Alexander Nyikonov: Mentsék meg Zsenyácskát!

/részlet az elbeszélésből/

     Ez az új pöttöm, éppen, hogy megjelent a földön ma, s életében először tágra nyitotta nagy, barna szemeit. Visszatükröződött benne az egész hatalmas, sokszínű világ, ami körülvette minden oldalról: a korterem fehér falai, a mélykék csempék a falakon, valamilyen furcsa, mozgó lény égszínkék köpenyben, a keze kesztyűben, s a mennyezetről lelógó hatalmas lámpa. A szülőotthon széles ablaka előtt a fákon a könnyű fuvallattól zöld, sárga, bíbor, málna és vörös színű falevelek röpködtek, amitől úgy tűnt, hogy nem is egészen levelek, hanem egy lepke, ami odatapadt a mindent ellepő sűrű gallyakhoz és csapkod a szárnyaival, és ezzel a különbözőképen lángoló gallykoronával, imitt-amott a fellegek fehér maszkjával ragyog az ég, kéksége. S amíg a friss reggeli levegőben könnyedén repülő ezüstpókhálók belegabalyod-tak az ágakba, a félig nyitott ablakszárnyon át eljutottak hozzá a cinegék füttyei, a verebek csiripelése és a galambok turbékolása. Ó, milyen gyönyörű ez a világ!

     Elcsodálkozva az ő három lényén, akik égszínkék köpenyben voltak és fehér maszkot viseltek az arcukon, a fiúcska valamiért sírva fakadt. A lények egyike, magas, sovány férfi félredobta a maszkját és mosolyogva mondta

   - A nagy kerek szemei, olyanok, mint a tó, szinte el lehet merülni bennük. De vegye hát magához mama, hiszen a saját magzata, gyöngyszeme. A gyerek, mintha értette volna hirtelen

felhagyott a sírással és szélesen mosolyogott fogatlan szájacskájával. A fáradt női hang fátyolos hangon kérte:

   - Doktor úr, kérem, mutassa meg nekem őt!

A nővér óvatosan lefektette a kisfiút az ágyra, amin a gesztenyebarna göndör hajú asszony feküdt. Az asszony gyöngéd óvatossággal keblére szorította a csöppséget és boldog hangon suttogta:

     - Zsenya, Zsenyácska*, édes kicsi fiam, itt vagy hát végre velünk.

És pöttöm valamiképpen, hirtelen megértette, hogy a Zsenyecska az ő neve, és az asszony, aki mosolyogva simogatja világos hajszálait, és gyönyörködik benne, az itt az ő édesanyja.

Megértette és nem csak azért, mert sugárzott belőle a jóság, a boldogság, az otthonos meleg-ség, az együvé tartozás, de az anyatej illatát is megérezte. Az ajkaival csücsöritett és arcocská-jával a mellet böködte. Az anya elmosolyodott.

     - Nézze doktor, már megéhezett, és enni akar.

     A férfi tréfálkozva mondta:

     - Ha egyszer a fickó megéhezett, akkor bizony jól kell lakatni.

Az asszony kiszabadította a mellét és Zsenyácska rásimulva szopni kezdte a sűrű anyatejet.

Ó, hogy mekkora gyönyörűség, milyen finom, édes és meleg ez az anyai táplálék. Eltelve vele

Zsenya elaludt.

De a kisfiú egyszer csak arra ébredt, hogy nem kap elég levegőt, az ijedtségtől nagyra tágultak kerek szemecskéi és egyre szaporábban vette a levegőt. Szemei kezdtek elhomályosodni, azu-tán a fényük eltompult, majd eltűnt teljesen. Könnyű lépteket hallott és kétségbeesett kiáltást. Rögtön felismerte mamácska kedves hangját:

     - Doktor, doktor, segítség, segítség! Meghal! Kapkodja a levegőt! Könyörgöm, segítsen Zsenyácskának! –

A hangja sikoltásig erősödött, majd megfékezhetetlen zokogásba fulladt. – Azonnal, azonnal,

meghal! Könyörgöm segítsenek.

     Zsenyácska szemeiben kialudt a fény, magára hagyva a kis teremtményt. Azután lassan felocsúdott és magához térve, újra kinyitotta a szemeit. Ezúttal a fiúcska nem a kiságyban fe-küdt, hanem egy bokszban, a szájából egy kis pipácska állt ki, míg a mellkasához és a kezei-hez különböző csövecskéket tapasztottak. Zsenyácska felfigyelt a mellette lévő ismerős

arcokra: a doktorra, a nővérekre, mamácskára, és egy egészen más segítőre, aki valamilyen készülékkel a fal alsó részén, mintha mozgásba hozna különböző fényecskéket, amik mintha más és más színű fényeikkel összekacsintanának. De volt ott egy másik arc is: szembeötlően sötét borostával, aggódó, a félelemtől elsötétült szemekkel. Az anya, fiacskája fölé hajolt, és meggyötört szemeiből áttetsző könnycseppek csorogtak végig az arcán és lecsöppentek a fiúcska csupasz kicsi testére. Hogy mennyire keserűek mamácska könnycseppjei, égetik és csiklandozzák a bőrt! Összerezzent, mintha nem is könnyek lennének, hanem izzó kavicsok. Ezt észrevette az ismeretlen férfi és elhúzva a kezével, így szólt:

     - Vera, elég már a bőgésből. Nézd, Zsenácskával minden rendben van!

     - Igen, persze, természetesen, - felelte az anya, zsebkendőjével törölgetve a könnyeit. – Igen, már minden rendben van. Zsenyácska, Zsenyácska, édes kis fiacskánk, ő itt az apukád,

ismerkedj meg vele. Azzal az anya az ismeretlen férfire mutatott, de Zsenyácska egykedvű maradt, csak egy pillantást vetett a férfi borostás arcára, és ismét nem tudott elválni anyácska

tekintetétől. Az anya folyton az orvoshoz fordult:

     - Szergej Vaszilics, mondja el, kérem, tulajdonképpen mi a baja?

     - Az előzetes diagnózis szerint: ez a szklerózis multiplex egy változata… De ismétlem, ez csak az elsődleges diagnózis. A kisfia nem tud magától lélegezni. Sem a veséje, sem a szíve nem elég erős ehhez, egyik sem működik kielégítően. Zsenyának nagyon komoly gyógykezelésre van szüksége, de nálunk erre nincsen lehetőség.

     - Mit lehet akkor tenni?

     - Keresni kell egy nagyon jó klinikát, ahol az orvosok is kiválóak.  

     Elmúlt néhány hónap, de Zsenyácska élete semmiben sem változott: ugyanúgy a bokszban feküdt, ahol egy kidolgozott rendszer alapján kapta az injekciókat, masszírozták, és bedör-zsölték. Az ablak előtt észrevétlenül váltakozott az ősz a téllel, tél a tavasszal. A színes leve-lek lepkeként szálltak alá az égből, cseppek milliárdjai záporoztak, hasonlóan mamácska könnyeihez, fehér hópelyhek, majd ismét esőcseppek. Az ablak előtt álló magas fák, szinte testetlen zöldjükkel gyöngéden betakarták, néhány napon keresztül fecskékké alakulva át, amik vidáman cikáztak az első meleg szél szárnyán.

*Zsenya, a Jevgenyij név becézett formája

Fordította: Gaál Áron

szozattv


szozat a tiszta hang GYG átad4 3 1 Gyóni 2. 170620GyoniGeza Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo