Alekszander Donszkih: Mindig felkel a Nap

[részlet, a Berlinben is kiadott elbeszéléskötetből]

     

    11. fejezet – GONDOLATOK

    Apa egészen eltávolodott tőlünk, félrevonulva a családtól, egyre gyakrabban jelent meg felöntve a garatra. Mama ilyenkor a munkát letéve, úgy nézett rá, már, ami őt illette, nem is rá magára, (mintha ahol állt, üresség lenne, és ő nem látna ott senkit) szigorúan és bosszúsan.

    Belesoványodott, belegörbült egészen, minden nehézség, ami adódott, az ő vállán halmozó-dott fel, és a szemei alatt megjelentek a ráncok pókhálói. Mama kezdett az öregecskékre em-lékeztetni.

    Már nem szidta a papát. Valamilyen beletörődő egykedvűséggel ajánlgatta neki a vacsorát, de

    néha, többnyire reggel, amikor munkába készült, oly csendesen, hogy ne halljuk meg, azt suttogta:

    - Menj csak Szása, bárhová, ahol felvirrad neked, s úgy-ahogy magadra lelsz. Hiszen neked

    se család, se a tűzhely melege, se gyerekek nem kellenek. Igen-igen, menj csak el. Mi vala-hogy megélünk, levegőhöz jutunk.

    Szipogta mama megtörten- egészen mélyről felszakadó, fojtott hangon. A keserűségébe bele-remegett a szívem. Egészen óvatosan kilestem félig lehunyt szempilláim alól – papa megsi-mogatta mama fejét:

    - Annuska ne sírj, kérlek, ne sírj – Arcát tenyerébe temetve mondta:           

    - Igen, elveszett ember vagyok. Vagy inkább, vesztes bolond. Nem tudok, nem vagyok képes élni, úgy, mint mindenki más, bár te mindent megtennél értem. Hogy miért van így, magam sem értem. Akarnék, érted, akarnék valami szokatlant. Most a sztyeppén kedvem támadt rá, hogy felugorjak egy feketesörényű, tudod, olyan tüzes kancára és teljes erőből nekilovagoljak a pusztaságnak. Fütyül a szél a fülembe, s hatalmába kerít az a hangulat, az Ég, és fölötte az a kékség- az a kékség, és mind a négy égtáj felé az a tágasság, az a messzeség. Értesz te engem Ancsa?

    Mama sápadt ajkain egy szomorkás mosoly jelent meg, és megsimogatta papa kezét:

    - Bogaras vagy.

    - Tu-u-u-dom, igen, kibírhatatlan, magamra szabott. Eh! Meg fogsz érteni valaha is? A válasz

    elmaradt – mama hozzáfogott minden lehetőségen felüli, befejezhetetlen házi teendőihez: mindahhoz, ami szükséges volt reggel, délben, este, és azt is sebtében téve, úgy, hogy még el-futott az irodába felmosni a padlót.      

    Nyugtalan kusza zavartság lett úrrá a lelkemen. Nem gyerekhez illő gondolatok jártak a fe-jemben. Állandósult bennem, és lehetetlen lenne, hogy akárki más kikutassa, hogy minden kellemetlenségnek a forrása, egy csinos, szabad asszony, Kláva nagynéni. Apa gyakorta betért hozzá, de mindig lopva a veteményesen keresztül, de hiszen az Elányba való költözéséig alig ivott, egyszerűen csak csavargott Északon vagy, mint egyszer is, ahogy kifejezte magát ma-mának, „meg akart volna mámorosodni”.

    Váltás utánra értem apához, a munkahelyére, és azt lehet mondani, hazavezettem. Azt szeret-tem volna, hogy a családunk boldog és reményteli legyen. Minden más, a gyerekes elfoglalt-ságok is, kevésbé érdekeltek. Kétségkívül felnőttem.

    Amikor papa józan volt, mindnyájunknak jó volt, hogy sokáig olvasott. A könyv fölött szuszogott, törte a fejét, ráncolta a homlokát, és elgondolkozva sokat füstölt. Hogy, miről gondol-kodott? Lehet, hogy arról, amiről egyik este mamával beszélt:

    - Ha agyonütnek, sem értem!  

    - Mit nem értesz? – nézett rá fáradtan a mama, míg ruhákat javítgatva álldogált. 

    - Hogy mi ez, az egész cécó az élettel? Mondd, miért élünk, mi emberek?

    - Hogy-hogy miért? – mama, leengedve kezét a tűvel, őszintén elcsodálkozott.

    - Hát ez-az, hogy miért? – pillantott rá ravaszkásan papa, megpödörve már ősz bajuszát.

    - Mindenki valamiért – ami a sajátja. Én a gyerekekért, de, hogy te miért – nem tudom.

    Papa elkeseredett és izgatottan járkált a szobában:

    - Annuska, én másképpen értem. Én általánosságban… Értesz?

    - Nem. Hogy lehet vajon általánosságban élni?

    - Te nem értesz engem. Én a Kiindulópontrólbeszélek, te pedig a Folyamatról -

    Miért jön az ember a világra? Miért jelenünk meg? Érdekes, rendben lévő, de félelmetes!

    Mama ironikusan, de mosolyra ráncolva homlokát, elmerült a varrásban.

    - Kinevetsz? – Csóválta a fejét komoran papa. – De tényleg, számomra nem egészen világos, miért is kerültem erre a világra.

    Mama felsóhajtott:

    - Bajos veled Szása, és kész.

    - Bánt engem Anna, hogy nem értesz meg. Te mosolyogsz rajtam, de ez nekem keserűséget okoz. Megértem, hogy zavaros fejűként… igen, hogy semmit nem tudok kezdeni magammal.

    Azzal kiment az utcára és a kutyával beszélgetve, egyiket a másik után, szívta a cigarettáit.

    Másnap nem találtam papát a munkahelyén. És otthon sem bukkant fel. Ebből megértettem, hogy ismét behatol családunkba a bánat és a könny. Mama szemei szomorúak, tekintete el-szánt volt. A veteményesen keresztül Kláva nagynéni házához lopakodva, az ajtó mögül meg-hallottam apa hangját:

    - Nehéz nekem élni, Klávka. Nem tu-u-dok! Nem aka-a-rok!

    - Hagyd abba! – szólt rá a nagynéni. – Legyen, ahogy lennie kell…

    Beléptem a szobába. Papa éppen az ajkainál tartotta a rumot. Megfogtam a kezét és kivezet-tem az utcára. Ő, mint egy kisgyerek lehuppant mögöttem. Már besötétedett. A villámok sárkányai mozgásba lendültek. Erősen lógott az eső lába. Leültünk a ház melletti padra.

    - El akarsz dobni minket? - kérdeztem.

    Úgy tűnt, hogy papán remegés futott át. Rágyújtott. Megsimogatta a hátamat, bizonytalan,

    tétova, gyenge mozdulattal.

    - Hova gondolsz fiam? Én mindig veletek leszek. Hogy is tudnék nélkületek élni ezen a vilá-gon?

    - Menjünk haza, - javasoltam, nyugtalankodom a mama miatt.

    - Hajjaj… - Belekapaszkodott a vállamba: - Hogy te milyen vagy, fiacskám! Aztán, anyádnak semmiről se mesélj, rendben?

    - Aha, - örömmel egyetértve vele az ajtóhoz toltam.

    Üres vashordókként gurultak az égen a mennydörgések, tolvaj szarkaként zörögtek az ágak között az érett zelnicemeggyként hulló esőcseppek. Hálásan illatozott a nedves, az eső által elvert portól felfrissült út. Kölykök szaladtak az utcán, akik megőrültek az esőnek. Oleg Pet-rovszkij hívott játszani, de én nem mentem. Mindenki elől eltitkolva, átfutottam a pajtába.

    Térdre ereszkedtem és összetettem a kezeimet:

    - Jézus Krisztus, segíts nekünk megjavítani a papát. Nem kellene megbüntetni, de csinálj úgy, hogy meggondolja magát és úgy éljen, mint a mama. Segíts nekünk Krisztus. Mondd, megsegítesz, igen?

    Belefüleltem a sötéten, susogva hullámzó csendbe. A pajta vaksötét sarkára meredtem, ahonnan az Isteni csodálatos jelenség feltűnését vártam.

    - Ha nem segítesz meg – elszököm otthonról, megmérgezem magam, ha úgy tetszik, valami ostobaságot teszek magammal! Figyelsz rám? – Odaadóan, sőt egész testemmel hallgattam, a némaságot. Mi van hát, Jézus? – elsírtam magam, zokogni kezdtem.

    Váratlanul megéreztem, hogy mögöttem az ajtónál áll valaki. Összerezzentem és hirtelen megfordultam – az ajtóban mama állt megkövülve. Tenyerei a halántékáról az állára csúsztak, szemei annyira kimeredtek, hogy nekem valamiképpen az öntudat egy darabjaként, úgy tűnt mintha eltávolodtak volna az arcától. Lassan, a mozdulataimban valamiféle különös könnyed-séggel felemelkedtem. A szemeim előtt lendült egyet a világ, úgy éreztem, hogy, akár valami meleg köteg, elzuhanok.

    - Mama! – elgyöngülve belekapaszkodtam. Ő erősen megölelt és mi kettesben vele sokáig el-voltunk ott, szinte mozdulatlanul.

Fordította Gaál Áron

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf