Adam Mickiewicz: ORDON ERŐDJE

egy adjutáns elbeszélése

Nem volt tűzparancsunk. – A löveghez léptem,  
S néztem, kétszáz álgyú dörg lenn a harctéren.
Felvonult a muszka roppant tüzérsége,
Mint a tenger partja, nincsen hossza-vége;
S láttam, jön vezérük – fordult, villant kardja,
És a sereg szárnyát madárként behajtja;
Előtör a tömött gyalogság belőle,
Sötétlő hadoszlop, mintha láva dőlne,
Szuronyok szikráznak. Keselyűhad módra
Fekete dandár jő, halált hozó horda.
 
Vele szemben mered, élesen előre,
Hullámtörő szikla, Ordonnak erődje.
Hat álgyúja volt csak, folyvást tűzben állnak;
De annyi pergő szót nem ejtettek szájak,
Nem szállott annyi félsz senkinek lelkére,
Ahány bomba, kartács hullott ellenségre.
Nézd, egy gránát ott a hadnépet hasítja,
A sereget lávaként füstjével borítja;
S a gránát a gomolyban hirtelen felrobban,
Hatalmas űr támad, rendet vág a sorban.

Amott egy golyó zúg rémítőn süvöltve,
Bömbölvén bikamód, a földet döngölve; –
Majd lehull; s a sereget kígyóként karolja,
Nekiront, belemar, tüzével megfojtja.
Nem látni, hallani csak a legszörnyűbbet,
Hogy hull a sok hulla, sírnak sebesültek:
Mintha a hadoszlop széltébe-hosszába,
Keresztülhatolva halál-angyal járna.
 
Hol hát a király, ki népét vérbe hajtja?
Buzdítja? Biztatja? Tán maga száll hadba?
Nem biz, csak ül trónján ötszáz mérföld tova,
A hatalmas király, fél világ zsarnoka.
Csak hunyorít – s robog rabszekerek ezre,
Kézjegyére – ezer anya sír könnyezve;
Biccent – és korbács zeng Nyementől Khiváig.
Nagy úr vagy, mint Isten, szándékod sátáni.
Míg török Balkánon féli ágyúd bronzát,
Míg francúz követség hason csúszik hozzád, –
Egyedül csak Varsó becsmérli uralmad,
Koronás főd ellen törni nem átallhat,
Kázmér koronája, Boleszláv fejéke,
Loptad, Vaszilijfi, s vérrel szennyezéd be!

Hogy a Cár elámul – Pétervár csak retteg,
Haragszik – s reszket az udvari sereglet;
De a had özönlik, egy hitét, Istenét:
A Cárt éljenezve hullajtja életét.
Kaukázust megjárt roppant had vezére,
Rátermett, mint korbács a hóhér kezére.

Hurrázva zúdulnak már a várárokba,
Törzsüket az erőd palánkjának nyomva;
Sötétlő seregek a sáncot elérik,
Közepütt az erőd ágyútűzben fénylik.
Feketeség felett vöröslik – mint lepke
A nyüzsgő hangyaboly közepébe vetve –
S kihunyt – az erőd is. Álgyúja ha van még,
Azt is tán talpáról homoksírba lökték?
Vagy gyutacsa hunyt ki tüzérvérben úszva?
Kihunyt a tűz. – S nyomban berontott a muszka.

Kézifegyvert! – Szólt is százannyit a puska,
Mint hajdan, ha volt főhercegnek mustra;
Tudtam, miért szótlan – hisz nemegyszer láttam
Maroknyi katonánk muszkával csatában,
Csak a két parancsszót hallani órákig;
Tüzelj, tölts; és füst fojt, lankadsz lábtól vállig;
Harsog a parancsnok, s a lövészt serkenti,
Ki már parancs nélkül tudja, mit kell tenni,
Végül nem latolva, szinte öntudatlan,
Tölt és lő csak folyton, mint tüzes malomban,
Fegyvert vállhoz-lábhoz, vállhoz egyre-másra,
Majd keze ott kutat, hol a tölténytáska.
Hiába, nem talál – a honvéd elsápad,
Több töltényt nem lelvén, fegyvert nem használhat;
Érzi, a felhevült fegyver ahogy éget,
Elejti, s leroskad; – itt ér élte véget.
Töprengék – s a sáncon gyűlt az ellen egyre,
Mászott a féreghad rá a friss tetemre.

Elsötétült szemem – s midőn megtöröltem,
Hallom, a Tábornok megszólal mögöttem.
Távcsövén, mit épp a vállamra támasztott
Csöndesen szemlélte az ostromlott sáncot.
Annyit mond: „Elveszett”. – S meg kellett, hogy lássam:
Könny csordul távcsövén, – így szólott: „Bajtársam!
Fiatal tekintet messzebb kell, hogy hordjon,
Ösmered-é, vajjon merre lehet Ordon?”
„Ismerem? – Ütegnél, tűzben mindig ott van.
Nem lelem, de – feltűnt most a füstgomolyban:
Hanem hiába, hogy sűrű füst takarja,
Látható, miképpen oszt parancsot karja –
Látom – keze villan – szövétnekét gyújtja,
S a rémítő lángot ellenségre nyújtja.
Elfogják – ledől – nem, – magát mélybe hajtja”!
„Úgy – szól a Tábornok – a lőport nem adja”.
 
Fény villan – füst száll – csönd – majd száz menny dördül.
Elsötétül az ég a szétrepült földtül.
Hirtelen megugrik minden löveg sorra,
S talpán hátragördül, mintha lőttek volna.
Égő kanóc nem ér már a serpenyőbe,
Füst száll ránk, s beburkol sűrű, nagy felhőbe.
Pisla szem csak bombák villanását látja,
S a szétoszló füstöt homokzápor váltja.
Nézek az erődre; – hol sánc, ágyú álla,
Maréknyi honvédünk, muszkák garmadája;
Szétfoszlott, mint álom, – s az üszkös földfalon
Formátlan rög maradt – egy békés sírhalom.
Ott, kik védekeztek s azok, kik betörtek
Most először s végleg nyílt békét kötöttek.
Bár felálljt parancsol a császár a muszkákra,
Most először nem hajt lelkük az ukázra.
Százak teste, neve van ott eltemetve:
S lelkük? – nem tudom. De itt van Ordon lelke.
Sáncok védnöke lesz! – A pusztítás tette
Szent, mint a teremtés – jó ügy vezérelte.
Legyen! – monda az Úr, s el is pusztíthatja,
Midőn hit s szabadság az embert elhagyja,
Midőn zsarnoki gőg árad a világra,
Miképp a muszka had özönlött a sáncra –
Lesújt, mert e népség gyalázatban győzött,
S úgy ront földet, miként Ordon az erődöt.

Fordította ifj. Béri Géza