Litvániai anziksz 2015 őszén – Gaál Áron tudósítása

gaalaronAhogy Áprily Lajos szép szavával, a pilinkázó hópelyhek lassan hótakaróvá válva beborítják az anyaföldet, köpenyként betakarva s védve a magot a Tavasz számára, úgy az egyes ember imái is meleg pelerinként, egyesülve, megóvják a lelket egy jobb jövőnek. A Pravoszláv egyház ősi ünnepe a «Покров» Konstantinápolyban gyökerezik, az európai kultúra, nyugati, római bölcsőjét Mammon uralma és Szodoma hétköznapjai közepette veszve-látva, ide próbálta átmenteni ezeréves értékeit Nagy Konstantin császár, a keleti bölcsőbe. S vajh’ kedves olvasó eszedbe jut-e, hogy, amit ezer év alatt kultúrában, jogban, gazdaságban, államszervezetben, filozófiában Róma elért, azt további ezer évig abból a városból irányított Bizánc fémjelezte, amit már régóta Isztambulként ismerünk? De, hogy szavamat ne felejtsem, az ünnep népi gyökereiben ez a nap «Переход» az Átmenet napja: „tegnap még ősz volt, holnap a tél-telecske köszönt ránk”. A természet nyugovóra tér, s vele a földből élő ember is. A hajadonok a minél hamarabbi férjhez menésért imádkoznak, s ezért imádkoznak a legények is. „Ahogy a Boldogasszony köpenye megvédi népünket, mi a házasság óvó takarójába bújunk”. A takaró tulajdonképpen a szent Istenanya, Mária köpenye illetve vállkendője. Szent Andrej Jurodivüj aszkéta szerzetes látta meg a látomást a 900-as években, amikor a várost idegen seregek ostromolták és a nép a templomba menekült, ahol Máriához imádkozott oltalomért. A mise közepette Szent András egyszer csak megpillantotta Máriát, aki fejéről és válláról levéve kendőjét, azt óvón népe köré és fölé terítette.

    Litvánia egyébként többségében katolikus ország. Ott tudtam meg, hogy az általunk lengyel pápaként ismert, boldoggá avatott II. János Pál származását tekintve nagyobbrészt litván volt, s amikor kísérőm, egyben verseim litván fordítója Lajmuté Debeszinüné, számtalan szobra egyikét (12-es fotó) ezekkel a szavakkal mutatta meg nekem: „a mi litván pápánk”, elgondolkoztam azon. hogy ma nálunk senki nem foglalkozik különösebben azzal, hogy az egyik legnagyobb szlovák költő Laco Novomecki magyar gyökerű volt, vagy azzal, hogy az 1800-as évek román értelmiségi fiataljainak egy része Budapesti egyetemeken tanult. De amíg nincs szobra Novomeckinek, addig a Vilniusban tanult nagy lengyel költő Adam Mickievic monumentális szobra az ősi várost szemléli. Igaz átkeresztelési hullám Litvániában is van, Mickievic egykori, és ma újra jezsuiták vezette gimnáziuma, manapság egy jezsuita költő nevét viseli. Pedig a lengyel a közös történelem révén, ha nem is nyelvileg, de mégis csak testvérnép volt és maradt a mai napig, egykori közös királyok, hősök, tudósok, művészek okán és persze családi kapcsolatok révén. Műfordítóm unokáját is lengyel keresztanya tartotta a keresztvíz alá, a minap. S ha már az átkeresztelésekről beszélünk, Kaunasban a mai napig köztiszteletnek örvendő Szalomea Nerisz, ma már klasszikus, költőnő középiskoláját, ahol német irodalmat tanított, szintén átkeresztelték. Ezt legalább meg lehet azzal indokolni, hogy kommunista volt és írt egy verset Sztálinnak is, bár ez hajánál fogva előrángatott érvnek tűnik, ha azt nézzük, hogy kultusza máig, egyébként indokoltan, él. A villa, amiben szobrászművész férjével élt, ma kitűnő, korszerűen kialakított múzeum, (4es fotó) aminek kedves és felkészült igazgatónője tárlatvezetése során néha keresgélte a litvánnak megfelelő orosz szavakat. A költőnő sírja fölött, Kaunas híres temetőjében, ahol művészek, tudósok, egyházfők síremlékei magasodnak, a férje által, még életében készült, csípőre tett kezű szobra áll. (2-es fotó) Egy mai asszony, élő mozdulata, egy ma is eleven költészet. A síron friss virágok láthatók, a tisztelők virágai, éppen úgy, ahogy a Pére-Lachaiseben, Párizsban, Edit Piaf sírjánál. Igaz más a műfaj, de az általuk teremtett „világ” és annak tisztelete máig él. Hol van az a magyar költő, vagy énekes, akinek a sírjára, nem szervezetten, nem koszorúzva, nem beszédet tartva, minden nap letesz egy szál virágot valaki? Van min elgondolkodni Litvániában. Különösen a világon egyedülálló „Keresztek hegyénél”. Kaunastól északra Rigához viszonylag már közel található a légkörében is különös hely, egy sík mezőből kiemelkedő, nem túl nagy alapterületű halom, ahol körbe-körbe és a dombocska központi részéhez vezető ösvények mellett és között szinte talpalatnyi helyet sem adva több ezer, talán több tízezer kereszt látható. (9-es fotó, sok ilyen van a neten) A halomtól nem messze pedig egy sötét vizű lassú patak tekereg a sás, káka, szittyó között. Magyarra fordított neve: „Bűn”.

    Nincs fénykép, ami vissza tudná adni a látvány keltette érzést, a megrendülés és döbbenet érzését. A litván költők, akikkel találkoztam és az orosz ajkúak is, meséltek nekem már előtte a helyről, de a személyes élmény minden várakozásomat felülmúlta. Először is az a furcsa, az élet törvényeként a halált elfogadó, egyáltalán nem tragikus, nem szomorú, nem temetői, még csak nem is zarándokhelyeken érzett, megilletődő hangulat, sokkal inkább valamiféle spiritualitás, ami azzal a magabiztos érzéssel tölt el, hogy igen, az élet csak földi formájában ér véget. Valamiféle ígéretet hall, nem is hall, érez belülről az ember. (1-es fotó) Azután ezt a furcsa csendet nem megtörő rengeteg gyerek, kicsi és nagyobb, karon ülő pólyás, óvodás, kamasz, akik nem rohangálnak, halkan beszélnek, ha szólnak egyáltalán. Tipikusan mai fiatal pár, hátrafordított baseballsapkás fiú, fél fülében aranykarikával, mellette a lány a combon gyárilag széthasogatott, szép idomaira tökéletesen feszülő farmerben és mindent láttató blúzban, mégis ahogy egymást karolják egy mai Rómeót és Júliát vél látni bennük a költő. A lány kezében kicsi kegytárgybolti kereszt. Hirtelen a halom tetejére vezető lépcsőről az egyik ösvényre fordulnak le, kétlépésnyire tőlünk megállnak és egy keresztcsoport több száz, az övéktől alig különböző kisebb-nagyobb keresztje mellé odaakasztják a magukét is egy, vagy három méteres, időette, gyönyörűen faragott tölgykereszt oldalára. A kedvemért, bár nyílván nem illik, a kísérőm szinte a fülembe súgja a lány pár szavas fogadalmát a fiúnak és a fiú párszavas válaszát rá, s már mennek is – szótlanul, nem csókolózva, nem enyelegve, de kézen fogva és egymáshoz simulva. Egy másik keresztcsoportnál esküvői pár, körülöttük az ösvényekre szorulva alig fér el a násznép. Mosolyognak, mindenki elhelyezi a mag keresztjét. Valami hihetetlen felszabadultság és öröm sugárzik róluk. Senki nem hangos, nem spicces, nem nótás, nincs a zakója zsebében laposüveg, vagy a retiküljében „ó csak egy korty!” likőr. Nem csapkodják a térdüket, nem hangzanak el pajzán viccek, egyszerűen – boldogok. Igaz a domb körül ott vannak a stációk, szobrászművészeti műremekként kifaragott krisztus, töviskoszorúval, igaz láttam elhunytak emlékére állított kereszteket is, mégsem a golgota borzalma a meghatározó érzés, sokkal inkább valamiféle megnyugvás, de ez nem a beletörődés, hanem a halált legyőző bizonyosság érzése. Néztem a feliratokat: német, francia, spanyol szavak, kínai írásjelek, egy magyar zarándokcsoport keresztje. (3-as fotó) Rám kicsit furcsán hatott a közeli NATO bázis emlékkeresztje, nem messze tőle az amerikai légierőével… És egyszer csak egy valószínűleg rézlemezekből kialakított Dávid csillagot láttam. Nem tagadom, hogy meglepett. Litván műfordítóm nem értette a meglepetésemet. Katolikus, zsidó gyökerekkel, amire büszke, és másnap az egyik legnagyobb pravoszláv ünnep résztvevője lesz, velem együtt. És semmi görcs, semmi magyarázkodási kényszer. Így természetes minden, itt Litvániában, Kaunasban és Vilniusban egyaránt, és itt is a Keresztek hegyénél, ami nincs bekerítve, amit nem kell őrizni, ahol nincs eldobott papír zsebkendő, uzsonnamaradék, még szemetes edény sem, ahol nincs dohányzást tiltó tábla, mert csikk sincs, ahol az egymás után érkező autók a pár száz méterre lévő parkolóban állnak vagy az aszfaltút szélén, véletlenül sem a keresztek tövéhez tíz méterre, a mezőn. Nincs kocsi nyom, még biciklié sem. Nem hordják el saját kertbe a szobrokat, fűteni a kereszteket, méhtelepre a fémet. Csak hoznak, és nem visznek. Hoznak Karácsonykor is apró figurákat, amiket a domboldali fenyők ágaira fektetnek. S ha visznek valamit, az a megnyugvás, a feltöltődés érzése.

    Visszafelé megálltunk még egy rövid időre a mintegy 10 kilométerre lévő Siluvában, megnézni az angol-barokk stílusú Mária kegytemplomot. Egyszerűsége és monumentalitása lenyűgöző kívülről. Belül a Mária szobrot megvilágító fények sárgája, gyönyörű üvegablakok bordója, oldalt zárt ívek, míg középen a szinte végtelennek ható magasság. (8-as fotó) Nem tudok litvánul, de felismertem a rózsafüzért. Műfordítóm megmutatta a Mária szobor talapzata mellett, a szintén megvilágított, padlóból kiemelkedő hatalmas követ. (Kőnek mondja ő és tartja a hagyomány – én legömbölyített, élek és szögletek, sőt repedések nélküli ovális vagy tojásdad sziklának láttam). (10-es fotó) Ez a kő a hagyomány szerint valamikor az egykori, a reformáció ideje alatt lebontott templom helyén keletkező legelő szélén állt, amin megjelent Mária, ragyogó szépségű asszony formájában, a kisdeddel a karján és keservesen sírt… Az 1600-as évek elején, így és itt történt meg az első Mária jelenés. De hiszen az egyik legnagyobb pravoszláv ünnep a „Pokrov” is Máriához köthető. Sok más vers között ezért hangzott el az ünnephez kapcsolódó versgálán az én oroszra és litvánra egyaránt lefordított Madonna című versem is: „Madárszárny törik mozdulatodban / Tenyered alól rám zuhog a fény / Feltépi létem, kitárva sötétem / A szemedben épp felkelő Nap felé” Meglepődtem, amikor ott tudtam meg, hogy a Moszkvai Vörös tér szélén álló emblematikus Vaszilij Blazsennij székesegyházat Mária tiszteletére építették és szentelték fel Rettegett Iván cár idején és az eredeti neve „Szentséges Istenanya köpenye” székesegyház.

    Istenanya, akinek még a nagy egyházszakadás előtt a mi Szent István királyunk is halála előtt felajánlotta a koronát, hogy ezzel biztosítsa a magyarság védelmét és tartsa egyben a nemzetet. A lengyel nép által is hasonlóan tisztelt Istenanya köpenyét borította a hozzá védelemért imádkozó szlávok fölé. A Vlagyimiri fejedelemség idején, a később szentté avatott példás életű fejedelem Andrej Bogolovszkij uralkodása alatt kezdték a jelenést ünnepként tisztelni, kezdetben csak Vlagyimirban. (5-és 11es fotó) Később az akkori metropolita egyetértésével Rettegett Iván terjesztette ki az ünnepet az orosz birodalom területére. Egy időben az ünnephez kötődő Kaunasi versgálával, Fehéroroszországban és Ukrajnában is voltak hasonlók, amint ezt hazatértem után ottani és oda kötődő költőktől megtudtam. S talán épp azért, hogy teljesen átéljem az ünnep üzenetének spiritualitását, meghívóim úgy alakították programjaimat, hogy egy litván költőkkel töltött kellemes este után, (13-as fotó) s miután a Világörökség részét képező Vilniusi óváros számtalan szebbnél szebb katolikus templomából tízegynéhányat megmutattak, az utolsó estét a Litván főváros Szentlélekről elnevezett pravoszláv kolostorában töltsem diakónusokkal beszélgetve a „Pokrovról”, aminek különös aktualitást adott Eljana Szuogyene költőnő az ünnepre írt verse:

 » Mi mindannyian, ama vászon részecskéi vagyunk,
Egyszerű darabkái az Istenanyáénak.
Mi mind – az, az Isteni köpeny vagyunk
Azok számára, akiket mi magunk,

Úgy szeretünk szavak nélkül is,
Ahogy Isten Anyja szeret bennünket…
Világunk Világa válik az élő vérévé –
És egymáshoz varrva áldott részeit

Zászlóvá bomlik bármelyikünkben,
Hogy erős lelkévé legyünk majd annak,
Aki Isten adományaként velünk van,
Akivel közelségében élünk mi, mindörökké.«

Fordította Gaál Áron

  {gallery}kitekinto/litvania{/gallery}

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo