Idegen lantokon II. [műfordítások az I. világháború költeményeiből]

Rudolf Alexander: Schröder Csatadal

Száguldva megyünk ím a bércen, a völgyen,
Robogva rohanva a hajnali ködben,
Német hazám!
Nyihogva-nyerítve nyargal a ménló
És csattog a kő, szikrázik a patkó,
Ég vérpír az égnek ívén,
Baljóslatú égen vészteli fény,
Tied vagyok én, érted halok én,
Német hazám!

És bár bekerítnek vassal-acéllal,
Áttörjük a gátat majd diadallal,
Német hazám!
Mint vad keselyűk lecsapunk mi a bércről,
Mint áradat zúgva a hegymeredélyről,
Mint mennykő az égből
És pusztul az ellen a harc mezején,
Tied vagyok én, érted halok én,
Német hazám!

A rágalom árja marja neved,
A gyűlölet öl s gyilkolja híred,
Német hazám!
De jaj a gazoknak kézt aki nyújt
És jaj a hazára vészt aki gyújt,
Kardunk ma lesújt!
Rabló sereged lám a sírba lemén,
Tied vagyok én, érted halok én,
Német hazám!

Jönnek gyalogok és jönnek ulánok,
Csillagnak a lándzsák, lengnek a zászlók,
Német hazám!
És hogyha lezúznak és össze ha törnek,
Harcos soraink a sírba ledőlenk,
Még él a remény!
Hadd szóljon az eskü a sír peremén:
Tied vagyok én, érted halok én,
Német hazám!

Fordította: Barabás Ábel  

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.

Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg
És ott maradt.
A zászlóját emelte még
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.

Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!

S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
– Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?

És aki ezt dalolta most
És aki békén olvasod
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk s nem is
Tudjuk ma: hol?

Fordította: Juhász Gyula

Eugen Stangen: Sírsz, bús anya?

Hősök ezre küzd a csatatéren;
Honn aggódva várja sok anya,
Távolból mi hangzik: győzelemnek
Harsonája, vagy bús gyász dala?

Jó anya, könyűd a fiadért hull?
Elesett a dicső harcmezőn? –
Győzelmünkért áldozá fel éltét!
Ám sirasd te halkan, könnyezőn!

Sírj, csak sírj – a bátor, hős karokba
Új erőt e könnyek árja hoz,
S mindenik fájó, forró könyűből
Győzelem babérja fakadoz.

Sírj, csak sírj – kemény acélgolyókba
Kovácsoljuk könnyeid tüzét,
S mindenik golyó halálhozóan
Járja által ellenink szívét!

Fordította: Gyulai Ágost

Emile Verhaeren: Halott katonák

Halottak, árva katonák,
Kik fekszetek lenn, sárban, szemetekben,
Csaták vörös rémével szemetekben,
A föld alatt és álmodtok tovább.
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
Mi, kiknek lelke nemrég
Tűz volt tinektek, láng és szikra, emlék,
De a szemeink még mostan se sírnak.

Nagyságotokhoz nem méltó a sóhaj.
De kél a szél és mind egy ordító jaj
Roppant tüdővel átzeng majd az erdőn,
A fákat panaszosan tépi, fújja,
Ő mondja el, hogy mily nagy a föld búja
És nem vegyül belé hangunk, kesergőn.

Mi énekeljük hős haláltusátok;
A földeken, hol zsendül a barázda,
Kedves növények nőnek és garázda
Napfény viháncol visszanézve rátok;
Nem énekelhetünk meg titeket elégszer,
Úgy dalolunk meg, mint ősnép a hősét,
Hogy ez a szó: haza és ez a szó: dicsőség,
Még szűzi volt és drága, mint az ékszer.

A lelketek csak most van ébredőben,
A zászlók selymén, a lengő redőben;
S sercegve éled, mint egy idegen
Villanyütés agyon és idegen;
A lelketek eggyé olvad mivélünk,
Délceg testünkbe táncol mint a szikra
És majd ha visszanézünk harcainkra,
Szegény halottak, mi bennetek élünk.

Katonák,
Kik fekszenek a sárban, szemetekben,
Csaták vörös rémével szemetekben
A föld alatt és álmodtok tovább,
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
Kik nézzük e borzalmat tehetetlen,
De a szemeink még mostan se sírnak.

Fordította: Kosztolányi Dezső

A. von Walden: Ha Flandriában…

Ha Flandriában ér el
Harctéri hős halál,
Legyen szülém hírével,
Búcsúm feléje száll:
„Anyám, sebaj, hogy vérem
Partot pirosra fest,
Én, csak a haza éljen,
Meghalok örömest!”

„Ha lengyel föld borul rám,
Hol hóvihar fagyaszt,
Sebedre, édes dajkám
Az égtől kérj vigaszt!
Sebaj, hogy sírom öblén
Takar hó és homok!
Hazám, csak hogy te győzz, én
Örömest meghalok.”

„Velem együtt ezernek
Tán még ma int a vég,
Szent vérfolyók erednek
Szívünkből tán ma még.
Utódok, ott a szélen,
Nyugodtan szántsatok!
Én, hogy a haza éljen,
Örömest meghalok!”

Fordította: Vikár Béla