Stefan George: Goethe-nap

                    Goethe-tag

Kora hajnalban párás nyárutói
mezőn át mentünk az Ő városába.
Még embertől szabadon állt a lompos
fal s a dísztelen állvány, – földietlen
tiszta volt a nap és csaknem magasztos.
Elértük néma házát; hódolattal
néztünk föl rá s búcsúztunk. Ma, mikor
minden kiált, nem szól üdvözletünk.

Pár óra még: a szent hely megcsikordul;
akik tapintanak, hogy higgyenek…
Rikoltó színek lobognak az utcán;
tolong az ünneplő tömeg, amely
szeret díszelegni a Nagy díszében
s pereputtya pajzsát keresi benne –
a leghangosabb hangot hallja csak
s nem ismer lelki magasságokat.

Mit tudtok a dús álomról s a dalról,
ti álmélkodók! Kín már a gyerekben,
ki a Falon megy, a Kúthoz hajol;
kín s nyugtalanság az ifjúban; és kín
a férfiban, bánat, melyet mosoly fed.
Ha most, élve s még szebben, megjelennék –
ki tisztelné? fel nem ismert királyként
haladna el soraitok előtt.

Tiétek volt, ujjong hozzá a hála –
Igen, ösztöne részesei vagytok,
csak alsóbb minőségben, mint az állat –
És ma csupán a koszos nép ugat…
De nem sejtitek, hogy Ő, aki por lett,
még mindig mily sokat rejt számotokra
s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult
sok minden, amit öröknek neveztek.

Fordította: Szabó Lőrinc