Török, francia, német, osztrák lantok a háborúról, az I. világháborúban

Achmet Hikmet:

Ébresztő

Oroszlánfia a török hazának,
Dobbantsd meg lépteddel a vén föld szívét,
Mutasd hogy dicső őseid emléke
Nagyszerű utadon újra kísért.

Véreid régen hívnak téged,
Siess, török! Ébredj! Ébredj!

Széttárult kapui mögül az iszlámnak,
Turáni népek dicső útja látszik…
Oltalmazó Isten gondviseléseért
Harcba menő török imával áldozik.

Véreid várnak új időre:
Siess, török! Indulj! Előre!

Tizenhárom század nagy ideje után
Kaukázus, Egyiptom új fénnyel kecsegtet.
Évszázados járom súlyos terhe alól
Dicső fegyvereddel oldozd fel véredet.

Rég várnak ők felszabadítót:
Siess, török! Bontsd már lobogód!

Hagyd el anyád, ölelő hitvesed,
Ne boldogítsa őket szerelmed…
A véres küzdés legyen szeretőd,
Jóságos Allah hatalmas segítőd.

Véreid rég hívnak téged:
Siess, török! Ébredj! Ébredj!

Törökből fordította Bodó Pál
 

Pierre-Jean de Béranger:

A hadifogoly

– Lányom, elég lesz már a munka,
Az esti csillag fönn vagyon.
– Hű ifjam, itt élet a falunkba’,
Most szenved távol partokon;
Tengerre vitték, messze innen;
Megtört, de csak legutolsónak…

– Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Lányom, fonj a szegény fogolynak,
Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Fonj a szegény fogolynak!

Mécset gyújtok, ha úgy kívánod.
Lányom, már ismét könnyezel?
– Anyám, emészti őt a bánat;
Ki tudja, óh mit szenved el?!
Hogy’ szeretett hű szívvel engem,
Ő volt lelke e házikónak!

– Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Lányom, fonj a szegény fogolynak,
Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Fonj a szegény fogolynak!
 
Én is fonnék szívesen érte,
Ne volnék csak öreg s beteg!
– Elküldjük, úgy-e, kín-helyére
Mindazt, amit én keresek?
Bár Róza hítt a lagzijára
S hallom hangját a zeneszónak!

– Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Lányom, fonj a szegény fogolynak,
Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Fonj a szegény fogolynak!

Jer a tűzhelyhez, melegebb lesz,
Mint künn ősznek hűs éjjelén!
– Azt mondták nékem, hogy a kedves
Lenn szenved gálya fenekén,
S hervadt kezét hiába nyújtja
Kenyérért… rá még sót se szórnak…

– Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Lányom, fonj a szegény fogolynak,
Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Fonj a szegény fogolynak!

Leányom, nem rég álmot láttam,
És láttam őt, mint férjedet;
Nem múlik harminc hajnal-álom,
S beteljesül ez, úgy lehet.
– Ah meglátnám őt visszatérni
Most vagy tavasszal?… még ma?… holnap?

– Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Lányom, fonj a szegény fogolynak,
Csak fonj, csak fonj, én jó Marim,
Fonj a szegény fogolynak!

Fordította Gyulai Ágost


Gerhard Hauptmann:

Csatadal

ivilaghaboruGyere, menjünk halni, hol
Harci paripák dobognak,
Ágyúk dörgő szava szól
S halott öklök zsugorodnak.

Isten hozzád, ifjú nőm
És te csöppség, pólyabéli!
Nincs most ráérő időm
Tunya testtel itt henyélni.

Testemet kitárom én
Puskagolyó- és gránátnak;
Sokra e harc úgyse mén,
Amíg engem át nem járnak.

Gyerünk, édes pajtikám,
Egyenlők közt két egyenlő:
Ma katonák, egy-egy szám,
Holnap együtt: hulla kettő.

Te, hazánk, sohse búsulj
Én érettem, ő érette,
Hogyha véresen borul
Vérmeződre kettőnk teste.

Bár korán elhívatunk,
Te virulj és virradj jóra!
Jó éjt, ez a mi szavunk –
Jó éjt, holnap virradóra!

Fordította Vikár Béla


Karl Freiherr von Berlepsch:

Bátyám sírját keresve

            „Négy virágzó szilvafa árnyékában temettük el őt,
             fenyőgally és zöld lombok borították sírját…”

Hideg szél fújdogál.
Őszi nap sugára
Ragyog a fák tarlott
Rozsdaszín lombjára.

Kurland zöld fenyői
Méla csöndben állnak. –
Sóhajim tőletek
Vajon mit kívánnak?

Sírhalom domborul
Erdő sűrűjében.
Ifjú lovas pihen
A sír bús mélyében.

Ez ösvények fölött
Tavasz-szellők lengtek,
Mikor ők lándzsásan,
Vígan erre mentek.

Vidám, gyors lovaik
Erre ügetének;
Karabély a vállán
Mindegyik vitéznek.

Virágbokor nyílott
Szíve-lelke mélyén,
Hogy harcolni indult
Kurland zöld fenyérén.

Itt kell pihennie,
Lelkem azt érzi rég,
Bár kereszt se őrzi
Hős nevét, hó hírét.

Köröskörül békén
Legelget ott a nyáj;
Némán állva nézem,
Szívem ő érte fáj.

Bátyám, hallottad-e
Hadaink győzni fenn?
Nyugton szunnyadozhatsz
Zöld sírod mélyiben.

Hős halál szikrája
Lángoló tűzzé lett;
Mienk lett az ország,
Hol elhullott véred.

Harci zaj álmodat
Nem zavarja többet,
Csak egy tarka harkály
Kopácsol fölötted

Virágot visz neked
Szellő játszi fodra;
Egy pásztorfiú tesz
Koszorút sírodra.

S majd ha jő a béke,
Nyargalsz újra – fényben
Halhatlan dicsőség
Örök erdejében!

Fordította Gyulai Ágost

Kurt Rubitschek:

A honvédhuszár

        A kraszniki csata után egyik tábori kórházba egy honvédhuszárt hoztak,
        aki kendőjében földet őrzött.
        Édesanyja adta ezt neki, hogyha halálosan megsebesülne,
        magyar földön halhasson meg.

Messze, távol szép hazája,                     
Közelében az orosz:
Dnyeszter mellett magyar huszár
Tar fák alatt táboroz.
Nyargalt ma a „vörös ördög”,
Mint a szélvész, úgy repült,
Karjától a gyáva ellen
Futva, félve menekült.
Lova mellett János huszár
Álmodozva messzi néz,
Tizennyolc év… szinte gyermek
S máris talpig hős vitéz:
    Rajta, huszár, halálba ronts!
    Orosz földön piros vért onts,
    Rajta, huszár, kemény a kar:
    Csak hősként él s hal a büszke magyar!

Búcsúzáskor édes anyja
Szent talizmánul adott
Keszkenőben honi földet.
Rajta jobban szunnyad ott,
Feje alatt kis batyuja
Édes álmokat idéz
S honi földön, honi földről
Álmodik János vitéz.
…Hegedűszó zeng az éjben,
Fürge csárdás, zöld teren
S barna lányok szép szemében
Kivirít a szerelem:
    Rajta, huszár, halálba ronts!
    Orosz földön piros vért onts,
    Rajta, huszár, kemény a kar:
    Csak hősként él s hal a büszke magyar!

Elrobogtak a huszárok,
Mint megáradt gyors folyó
S János ifjú, hős szívébe
Lecsapott egy gaz golyó.
„Éljen! Győztünk!” – hangja hördül,
Jó lován már nem rohan…
Teszi anyja kis batyuját
Feje alá boldogan.
Magyar földön, a királyért,
Hős halált mosolygva hal
S kint a pusztán száll a szellő,
S szép huszárról szól a dal:
    Rajta, huszár, halálba ronts!
    Orosz földön piros vért onts,
    Rajta, huszár, kemény a kar:
    Csak hősként él s hal a büszke magyar!

Fordította Jászay-Horváth Elemér

Richard Dehmel:

Tábori dal

Bokréta fegyverünk hegyén;
Földszín sereg a hadba mén;
Piros bogyók a csipkefán –
Megtérünk-e, vagy soha tán?

Sok városon vágtunk ím át,
Sok-sok felun vertünk tanyát,
Sok temető szélin szakadt
Szét a kereszt lábunk alatt.

Szürke gúnyánk elnyűve már,
A föld kopasz, fakó, sivár;
Egy hosszú tömegsír felett
Föl és le kánya lépeget.

Hol egykor édesen virult
A csipke, most vérrózsa hullt;
Fekete tűzhelyrom aló’
Kinéz árván egy hinataló.

A szép Karácsony közelít,
Békéről álmodik a hit,
Örvendenek az emberek –
Nekünk az ágyúk dörgenek.

Majd lesz ajándék, honi, lesz;
Lövészárkokban öröm ez;
Bőrünk lefagy, gyomrunk korog,
De szívünk melegen dobog.

Hej csipkető, fehér virág,
Derül-e még tavasz miránk?
Istenre bízzuk! A honért,
Szívesen hullatunk mi vért!

Fordította Vikár Béla

szozattv


szozat a tiszta hang Lábdi Búcsú 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo