Pakocs Károly: Girolamo Savonarola
Savonarola versköltészete
Savonarola lelkének költőisége mellett bizonyságot tesznek szentbeszédei. Petrarca dalai és Dante isteni színjátéka mellett a firenzei perjel adventi és nagyböjti szentbeszédei voltak a művelt Itáliának a legmegkapóbb olvasmányai. E beszédek kézről-kézre jártak nemcsak azért, mert elszánt harcot hirdettek korának bűnei és nyilvános bűnösei ellen, hanem azért is, mert az igazság és szépség együttes szolgálatába olasz hitszónok alig tudta beállítani a nyelv művészetét úgy, mint Savonarola.
Savonarola fennmaradt beszédei valóságos szabadversek, melyekből tüneményesen tüzes lélek kiált és világít. Önvallomások, lelki sugárzások, melyeknek merészségétől elhűlt a hallgatókban a vér és tüzétől szárnyat kapott a lélek. Ha Savonarolának csak elmélkedései és szentbeszédei maradtak volna fent, akkor is költő gyanánt lehetne őt méltatni. De Savonarola, amit igen kevesen tudnak róla, verseket is írt. Huszonnégy verse maradt fent. Ezekben nyilatkozik meg legigazabban, micsoda láva-lelket viselt Savonarola.
*
Bizonyára több verset is írt, mint amennyit neve alatt összegyűjtöttek. Az is valószínű, hogy más-tartalmú és más-színű verseket is írt abban az időben, amelyben még a Stozzi Laodámiával való boldog családi életről álmodozott. Érzelmi élete széles ívű volt. Kora ifjúságában az élet szerelmese, később Istennek rajongója. Mindenképpen hatalmas költői irányba beállított lélek.
Ezt a lelkületet mindkét szüleje ágán örökölte. Anyai nagybátyja, Bonacossi Hektor, jónevű festő. Atyai nagyatyja, Savonarola Mihály, egyetemi orvostanár, a virág-világ páratlan ismerője, értője, rajongója s a keresztény misztika írója.
Savonarola Jeromos diák-korában maga is a virágok és versek szeretője. Bevallja, hogy Petrarca szonettjeiből gyakran simogatta ifjúi vágyait; mohón élvezte Dantét és a klasszikus latin Plautust és Terenciust.
Kedélyhullámzásait lantjátékkal szelídítette. Egyetemi-hallgató korában mestertől tanulja a lantpengetést. A bolognai domonkos kolostorba való szökésének előestéjén is a világban töltött utolsó óráit e csendes-bús hangszeren játszott dalaival tette rosszatsejtő édesanyjának örökké emlékezetesekké.
A tökéletességre való törekvés ha más irányba sodorta is, de nem változtatta meg lényegében költői lelkületét. A világ költészetétől elszakadt lelke szomját az Isten költészetével oltogatta. Erőteljes mély kedélyének a próféták feleltek meg leginkább. Ezeket választotta hát mestereinek: nemcsak azért, mert kérlelhetetlenek voltak a bűnös zsidóság korbácsolásában, amint őmaga is a firenzeiek ostorozásában, hanem azért is, mert a próféták erőteljes beszédmódja, színes szimbolikája az ő gondolatainak, szeretetének és gyűlöletének egyetlen alkalmas kifejezésmódja volt.
Az újszövetségi Szentírásból is a Jelenések könyvét élvezi legjobban annak költői felépítettsége és a képzelő-erőt páratlanul foglalkoztató jelképessége miatt.
*
Az előbb-mondottak után magától értetődik, hogy Savonarola lelke nemcsak egyszerűen költői, hanem misztikus-költői lélek.
Ez a kemény szerzetes, aki egyetlen elhatározással tudja belevetni magát a világ ábrándjaiból a kolostori életbe és heves vérmérséklete mellett is szűzi testtel áll az Isten szolgálatába s őrzi meg kincsét halálig: önmegtagadó életével, az Istenarc folytonos kémlelésével igen finom lelkiéletet alakított ki magában. Aszkéta-életével elérte, hogy állandó áradás volt Isten lelke és az ő lelke között. Látomásai voltak. De ez a titokzatos áramlás folytatódott az ő lelke és embertársai lelke között is. A lelkekbe látott. Halálramenőben is erősítette, hogy Isten magánkinyilatkoztatásokban érintkezett vele. Pedig nem volt hiszékeny ember. Medici Lőrinc színlelet jámborsága, alamizsnálkodása meg nem tévesztette. Ellenben a bűnbánó bűnösöknél már akkor felfedezte a szebb jövőt, amikor mások a fekete jelen miatt undorodva mondtak le róluk.
Savonarola örökösen a látható és nem látható világ mezsgyéjén érzi magát. Ezért nem tud közönséges nyelven szólani. A prózai nyelv nem fejezte ki bensejét: ezért kellett neki a költői nyelv és költői forma.
A tiszta lelkiség költője beszél Savonarola lírai verseiből is. Amily mértékben emészti Savonarola égő lelke a testét, oly mértékben mélyül és lángol a lírája.
Érzi az ember, mekkora erő-átalakítást és erő-átvitelt végez ez a szerzetes. Amit más, közönséges emberek, lelki energiáikból szerelemre, hatalomgyűjtésre, vagyonszerzésre apróznak: Savonarola mindazt két bő érzés-csatornába ömleszti. Az egyik csatornába ömlik malmothajtó erővel az Isten iránti való szeretet. A másik pedig a bűnnel szemben égő gyűlölet.
Ez a kettős érzelem hajtja Savonarola költészetét.
*
Savonarolának 24 verse maradt reánk. Lelőhelyük: a) Fra Benedettonak, Savonarola egyik tanítványának kézirata, aki mesterének néhány versét lemásolta. Ezt a kéziratot a firenzei nemzeti műzeum őrzi. – b) Magának Savonarolának a kézirata, melyet a Borromei grófok családi könyvtára őriz Milánóban.
Savonarola többnyire zsolozsmakönyvnek, vagy szentbeszéd-fogalmazványainak margójára írta verseit. Vannak versei, melyeket később önmaga átírt s így kétfajta szöveggel váltak ismeretesekké: de mindkét változatban saját művei.
Versformáit általánosságban Petrarcától, vagy Dantétól veszi. De verselés közben többször otthagyja a formát és szenvedélyeinek szabad ömléséhez nagyszerűen illő szabad versekbe tör át.
