Stefan George: Nietzsche

Nietzsche

Mélysárga felhők húznak át a dombon
s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz
hírnökei… Ez tehát, ez a fal
zárta körül a Mennydörgőt, aki
por- és füst-ezrek közt egymaga volt?
Lapos dombokra s holt városra innen
küldte végső, tompa villámait
s nagy éjére itt jött a legnagyobb éj.

Lant bambán lohol a tömeg; ne bántsd!
Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak?
Egy darabig még jámbor csönd legyen
s pusztuljon előbb a barom: dicsérni
s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt
gőzben, mely Őt megfojtani segített!
S akkor: felragyogsz az idő előtt, mint
a többi vezér, véres koronáddal.

Te, Megváltó! s legmegváltatlanabb –
Mily sors és súly nyomott, hogy sohse láttad
a vágyak országának mosolyát?
Nyugalom s építés öröme nélkül
isteneket emeltél, dönteni?
Megölted a legközelebbvalót
magadban, hogy vágyva reszkess utána
és feljajdulj a fájdalmas magányban.

Későn jött, aki könyörögve mondta:
Ott már nincs út gleccserek s iszonyú
sasok fészkei közt, – most vissza kell
vonulni a szeretet gyűrűjébe…
S ha aztán a szigorú s meggyötört hang
himnuszként zeng kék égbe s ragyogó
zuhatagba, – sírjunk: óh, mért beszélt
ez az új lélek, mért nem énekelt!

Fordította: Szabó Lőrinc