Szergej Kuzicskin: A születésnapodon
Augusztus 10-én van a születésnapod. Ebben az évben töltenéd be a harmincat, de már hét és fél éve nem vagy velünk. Régóta nem voltam a temetőben és ebben az évben bizonyos körülmények egybeesése a szülővárosodban nem tudta elodázni egy másik napra, hogy ki ne menjek a sírodhoz a születésnapodon. Velem készült rá a fiam is – kilenc éves, rendes gyer-kőc, aki ezekben az években a nagymamánál nevelkedve, és nála jól érezve magát ritkán kukkantott be a szülői fészekbe az apjához. Egyáltalán nem emlékszik rád, amit nekem nagyon rossz érzés tudnom – mégis megtörténhet, hiszen két és fél éves kora óta nem látott, de rögtön
tudja, hogy az érkezésem nem magamtól történik, és egyre csak ismétli: „Apa, apa”. Ő anyának az egyik nagymamát, - édesanyámat hívja.
- Apa és lehet olyat, hogy én magam válasszak virágot a fiatal mamának? – kérdezi tőlem,
amikor kimegyünk a virágpiacra, és egyetértésemre gyakorlatiasan kérdezi a virágárustól:
- Vannak fehér rózsái?
Fehérek nincsenek, így piros rózsákat veszünk.
- Volt már, hogy kimentél a temetőbe, Szása? – teszem fel a kérdést a fiamnak.
- Volt. Mamával egyszer és Sura nagyival is egyszer, - bólintott igenlően. – Virágot ültettünk fiatal mama sírjára, és én lerajzoltam őt piros ruhában, és tengerész- apát is, és egy kö-vecske alá tettem, de papa portréját elvitte a szél, és mamát elmosta az eső.
- Ó Istenem! – gondoltam bele. – Engem tényleg pontosan a szél, ami elsodor a világba, téged pedig elmos az eső, betemet a hó, vidám, csobogó patakok futnak melletted,
és kivirágzanak a virágok a sírodon…”
- Amikor tengerész voltál papa, és megérkezve a városunk mellé megláttad a pályaudvaron
fiatal mamát és beleszerettél, - folytatja a beszédet a fiam, és én érdeklődéssel hallgatom.
Soha nem szolgáltam a flottánál és nem utaztam naszádon vagy hajón, de téged valóban a pályaudvaron láttalak meg. A vonatra vártál, amin meg kellett érkeznie a barátodnak, én pedig a barátomhoz készültem bekopogtatni az étterem nyitott ajtaján. Végül, te nem győzted várni a barátodat, én pedig nem kopogtattam be az étterembe, elveszítve ezzel a pajtásomat, így történt, hogy megismerkedtünk. Igaz eleinte nem lelkesedtél a találkozásunktól, míg az én tényleges vágyam, ami az ismerkedést illeti óvatoskodó volt. Sőt, inkább elfutottam volna. Ráadásul, téged követve megbotlottam a sötétben, valamiben és elhasaltam az aszfalt járdán, és ahogy elestem, elszakítottam a nadrágom szárát. Ez aztán alaposan megnevettetett téged. Így aztán megismerkedtünk.
- Aztán papa, te elhajóztál a tengeren és a mama várt rád…
Nekem soha, még álmomban sem adatott meg, hogy elutazzak és meglássam a tengert, minden más igen, vándoroltam nagyvárosokban, a tajgán, a sztyeppe vidékén, de emlékszem,
hogy veled a tengerhez készültem, azonban ennek az utazásnak nem jutott osztályrészéül a megvalósulás…
De a fiam fantáziájában minden lejátszódott…
- A hajó, amin elhajóztál viharba került és sziklának csapódott, de te egy szigetre vetődtél.
Amikor a vihar lecsendesedett, te, papa csónakot építettél magadnak vitorlával együtt és csíkos matróz inget húzva visszahajóztál, és amikor kikötöttél a parton, a mama virágokkal várta a veled való találkozást.
- És mi történt azután?
- Azután a mama feleségül ment hozzád.
… A temető csendes és alig látogatott. Több éves távollétem során az utolsó lakosok múló emberi testeit takaró hantok szemmel láthatóan megsokasodtak. Ez vonatkozott a keresztekre, emlékművekre, kriptákra, amik formájában látom viszont korábbi ismerőseimet. Íme az osztálytársam Rubahin Vologyácska. Istenem! Két évvel ezelőtt temették el! És itt van a frontharcos, Sztyepán bácsi. Egész életében kapusként dolgozott az üzemben, szeretett inni és minden fizetéskor megvendégelte a gyerekeket drága édességekkel. És ez itt kicsoda? Csak nem az első szívdobogtatóan csinos-széplány az udvarunkban, Ljubka-morkovka?! A fotón nem ismertem fel. Minden kamasz fiú a közös udvarban annakidején szerelmes volt beléd – aki vidám és szeles voltál. Adassék számodra Égi-Királyság! Aludj nyugodtan. Senki nem háborgat már téged…
És itt van a te sírod. Aranyozott rácsa már messziről látszik. Megjöttünk. És te figyelme-sen szemlélsz minket a fotóról – a te megférfiasodott férjedet és kamaszodó fiadat. Először jöttünk hozzád együtt. Ó, Léna, Léna, te fellobbanó ragyogásként tűntél fel, de gyorsan elizzó csillaggá váltál…
A fiam a virágokat akkurátusan az síremlékhez helyezte, majd figyelmesen megszemlélte a fényképet.
- Papa, a mama nevet? – kérdezi. Sura nagymama azt mondja, hogy igen, de Larissza néni azt mondja, hogy nem nevet…
- Mosolyog, - mondom.
- Én is mondtam Larissza néninek, hogy mosolyog. Vajon mama rám is fog mosolyogni?
… Hazafelé az úton a fiam arról mesél, hogy elutazott nagyapával horgászni és fogott egy
ha-a-a-tal-ma-a-as, ahogy ő mondja vizát.
- Mint egy cápa. Nézd milyen! – a fiam szélesre tárja a kezeit, mint egy igazi horgász. Mosolygok és nem szólok egy szót sem.
„Istenem!” Hová tartok? És miért? Hová, és ki vagy mi vonz újra útra kelni? Minél messzebb a szülői háztól, a fiamtól, az anyámtól, a rokonoktól és ismerősöktől, a szívemnek kedves utcáktól, udvaroktól, sírtól? Hová?
…A pályaudvarra kijön velem anya Szásával együtt, hogy útnak indítsanak.
- Most mikor fogsz jönni? – kérdezi anya.
- Igazán nem tudom, - sóhajtom – A következő nyáron, valószínűleg…
- De te azért vendégként magadhoz veszel, papa? – teszi fel a kérdést a fiam – Én egyáltalán nem akarok elmenni a mamától, de vendégségbe elutaznék hozzád. Fogadsz?
- Fogadlak, Szása.
- Igazán?
- Igazán…
- Mama, papa a jövő nyáron magához vesz engem, a vendégeként. Elengedsz?
- Elengedlek, - szemében könnyekkel, nem valami vidáman mondja ezt anyám.
… A vonat lassan elindul, elhagyja a peront, anyám és a fiam egy darabig kísérnek. Keserű mosollyal bólogatok s intek nekik az ablakból, és arra gondolok, milyen szerencse, hogy a fiam nem érzi árvának magát.
… Amíg – még nem érzi…
1990.
Fordította Gaál Áron