Rudyard Kipling: Purun Bagát csodája

purunbagátÉrezzük éjjel: reng a föld.
Keltettük, rángattuk kezét;
magunk módján szerettük őt,
szívvel, mely érez, de nem ért.

Gyászolj! Mi megmentettük őt
világunk hullt, mint kő-özön.
A Kicsi Nép mentette meg,
de a jó testvér mégse jön.

Gyászolj! Mi megmentettük őt
(vad-szívben is van tiszta tűz),
gyászolj többé nem ébredőt!
Más ember minket messze űz.

A langurok búcsúztató éneke

Volt egyszer egy ember Indiában: főminisztere az egyik félig-független bennszülött-államnak az ország északnyugati részén. »Brámin« volt, vagyis olyan előkelő kaszthoz – társadalmi osztályhoz – tartozott, hogy a »kaszt« szónak már nem is volt semmi különös jelentése a számára; apja pedig annakidején magas tisztséget viselt egy régi divatú hindu fejedelmi udvar tarka, szedett-vedett népsége közt. De amikor Purun Dász felnőtt, érezte, hogy a dolgok régi rendje elvonulóban van, s aki boldogulni akar a világban, annak jó lábon kell állni az angolokkal s utánozni mindazt, amit az angolok jónak tartanak. De ugyanakkor a bennszülött tisztviselőnek a gazdája kegyét sem szabad elveszítenie. Nehéz játék volt ez, de a nyugodt, hallgatag ifjú brámin, a Bombayi egyetemen szerzett jó angol nevelésének segítségével, hidegvérrel játszotta, s lépésről lépésre haladva, végül főminisztere lett a királyságnak. Vagyis, magyarán mondva, több valóságos hatalom volt a kezében, mint urának, a maharadzsának.

    Az öreg király halála után – aki még gyanakvó szemmel nézte az angolokat, vasútjaikkal és távíróikkal egyetemben – Purun Dász erősen kegyében állott az utódjának, akit angol ember nevelt; s a maharadzsa meg főminisztere [ámbár mindig ügyelt, hogy ifjú uráé legyen a dicsőség] leányiskolákat alapítottak, utakat építettek, orvosi rendelő-intézeteket állítottak fel, mezőgazdasági kiállításokat rendeztek s évenként kékborítékú könyvet adtak ki »Az Állam erkölcsi és anyagi haladásáról«, nagy gyönyörűségére az angol külügyminisztériumnak és az indiai kormánynak. Igen kevés bennszülött-állam volt, amely egyáltalán elfogadta az angol »haladást«, mert nem hitték el – amit Purun Dász, cselekedeteinek bizonysága szerint, elhitt – hogy ami jó az angolnak, az kétszerte olyan jó lehet az ázsiai embernek. A főminiszter nagyra becsült barátjává lett alkirályoknak, kormányzóknak, helyettes kormányzóknak, orvosoknak, hittérítőknek, keményen lovagló angol katonatiszteknek, akik vadászni jártak az állami vadaskertekbe – meg egész sereg turistának, akik a hideg évszakban beutazták Indiát és tanácsokat adtak, hogyan kellene csinálni a dolgokat. Üres óráiban alapítványokat létesített arra a célra, hogy honfitársai orvostudományit és ipart tanuljanak szigorúan angol módszer szerint, s tudósításokat írt az Úttörőknek, a legnagyobb indiai napilapnak, uralkodója céljait és törekvéseit magyarázgatva.

    Végül ellátogatott Angliába s amikor visszajött, roppant összegeket kellett fizetnie a papoknak, mert még olyan magas kaszthoz tartozó ember is, mint Purun Dász, elveszti a kasztját, társadalmi rangját, ha átkel a »fekete« tengeren. Londonban találkozott és beszélgetett mindenkivel, akit érdemes megismerni – világhírű emberekkel – és sokkal többet látott, mint amennyit elmondott. Tudós egyetemek tiszteletbeli címekkel ruházták föl; beszédeket mondott és estélyi ruhás hölgyeknek magyarázgatta az indiai társadalmi újításokat – amíg csak egész London föl nem kiáltott:

    - Ilyen elragadó emberrel sohasem ebédeltünk még együtt, amióta terített asztalt láttunk!

    Indiába való visszatérése után elhalmozták dicsőséggel – az alkirály maga látogatott el Purun Dász hazájába, hogy átadja a maharadzsának az »India Csillaga« nagykeresztjét; [csupa gyémánt meg szalag meg zománc] s a szertartás folyamán, ágyúdörgés közben, Purun Dászt az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnokává ütötték; úgy, hogy a neve mostantól fogva ez volt: Sir Purun Dász, I. C. L. P.

    Ezen az estén, az alkirály hatalmas sátrában rendezett vacsorán, felállott, mellén a Lovagrend jelvényével és nyakláncával; válaszolt a gazdáját éltető pohárköszöntőre, s olyan beszédet vágott ki, hogy kevés angol embertől telt volna különb.

    A következő hónapban, amikor a város visszadermedt napsütötte nyugalmába, olyasmit cselekedett, amiről soha angol ember nem álmodott volna: meghalt – a világ számára. A drágakövekkel kirakott lovagi jelvény visszakerült az indiai kormányhoz, az ügyek vezetését új főminiszterre bízták, s az alsóbb hivatalokban megkezdődött a nagy állásvadászat. A papok tudták, hogy mi történt, s a nép sejtette, de India az egyetlen hely a világon, ahol az ember azt tehet, amit akar és senki sem kérdi: miért; s azt, hogy Deván Sir Purun Dász, I. C. L. P., lemondott állásáról, palotájáról, hatalmáról, kezébe vette a sunnyasik vagy szent emberek alamizsnagyűjtő csészéjét s magára öltötte földszínű ruhájukat: egyáltalán nem tekintették különös dolognak. Miként a Régi Törvény tanácsolja, húsz esztendeig ifjú volt, húsz esztendeig harcos – ámbár soha életében nem viselt fegyvert – és húsz esztendeig családfő. Értéke szerint használta vagyonát és hatalmát; elfogadta a megtiszteltetést, amikor útjába került; látott embereket és városokat, közel és távol; s emberek és városok hajoltak meg előtte. Most otthagyta mindezt – úgy, ahogy az ember ledob egy fölöslegessé vált köpenyt.

    Mögötte –amint kiment a város kapuján, hóna alatt egy antilopbőrrel s egy rézfogantyús bottal, kezében fényezett, barna alamizsnagyűjtő-csészével, mezítláb, egyedül, szemét a földre szegezve – mögötte, mondom, éppen akkor adtak üdvlövéseket a bástyákon, boldog utódjának tiszteletére. Purun Dász bólintott. Ennek az egész életnek vége; nem maradt benne több rossz vagy jó emlék, mint egy seszínű éjszakai álom után. Sunnyasi volt – hontalan, vándor koldus, aki mindennapi kenyerének gondját embertársaira bízza; s amíg egy megosztható falat van Indiában, sem pap, sem koldus nem hal éhen. Soha életében nem evett húst, még halat is ritkán. Egy ötfontos bankóból kitellett volna személyes tápláléka minden esztendőben, amíg milliókkal rendelkezett kénye-kedve szerint. Még amikor Londonban bálványozták, akkor is békességről, nyugalomról álmodozott – a hosszú fehér, poros indiai útról, amely telis-tele van meztelen lábak nyomával; a szünetlen, lassú jövés-menésről, az orrfacsaró fafüstről, amely alkonyatkor kibodorodik a fügefák alól, ahol az utasok ülnek vacsorájuk mellett.

    Amikor eljött az ideje, hogy ezt az álmot megvalósítsa: a főminiszter megtette, amit kellett – s három nap múlva könnyebb lett volna egy buborékot megtalálni az Atlanti-óceán medencéjében, mint Purun Dászt India kóbor, összegyűlő, szétszóródó embermilliói közt.

    Este leterítette az antilopbőrt, ahol éppen rásötétedett – némelykor egy útszéli sunnyasi-kolostorban, némelykor Kala Pir valamelyik agyagoszlopos szentélye mellett, ahol a jogik (a szent embereknek egy másik titokzatos fajtája) úgy fogadták, mint akik tudják, mennyit érnek a kasztok és osztályok különbségei; némelykor egy kis hindu falu szélén, ahol gyerekek lopózkodtak hozzá a szüleik készítette ételekkel; némelykor meg csupasz legelők határán, ahol rőzsetüzének fénye felébresztette a szunyókáló tevéket. Mindegy volt ez Purun Dásznak – Purun Bagátnak, ahogy most nevezte magát. Föld, nép, ennivaló: minden mindegy. De a lába öntudatlanul is északkelet felé vitte; délvidékről Róták felé; Rótákből Kurnuba; Kurnuból a rombadőlt Szamánába, aztán fölfelé a Gugger-folyó kiszáradt medre mentén, amely csak akkor telik meg vízzel, ha eső esik a hegyek között – addig s addig, hogy egy napon megpillantotta a nagy Himalája-hegység távoli körvonalait.

    Ekkor elmosolyodott Purun Bagát, mert eszébe jutott, hogy anyja rádzsputi brámin-születésű asszony volt; a hegyek közül származott és mindig honvágyat érzett a hó után – s hogy a hegyi vér egyetlen csöppje is visszahúzza végül az embert oda, ahová való.  

    - Amott – mondta Purun Bagát, a Szevalik-hegylánc alacsonyabb hágóin fölfelé haladva, ahol úgy álltak a kaktuszok, mint megannyi hétágú gyertyatartó – amott letelepszem és a tudást keresem; és a Himalája hűs szele fütyörészett a füle körül, amint a Szimla felé vezető úton lépdelt.

    Amikor utoljára járt erre, hivatalos úton volt, dobogó lovas kísérettel, hogy meglátogassa a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb alkirályt; egy óra hosszat beszélgettek londoni közös barátaikról meg arról, hogy az indiai köznép valójában hogy an szemléli a dolgokat. Purun Bagát most nem látogatott meg senkit, hanem odatámaszkodott a sétatér korlátjához s elgyönyörködött az alatta terpeszkedő negyven mérföldnyi síkság csodás látványában, amíg egy bennszülött mohamedán rendőr rá nem szólt, hogy ne akadályozza a forgalmat; és Purun Bagát tisztelettel köszöntötte a Törvényt, mert tudta, hogy mit ér s ő éppen a maga Törvényének keresésében járt. Aztán tovább ment azon az éjszakán egy üres kunyhóban hált Csota Szimla mellett. Olyan ez a hely, mintha a világ vége volna – de ő még csak most volt az utazása elején.

    A himalája-tibeti úton haladt, azon a tíz lábnyi ösvényen, amelyet kemény sziklákból robbantottak ki, vagy fatörzsek segítségével vezettek át ezer láb mélységű szakadékok felett. Ez az út meleg, nedves, zárt völgyekbe ereszkedik le és fátlan, füves dombtetőkön mászik át, ahol a nap úgy éget, mint a gyújtóüveg; vagy csöpögő, sötét erdőkön kanyarog végig, ahol a fák törzsét tetőtől-talpig beborítja a fapáfrány, s a fácán szólongatja a párját. Tibeti pásztorokkal találkozott, kutyástul, birkanyájastul; minden birka hátán egy kis batyu bórax; és vándor favágókkal, és köpönyeges, takarós tibeti lámákkal, akik Indiába indultak zarándokútra; és apró elhagyatott hegyi államok küldönceivel, akik veszettül vágtattak pettyes, tarka pónilovakon; vagy egy látogatóba menő rádzsa lovas kíséretével; de megesett az is, hogy egész áldott hosszú napon át nem látott mást, csak egy fekete medvét, amely dörmögve kutatott gyökerek után lenn a völgyben. Amikor útnak indult, az elhagyott világ zaja még a fülébe csengett, mint ahogy soká halljuk még az alagút dübörgését, amikor a vonat már áthaladt rajta; de mire a Muttiani-szoros a háta mögött volt, vége lett ennek is – Purun Bagát egyedül volt önmagával, ment, tűnődött, gondolkozott; szeme a földön, gondolata a felhők között.

    Egy este az addig legmagasabb szoroson haladt át – kétnapi hegymászás után – s havas csúcsok közé került ki, amelyek az egész látóhatárt befogták; tizenöt-húszezer láb magas hegyek közé, amelyek szinte kőhajtásnyi közelségben látszottak, holott ötven-hatvan mérföldnyire voltak. A szorost sűrű, sötét erdő koszorúzta – deodár, dió, vadcseresznye, vad olajfa, vadkörte, de legfőképpen deodár, a Himalája cédrusa; s a deodárfák árnyékában állt egy elhagyott Káli-szentély. Káli másképpen: Durga, másképpen: Szitala; néha himlő ellen imádkoznak hozzá.

    Purun Bagát tisztára söpörte a kőpadlót, rámosolygott a vigyorgó szoborra, csinált magának egy kis agyagtűzhelyet a szentély hátterében, leterítette az antilopbőrt friss tűlevelekre, hóna alá dugta a rézfogantyús botját és leült pihenni.

    Közvetlenül alatta kezdődött a lejtő; szabadon, csupaszon ereszkedett le ezerötszáz lábnyira, ahol egy kis falu – vertföldtetejű kőházakkal – kapaszkodott a meredek hajlásba. Köröskörül az apró, lépcsőzetes, földek, mint foltokból varrt kötény a hegység térdén, s bogárnagyságú tehenek legelésztek a sima kővel körülkerített szérűskertek közt. A völgyön átnéző szemet megcsalta a tárgyak kicsinysége, s első pillantásra nem lehetett elképzelni, hogy ami a szemközt levő hegyoldalban alacsony bozótnak látszik, az valójában száz láb magas fenyves. Purun Bagát látott egy sast átrepülni a roppant mélység fölött, de a nagy madár felét sem tette meg még az útnak, s már pici ponttá zsugorodott. Szétszórt felhők szállingóztak a völgy fölött, meg-megakadva a hegyek vállán, vagy fölemelkedve és szétfoszolva, amikor a szoros nyílásával egy magasságba értek. – Itt megtalálom a békességet – mondta Purun Bagát.

    A hegylakónak semmiség néhány száz lábnyi mászás fölfelé vagy lefelé, s mihelyt a falubeliek meglátták az elhagyott szentélyből felszálló füstöt, papjuk felkapaszkodott a lépcsős hegyoldalra, hogy üdvözölje az idegent.

    Amikor belenézett Purun Bagát szemébe – olyan szem volt ez, amely valamikor ezer meg ezer embernek parancsolt – földig hajolt, szó nélkül elvette az alamizsnagyűjtő csészét, visszament a faluba s azt mondta: – Végre van egy szent emberünk. Sohasem láttam még ilyen embert. A síkságról való, de halványszínű, ő a bráminok bráminja, a papok papja. – Aztán a falu asszonyai megkérdezték: – Gondolod, hogy itt marad nálunk? – és valamennyi igyekezett, hogy a legízletesebb ételeket főzze a Bagátnak. A hegyi lakók egyszerűen táplálkoznak, de azért hajdinából, kukoricából, rizsből, paprikából, a völgy patakjában fogott apró halból, a kőfalak közt épült, kéményszerű lépek mézéből, szárított nyári barackból, kurkumagyökérből, vadgyömbérből, lisztes tésztából jó dolgokat tud készíteni egy jámbor asszony, s a pap teli csészét hozott vissza a Bagátnak. – Itt marad-e? – kérdezte a pap. – Akar-e egy tanítványt, aki alamizsnát gyűjtsön helyette? Van-e takarója a hideg ellen? Ízlett-e neki az étel?

    Purun Bagát evett és köszönetet mondott az adakozóknak. – Igen, maradni szándékozik. – Ennyi elég – mondta a pap. Legyen az alamizsnagyűjtő csésze mindig a szentély előtt, a két összefonódó gyökér közt levő mélyedésben, s gondoskodni fognak a Bagát mindennapi táplálékáról; mert a falu megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen ember – és félének nézett a Bagát arcába – itt tartózkodik közöttük.

    Ezen a napon vége szakadt Purun Bagát vándorlásainak. Neki való helyre került – ahol csend van és végtelen térség. Ezzel számára megállt az idő, s ő, a szentély szájánál ülve, nem tudta volna megmondani, élő-e vagy halott; tagjainak parancsoló ember-e, vagy része a hegyeknek, a felhőknek, az esővel váltakozó napsütésnek. Halkan ismételt magában tízezerszer is egy Nevet, amíg végre minden ismétlésre úgy érezte, hogy mindinkább kiszabadul a testéből s a magasban lebeg, valami csodálatos felfedezés kapuja előtt; de éppen amikor már kinyílóban volt a kapu, teste visszarántotta s fájdalommal érezte, hogy ismét be van zárva Purun Bagát húsába-vérébe.

    A teli csészét minden reggel csöndesen letették a szentély előtt, a két ág közt levő mélyedésbe. Némelykor a pap hozta el; máskor egy Ladakból való árus, aki a faluban lakott és szeretett volna érdemeket szerezni, baktatott fel az ösvényen, de leggyakrabban az az asszony, aki éjszaka megfőzte az ételt, s alig hallhatóan suttogta: – Emelj szót érettem az isteneknél, Bagát. Emelj szót Ezértazemberért, Annak-s-Annak feleségéért! – Olykor egy-egy bátor gyereket részesítettek ebben a megtiszteltetésben; Purun Bagát hallotta, amint lecsapta a csészét s elfutott, amily gyorsan kis lába bírta – de a Bagát sohasem ment le a faluba. Ott terült el a lába előtt, mint egy térkép. Látta az esti összejöveteleket, a szérűskertek közt levő kerek térségen – ez volt az egyetlen vízszintes hely; – látta a zsendülő rizs leírhatatlan, csodálatos zöldjét, a kukorica indigókékjét, a hajdina elszórt foltjait, s a maga idejében az amaránt piros virágát, amelynek apró magvát – mivelhogy nem gabona és nem is hüvelyes vetemény – böjt idején is szabadon eheti a hindu.

    Esztendő fordultával a kunyhók teteje apró színarany négyszögekké változott, mert a tetőre rakták kiszáradni a kukoricacsöveket. Takarás, aratás, rizsvetés és hüvelyezés, mind a szeme előtt folyt, mind tarkította odalenn a sokszögletű földdarabkákat – ő pedig elgondolkozott mindezeken és töprengett, hogy mi is a végső céljuk voltaképpen?

    Még India népes részeiben sem ülhet valaki egy napig mozdulatlanul anélkül, hogy a vadak úgy ne ugrálnának rajta, mint valami kősziklán; ebbe a vadonba pedig, ahol jól ismerték Káli szentélyét, hamarosan visszatértek, hogy szemügyre vegyék a betolakodót. A langurok, a Himalája nagy, szürke pofaszakállas majmai voltak természetesen a legelsők, mert azoknak a kíváncsiság az életük; s amikor feldöntötték az alamizsnagyűjtő csészét és végiggurították a földön, kipróbálták fogukat a rézfogantyús boton és ráfintorogtak az antilopbőrre: megállapították, hogy az az ember aki mozdulatlanul ül ott, ártalmatlan. Esténként leugráltak a fenyőkről, kezükkel kunyoráltak ennivalóért, aztán kecses mozdulatokkal elugráltak. Szerették a tűz melegét is s köréje kuporodtak, amíg Purun Bagát félre nem tolta őket, hogy fát dobjon rá; reggelenként pedig akárhányszor azon vette észre magát, hogy egy szőrös majom osztozik vele a takaróján. A törzs egyik vagy másik tagja egész nap ott ült mellette, kibámészkodott a hóra, duruzsolt magában és kimondhatatlanul bölcs és bánatos arcot vágott.

    A majmok után jött a baraszing, az a nagy rőtvad, amely a mi szarvasunkhoz hasonlít, csakhogy erősebb nála. Agancsáról akarta ledörzsölni a mohát Káli szobrának hideg kövén, s toppantott a lábával, amikor meglátta a szentély előtt ülő embert. De Purun Bagát meg sem mozdult, s a királyi szarvas lassanként odahúzódott hozzá és orrával meglökte a vállát. Purun Bagát hűvös kezével megsimogatta a forró agancsokat, s ez az érintés megnyugtatta az izgatott állatot;lehajtotta fejét, s Purun Bagát gyöngéden ledörzsölte, lefejtette a mohát. Ezután a baraszing elhozta tehenét és borját is – szelíd teremtések voltak, csöndesen kérődztek a szent ember takaróján – vagy egyedül jött el éjnek idején, hogy kivegye a maga részét a friss dióból; szeme zölden csillogott a tűz fényében. Legutoljára jött a pézsmaszarvas, a legfélénkebb s szinte legkisebb rőtvad, nagy nyúlfüleit hegyezve; még a tarka-barka, csöndes musiknába is kezdett kíváncsi lenni, hogy miért ég világosság a szentélyben, s jávorszarvaséhoz hasonló orrát odadugta Purun Bagát ölébe, a tűz körül táncoló árnyékok módjára jelenve meg és tűnve el. Purun Bagát valamennyit »testvéremnek« szólította, a halk »bái! bái!« kiáltása délben is előhívta őket az erdőből, ha meghallhatták. A Himalája fekete medvéje, a szeszélyes és gyanakvó Szóna, akinek álla alatt V-alakú fehér jegy van, akárhányszor arra járt; és mert a Bagát nem mutatott félelmet, Szóna nem haragudott meg, hanem figyelni kezdte, közelebb ment, kérte a maga részét a simogatásból, s kért egy kis kenyeret vagy vad bogyót. Csöndes hajnalokon, amikor a Bagát felkapaszkodott a szoros legtetejére s elnézte a havas csúcsok mentén fölemelkedő vörös napot, gyakran nyomon követte Szóna, csoszogva, dörmögve; mellső lábával kíváncsian fölemelt és türelmetlen uff kiáltással továbblódított egy-egy ledőlt fatörzset; vagy a Bagát korai lépései ébresztették fel Szónát, aki összehengeredve aludt, s a nagy fenevad kétlábra állva harcra készült, amíg meg nem hallotta a Bagát hangját és rá nem ismert legjobb barátjára.

    Majdnem minden remete és szent ember, aki a nagy városokból elvonulva él, abban a hitben áll, hogy csodákat tud tenni a vadakkal – de az egész csoda csak annyi, hogy csöndben maradnak, sohasem tesznek elhamarkodott mozdulatot és – legalább eleinte – nem néznek egyenesen a látogatójukra. A falubeliek látták a baraszing körvonalait, amint árnyékként lopózott át a sötét erdőn a szentély mögött; látták a minault, a himalájai fácánt, amint legszebb színeiben tündökölt Káli szobra előtt; s a langurokat, amint odabenn üldögélve játszottak a dióhéjakkal. Egyik-másik gyermek is hallotta Szónát, amint medvemódra magában énekelt a ledőlt sziklák mögött – s a Bagát csodatevő híre megszilárdult.

    Pedig semmi sem állt távolabb tőle, mint a csodatevés. Hitte, hogy a világon minden egyetlen nagy Csoda, s ha erre a megismerésre jut az ember: olyasvalami tud, amin elindulhat. Bizonyossá vált előtte, hogy e világon semmi sem nagy és semmi sem kicsi, s éjjel-nappal azon igyekezett, hogy kigondolja, milyen út vezet a dolgok szívébe – vissza arra a helyre, ahonnét lelke jött valamikor.

    Gondolkozás közben nyíratlan haja a vállára hullt, az antilopbőr mellett levő kőlapon egy kis mélyedést vájt rézfogantyús botjának hegye, s a fatörzsek közt levő hely, ahol az alamizsnagyűjtő csészét tartotta nap-nap után, majdnem olyan sima üreggé mélyült, mint maga a barna csésze; és minden vadállat pontosan ismerte a maga helyét a tűz mellett. A mezők színe az évszakokkal változott: a szérűskertek megteltek és kiürültek, s megteltek újra meg újra; s amint eljött a tél, a langurok újra meg újra ugrándoztak a könnyű hólombbal fedett ágakon, míg az anyamajmok tavasszal fel nem hozták búzaszemű kicsinyeiket a melegebb völgyekből. A faluban nem sok változás történt. A pap öregebb lett, és sok kisgyerek, aki fel szokott járni az alamizsnagyűjtő csészével, most már a maga gyerekét küldte; s ha falubeliektől megkérdezte valaki, hogy mióta él az ő szent emberük Káli szentélyébe, a soros torkánál – azt felelték: mindig is ott élt.

    Aztán olyan nyári esők jöttek, amilyeneket sok esztendeje nem láttak a hegyek közt. A völgy jó három hónapig felhőbe és nedves ködbe burkolódzott – szüntelenül, szakadatlanul zuhogott az eső, s egyik vihar a másikat érte. Káli szentélye többnyire a felhők fölött volt, s a Bagát egyszer álló hónapig nem pillanthatta meg a faluját; bebugyolálta azt egy fehér ködfelhő, amely gomolygott, hullámzott, hömpölygött, bodorodott, de sohasem szakadt le a pilléreiről, a völgy vizétől csurgó oldalairól.

    A Bagát egész idő alatt egyebet sem hallott, csak millió erecske csörgedezését; csöpögött a víz a fákról, folyt lenn a földön, átszivárgott a tűlevelek közt, hullott az összekuszált páfrányokról és újonnan vájt iszapos medrekben száguldott le a lejtőkön. Aztán előbújt a nap és magával hozta a deodárfák meg a rododendronok finom illatát, meg azt a messziről jött, tiszta leheletet, amelyet a hegyi lakók »a hó illatának« neveznek. A forró napsütés egy hétig tartott, aztán az eső még egyszer összeszedte minden erejét, s a lehulló víztömeg lenyúzta a föld bőrét s iszappá változtatta. Purun Bagát aznap este magasra megrakta a tüzet, mert bizonyos volt abban, hogy jóbarátainak szüksége van a melegre; de egyetlen vadállat sem jött oda a szentélyhez, pedig hívta, egyre hívta őket, amíg el nem nyomta az álom, s törte a fejét, hogy mi történhetett az erdőkben.

    Sötét éj derekán – az eső úgy dobolt, mint ezer dob – arra ébred egyszer, hogy rángatják a takaróját. Arrafelé nyúlt és egy langur kis kezére tapintott. – Jobb itt, mint a fákon – mondta álmosan, széjjelebb terítve a takarót – bújj alá és meleged. – A majom megragadta a kezét és erősen húzni kezdte. – Hát enni akarsz? – kérdezte Purun Bagát. – Várj egy kicsit, készítek valamit. – Amint letérdelt, hogy gallyakat dobjon a tűzre, a langur a szentély ajtajához szaladt, búgó hangot adott, ismét visszafutott, s az ember térdét cibálta.          

    - Mi az? Mi bajod, testér? – kérdezte a Bagát, mert a langur szeme tele volt kimondhatatlan dolgokkal. – Ha csak a tieid közül csapdába nem esett valaki, dehát itt senki sem állít csapdát; nem megyek ki ilyen időben. Nézd, testvér, még a baraszing is idejön, födelet keresni!

    A szarvas agancsa megcsörrent, amint behatolt a szentélybe, s nekiütközött Káli vigyorgó szobrának. Aztán lehajolt Purun Bagát felé és nyugtalanul kapált a lábával, félig összeszorított orrlikain sziszegő hang tört ki.

    - Hé, hé, hé! – mondta ujjaival csettintve a Bagát. – Hát ez a fizetség az éjjeli szállásért? – De a szarvas az ajtó felé taszította, s eközben Purun Bagát hallotta, amint valami nyögve szétnyílik, s látta, hogy a padló két kőkockája elválik egymástól s alatta a nyúlós föld cuppogott.

    - Most már értem – mondta Purun Bagát. – Okosan tették a tesvéreim, hogy ma nem telepedtek a tűz köré. Megindult a hegy. De hát akkor is, miért menjek el innét? – Pillantása az üres alamizsnagyűjtő csészére esett s megváltozott az arca. – Mindennap jóltartottak, amióta… amióta idejöttem, s ha most nem sietek, élő ember nem marad a völgyben. Csakugyan mennem kell, hogy figyelmeztessem őket. Félre innét, testvér! Hadd megyek a tűzhöz.

    A baraszing kelletlenül hátrált, miközben Purun Bagát mélyen a tűzbe dugott egy fenyőfáklyát s addig forgatta, amíg lángra nem lobbant. – Ó, hát azért jöttetek, hogy figyelmeztessetek engem – mondta fölállva. – Különb dolgunk van ennél, különb dolgunk. Most siessünk kifelé, és add kölcsön a nyakadat, testvér, mert nekem csak két lábam van.

    Jobbkezével belekapaszkodott a baraszing felborzolt oldalába, a ballal a fáklyát tartotta, s kilépett a szentélyből a kétségbeesett éjszakába. Szellő se lebbent, de az eső szinte eloltotta a fáklyát, amint a nagy szarvas farán csúszva, lefelé sietett a lejtőn. Mihelyt kijutottak az erdőből, a Bagát testvérei közül többen is csatlakoztak hozzájuk. Nem láthatta, de hallotta, hogy a langurok tolonganak körülötte, s hallotta, hátuk mögül Szóna uh-uh! kiáltását is. Hosszú fehér haját fonatokba tapasztotta össze az eső; meztelen lába alatt csobogott a víz, sárga köntöse odatapadt törékeny testéhez, de azért keményen lépdelt, a baraszingra támaszkodva. Nem volt már szent ember, hanem Sir Purun Dász, I. C. L. P., egy nagy állam főminisztere, parancsoláshoz szokott ember, aki életmentő útra indult. Mind együtt haladtak lefelé a meredek, iszapos ösvényen, a Bagát a testvérei – le, egészen addig, amíg a szarvas lába neki nem koppant-botlott egy szérűskert falának s föl nem horkant, mert emberszagot érzett. A falu egyetlen, görbe utcájának elejéhez értek, s a Bagát megverte botjával a patkolókovács rácsos ablakát, amikor fáklyája fellobbant az eresz alatt.

    - Talpra, ki a házból! – kiáltotta Purun Bagát; meg sem ismerte saját hangját, mert esztendők óta nem beszélt hangosan emberfiával. – Megindult a hegy! Leszakad a hegy! Talpra, kifelé, aki odabenn van!

    - Ez a mi Bagátunk! – mondta a patkolókovács a feleségének. – A vadállataival van itt. Szedjük össze a kicsikéket és lármázzuk fel a falut.

    Házról házra szállt a kiáltás, miközben a vadállatok a szűk utcán megrekedve, a Bagát körül topogtak, tülekedtek és Szóna türelmetlenül dörmögött.

    Az emberek kirohantak az utcára – mindössze hetven lélek, – s a fáklyák világánál meglátták az ő Bagátjukat, amint a megriadt baraszingot fékezi, miközben a majmok szánalmasan cibálják a ruháját, Szóna pedig hátsó lábára ülve bömböl.

    - Át a völgyön és fel a másik hegyre! – kiáltotta Purun Bagát. – Senkit se hagyjatok itt! Megyünk utánatok!

    És futásnak eredtek az emberek, ahogy csak hegylakók képesek futni; mert tudták, hogy földcsuszamláskor a legmagasabb pontra kell fölmászni a völgy túlsó oldalán. Rohantak, átgázolva a völgy mélyén kanyargó kis folyón; föllihegtek a túlsó oldal lépcsőzetes mezőin – nyomukban a Bagát és testvérei. Kúsztak, másztak a szemközt levő hegyre, néven szólongatva egymást – ez a falusi névsorolvasás – s nyomukban izzadt a nagy baraszing, elnehezedve a gyöngülő Purun Bagát terhétől. A szarvas végre is megállt egy mély fenyőerdő alatt, ötszáz láb magasan a hegy oldalában. Ösztöne, amely a közelgő hegycsuszamlástól megóvta, megsúgta neki azt is, hogy itt biztonságban lesz.

    Purun Bagát aléltan roskadt le mellette, mert a hideg eső és ez a kegyetlen hegymászás megölték; de előbb odakiáltott az előtte járó szétszórt fáklyák felé: – Álljatok meg és számoljátok meg, hogy együtt vagytok-e! – aztán suttogva mondta a szarvasnak, látván, hogy a fáklyák összegyűlnek egy csomóba:  

    - Maradj velem, testvér! Maradj, amíg… elmegyek.

    Valami nyögés volt a levegőben; lassankint morajjá növekedett, a moraj zúgássá a zúgás olyan hanggá, amelyet emberi fül fel nem foghatott, s a hegyoldalt, ahol a falubeliek álltak, olyan lökés érte a sötét éjszakában, hogy megingott belé. Aztán egy állandó, mély, tiszta hang – olyan, mint az orgona alsó C-je – vagy öt percre elfojtott minden más hangot s még a fenyők gyökere is belereszketett. Aztán elhalt, s az eddig kemény földre egy fűre hulló eső hangja átváltozott a puha földet áztató eső tompa dobolásává. Ez elmondott mindent. Egyetlen falubeli – még maga a pap sem – merte megszólítani a Bagátot, aki életüket megmentette. Csak gubbasztottak a fenyőfák alatt és várták a reggelt. Akkor aztán átnéztek a völgy másik oldalára és látták, hogy ami erdő volt és lépcsőzetes föld meg lábnyomokkal telitaposott legelő – az most nyers, vörös, legyezőalakban szétfolyó agyag, s a meredély széléről fejjel lelógó néhány szál fa. Ez a vörösség magasan fölrohant a nekik menedéket adó hegy oldalába is, gátat vetett a kis folyónak s az most téglaszínű tóvá kezdett kiszélesedni. A falunak, a szentélyhez vezető útnak, magának a szentélynek, s a mögötte levő erdőnek nyoma sem volt. Egy mérföld szélességben és kétezer láb magasságban az egész hegyoldal mindenestül elhagyta helyét, a hegy le volt gyalulva tetőtől talpig. És a falusiak egyenként kúsztak keresztül az erdőn, hogy imádkozzanak az ő Bagátjuk előtt. Látták fölötte álló baraszingot, amely elfutott a közeledésükre; hallották az ágak közt siránkozó langurokat, meg Szónát, aki nyögve mászott föl a hegyen; de az ő Bagátjuk – halott volt. Keresztbetett lábbal ült ott, hátát egy fának vetve, botját hóna alatt tartva, arccal északkeletnek fordulva.

    - Nézzétek; egyik csuda a másik után – mondta a pap – mert éppen ebben a helyzetben kell eltemetni minden sunnyasit! És ezért ott építünk templomot a mi szent emberünknek, ahol most van.

    Egy év sem telt belé, fölépítették a templomot – egy kőből és földből épült kis szentélyt – a hegyet elnevezték Bagát hegynek s máig is hordják oda a mécsest, virágot s az áldozatokat. De sohasem tudták meg, hogy az a szent, akit tisztelnek, az egykori Sir Purun Dász, az Indiai Császárság Lovagrendjének Parancsnoka, a Jogtudományok és Bölcsészet Doktora ésatöbbi, a haladó és felvilágosodott szellemű Mohinivala állam volt főminisztere és tiszteletbeli vagy levelező tagja több tudományos társaságnak, mint ahányra szükség van ezen a világon vagy a másikon.

DAL A KABIRRÓL

Ragyogott a világ, ahol ő honolt:
sok földje, cseléde, birtoka volt.
Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

Gyékénye az út, hol a föld pora dől,
a szal és kikal fedi hő nap elől,
hazája mező és puszta gyom,
igazat keres ő bajragi-nyomon.

Akárkire néz: oly tiszta e szem!
(Egy volt, Egy van s örök Egy leszen.)
A Tett piros köde széjjel-oson,
halad ösvényén bajragi-nyomon.

Barangol, amíg megismeri:
mi a rögbeli, állati, isteni.
Testére lepelt vett egy napon,
s elment az örök bajragi-nyomon.

 

Fordította Benedek Marcell, a verseket fordította Weöres Sándor

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo