Vlagyimir SZKIF: Dosztojevszkij a kényszermunkán

„…én ott megértettem magamat, galambom… megértettem Krisztust… megértettem az orosz embert és ráéreztem, hogy én magam orosz vagyok, hogy egy vagyok az orosz népből.  Számomra mindközül a legjobb gondolatok akkor ötlöttek fel a fejemben, most csak visszatérek hozzájuk, igen, ez nem annyira érthető.”
                                                   Fjodor Dosztojevszkij, Vlagyimir Szolovjevnek írt leveléből

…..
Tobolszkij morajlás. Eltűnt a látványból a Nyevszkij.
A hófúvás szétterjedt időközben.
Pétervárról megtért Dosztojevszkij,
Helyesebben onnan, ahol a kínzókamrákba elvezetve volt.  

Tobolszk és Omszk, négy hosszú év
A börtönökben megkérdezte önmagát:
Mi a lélek? Szabadságától megfosztottá vajon miért
Vált végzetében? S ahogy átéli azt, szomorúvá lesz

Zord körülmények között fog élni havas, távoli, idegen tájon,        
Hogy annak az Evangéliumnak a melegségével adjon hálát,
Amit Fonvizinoj Natalia ajándékaként kapott, hogy áldott  
Édességével Dosztojevszkij ott érlelődjön mássá.

Nem kutyaként, nem úgy, mint akit szétzúzott a sors,
Gombolyagba gyűjtötte a szerencsétlenségeket,
Isten szállóvendégeként tartózkodott ott,
Ahol Isten megérintette őt a priccseken.

És a kényszermunkán – a tolvajok és gyilkosok,
A felfoghatatlanul alárendelt csőcselék:
Nem a nagyeszűek, s nem a vérszopók voltak,
Hanem a közeli, a drága, orosz, békéslelkületű nép.

Igen a börtön – és a rettenetes pestis,
A kényszermunka megtörte a legdurvábbakat,
De itt a börtönben született meg Dosztojevszkij –
A Világ eszmeiségének kimagasló géniusza.

Fordította Gaál Áron