Baudelaire: Egy vöröshajú koldusleányhoz

Hó archoz rőtszínű tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz pőre nyomort, de friss
    szépséget is.

Lásd, engem, bús, ideges
költődet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
    vágyakkal olt.

Cipőd csak rút facipő,
ám szebben hercegi nő
sem hord, min bársony a pánt,
    kacér topánt.

Ó, bár e kinőtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
    zúg a selyem.

S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctől aranyos őr:
    kis hetyke tőr!

A laza csokrú fűző
mögül két, bűnbe űző
keblecskéd kandi szeme
    kiintene.

S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
   sürgetni búj.

S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szőtte szonett
zsongatna, gyöngyszavú kincs,
    s míg bús bilincs

közt sok buja verselőd
dalt dallana, perzselőt,
s lépdelné karcsú bokád
    lépcsőd fikát,

lentről sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
    bújt tájait.

Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
    nyögné igád!

– Ám csak koldulsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
    szennyébe túr.

Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebedbe sincs
    pár sous-nyi kincs!

De menj csak, vígan, így is,
ha kő és gyöngy irigy is, –
mégis csak pőre, keszeg
    tested a szebb!

Fordította Tóth Árpád