlétét, mely létrehozza, betartatja és bünteti az erkölcsi parancsoktól történő eltévelyedést. Ez a fajta erkölcsi relativizmus az antikvitásban vert gyökeret többek között Szókratész, Platón és Arisztotelész értelmezéseiben, mely az erkölcsöt normatívaként értelmezi, melyben a társadalom maga állítja fel a jó, a helyes és az igazságosság értékhatárait. Szókratész a tudással hozta összefüggésbe az erényt, szerinte az ember nem cselekszi a rosszat szándékosan, hiszen a jóra törekszik, ugyanakkor ez sokszor eltér a kívánatostól. Platón idealista filozófiájában már közelít a természetfelettihez, a Jó ideáját transzcendens entitásnak véli, melyhez az ember csak közelít, de halandósága folytán nem érheti el. Az Államban azonban már gyakorlati útmutatást is ad az erkölcs lényegéről, miszerint „jobb a kínpadon gyötrelmeket elszenvedni, mint a bűn elkövetésének vétkével terhelt lelket bírni”. Arisztotelész emberi mértékkel mutatja be a jót, melyet egy cél elérése jelent, szerinte „minden mesterség és minden vizsgálódás, de éppúgy minden cselekvés és elhatározás is, nyilván valami jóra irányul; tehát helyes az a megállapítás, hogy ’jó az, amire minden irányul’.”
E kis filozófiai kitérő után azonban tekintsük át annak az erkölcsi mintának a jellemzőit, mely a morált nem emberi terméknek tekinti, nem is viszonylagosnak, hanem egy olyan utasítás komplexumnak, mely valamilyen természetfeletti erő, egy mindenek felett álló erkölcsi vezető által érvényesül, vagyis egyetemesnek. Az Ószövetség Genezisének harmadik verse szerint már közvetlenül az ember teremtésekor jelen van a jó és a rossz [Móz. 1., 3,6], mely tudás birtoklása az ember számára nem elérhető. Bár Isten megtiltotta ezek megismerését, ez volt az első olyan normaszegés, minek következménye a bűn lett, mely kategória végigkíséri mind a zsidó, mind pedig a kereszténység erkölcsi példázatokat. Míg az Ószövetség moralitással kapcsolatos útmutatásai a tiltásokban és a törvényekben öltenek testet, az Evangéliumok és a Levelek más megközelítéssel adnak irányt azokhoz az etikai kívánalmakhoz, melyet keresztény erkölcsnek nevezünk. A megváltás ígérete, a szeretet prioritása, a társadalmi felelősségvállalás, az önzetlenség mind olyan erények, melyeket a kereszténység kitűzött zászlajára, és - ellentétben a zsidóság normakövetelményeivel - ezeket nem foglalta törvénybe, ugyanakkor nem maradt meg a szokás- és természetjog szintjén, hanem az evangéliumoknak köszönhetően kartális formát öltött, azaz írott útmutatóként szolgál immár kétezer éve. Ezt kezdte ki először a reneszánsz és a humanizmus, mely átértelmezte az erkölcsi szabályokat, majd a modernizációval párhuzamosan a szekularizáció tette magánüggyé a keresztény etika betartását. Az események innen felgyorsultak, először a francia forradalom, majd a kommunizmus gyakorlatilag eltörölte azokat a morális értékeket, melyek addig kordában tartották a nyugati civilizáció emberének kielégíthetetlen, korlátok nélküli vágyakozásait. A krisztusi erkölcsöt a kapitalista érdekvezérelt gátlástalanság váltotta fel, mely csak beszűkült intimitást engedélyez a keresztény erkölcsiségnek, bár azokat esetenként a zászlajára tűzi, ám e mögött nincs valós tartalom [lásd még: Törőcsik]. Ennek hátterét a tudomány is „alátámasztotta”; sorra jelentek meg azok az elméletek, melyek tagadtak bármilyen isteni beavatkozást a világ rendjébe, bár erkölcsi kérdésekben még a különböző diszciplínák sem tudták felülmúlni a keresztény mércét. Németh László így ír erről: „Isten csak az erkölcs és a szeretet kérdéseiben tartotta fontosnak, hogy mintegy személyesen szóljon, az olyan kérdéseket, mint a természet szerkezete, tévelygő eszünk tornájául hagyta.”
Az olyan atomizált társadalmakban, ahol csupán az individuumok számszerű összege adja ki a közösségeket, hamar felüti fejét az önzés, a másik kárára történő haszonszerzés, mely sutba dobja azokat a morális értékeket és normákat, amik az egyes egyének saját gátjául szolgálnak. A törvények ugyan felállítanak sorompókat, de a jog hajlamos rugalmasan kezelni a társadalmi érdekeket és elvárásokat, aminek egyenes következménye a morális korlátok kifeszítése vagy ledöntése. A jog tehát így rombolja le az erkölcsöt. A megváltoztathatatlan isteni akarattal szemben, mely felette áll az emberi gyarlóságnak és önzésnek, a jelenben az ember igazságérzete, a jó és helyes definiálása már nem ad biztos és megnyugtató válaszokat, ezért az olyan keresztény etikai fundamentumok, mint az anyagi világtól való függés felszámolása, az elesettek gyámolítása, a tisztelet értékként történő elismerése, a képmutatás nélküli szeretet [Pál: Róm I. 12, 9-21] mára csak üres frázisokká degradálódtak. Ezen értékek hittel történő vallása jelentheti csak a túlélést, csak ezek betartása biztosíthatja az emberiség biztonságát. Ezt vallotta II. Szent János Pál pápa is, mikor az erkölcs és a szeretet összefüggéseibe avatott be minket: „Az emberiség jövője azokon az embereken múlik, akik az igazság alapján állnak, s akiknek életét áthatják azok a magas erkölcsi elvek, melyek a szívet képessé teszik az önfeláldozásig kitartó szeretetre.”
Törőcsik Attila
Irodalom:
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Szabó Miklós ford., Magyar Helikon, 1971)
Hartmann, Nikolai: Etika (Noran Libro, Budapest, 2013)
Kecskés Pál: A keresztény társadalomszemlélet irányelvei (Jel Kiadó, Budapest, 2001.)
Pál első levele a Rómaiakhoz
