Szabó Lőrinc: Stefan George

Egy nagy katona, egy nagy pap, egy germán diktátor, Apollo és Baldur fia halt meg 1933. december 4-én Locarnóban a költő Stefan George halálával. Harctere, temploma és országa a lélek volt, magának és korának a lelke. Támadta ennek a bukott angyalnak a materializmusát, demokratizmusát és relativizmusát, és istenítette benne azt az erőt, amely a hősiességben, méltóságban, önfeláldozásban és s művészetben fel tudja építeni a földön a szeretet és a szépség megváltó túlvilágait. Róla mintázta meg az élő mindenséget.

Nem mai, nem „modern” ember volt, és nem is a tegnapé; sokkal inkább az antik időké, a középkoré vagy talán a jövőé. Lényegét csak hazájában és csak utólag lehet igazán megérteni; s ez a lényeg sokáig elrejtőzött, önként, és sokáig elrejtette a félreértések sora.

Az örököt kivonatolta mából, s német középkorból, a görögségből: azt az örök, egész embert, aki most – az elmúlt félszázadban – érezte magához legméltatlanabbnak a környezetet, a nagykapitalizmus és a szocializmus anyagiasságának, az elállatiasított, elarcátlanodott és körültömjénezett tömegeknek a világát, azt a mindent nivelláló, szemfényvesztő, civilizált barbárságot, amelyben nyoma sincs az igazi barbárok naiv teremtő erejének, potenciális értékeinek.

George politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép; de népet nem látott a porondon, csak tömeget, s olyan urakat és vezetőket, akiket még a tömegeknél is jobban megvetett. Tudvalevő, hogy hosszú éveken át egész köre, a Blätter für die Kunst, egyenesen bojkottálta a „közönséget”. A por és füst ezrei – mondja a túlontúl sokakra egyik Übermentschének, Nietzschének ódájában:

Schwergelbe wolken ziehen überm hügel

Und kühle stürme – halb des herbstes boten

Halb frühen frühlings… Also diese mauer

Umschloss den Donnerer – ihr der einzig war

Von tausenden aus rauch und staub um ihn?

[Mélysárga felhők húznak át a dombon
s hűvös viharok – fél-ősz s fél-tavasz
hírnökei… Ez tehát, ez a fal
zártakörül a Mennydörgőt, aki
por- és füst-ezrek közt egymaga volt?

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Por és füst ezrei, nincs segítség ellenük:

Blőd trabt die menge drunten, scheucht sie nicht!

Was wäre stich der qualle, schnitt dem kraut!

[Lent bambán lohol a tömeg: ne bántsd!

Puhánynak mi a kés? irtás a gyomnak?

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Ez a tömeg sivár és lármás élvhajhászásban meríti ki az élet csodáját; pusztuljon! még a dicsérete is szégyen! Ez a sok kis állat, ez a sok hízó törpe csak meggyilkolni segít a Nagyot.

Und das getier, das ihn mit lob befleckt

Und sich im moderdunste weiter mästet

Der ihn erwürgen half sei erst verendet!…

[s pusztuljon előbb a barom: dicséri

s beszennyezi, s hízik tovább a rothadt
gőzben, mely Őt megfojtani segített!

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Ugyanez a szemlélet szól a Goethe-ódából:

Ihr nennt ihn euer und ihr dankt und jauchzt –

Ihr freilich voll von allen seinen trieben,

Nur in den untren lagen wie des tiers –

[Tiétek volt, ujjong hozzá a hála –

Igen, ösztöne részesei vagytok,
csak alsóbb minőségben mint az állat –

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Mikor ez a tömeg ünnepel, George így szól: „heute bellt allein des volkes räude…” [„És ma csupán rühes nép ugat…”] A „rühes nép…” a hiúság vásárában.

Endlose strassen drin mit gleicher gier

Die menge tages feilscht und abends tolls.

[Utcák sora, hol egyforma mohón
gyűjt nappal s prédikál este a tömeg.

                  Kalász Márton fordítása]

Ez a kalmár tömeg hiába akarja megvásárolni a fellegvárat, – földi kincseket ígér:

Doch strenge antwort kommt: Hier frommt kein kauf.

Das gut euch vor allem galt ist schutt.

[Szigorú válasz jön: itt nincs haszon.

Amit legjobbnak véltetek, szemét.

                  Kalász Márton fordítása]

A teljes megújhodást követelő költő ethosza kifogyhatatlan a testi, lelki, szellemi silányság üldözésében. Démonikus versekben szinte már a modern kultúrcsőcseléket félrevezető „boszorkánymesterek” pártjára áll: „Wir lachen eures wahnes, / Geschlechter falschen spanes…” [„Nevetünk, s nyelvet öltve / néztek, rossz fa gyümölcse…” Kalász Márton fordítása] mondja a Hexenreihen-ben, és megírja a Widerchrist-et, a kárörömnek és az őrjöngő prédikátori fájdalomnak pokoli remekművét. Az Anti-Krisztus megjött, nagy hír előzte meg, bölcsek és balgák a lábai előtt fetrengenek, és ő, a Gonosz, monologizál:

Kein werk ist des himmels das ich euch nicht tu.

Ein haarbreit nur fehlt und ihr merkt nicht den trug

Mit euren geschlagenen sennen.

Ich schaff euch für alles was selten und schweer

Das Leichte: ein ding das wie gold ist aus lehm

Wie duft ist und saft ist und würze –

             - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Der Fürst des Geziefers verbreitet sein reich

Kein schatz das ihm mangelt kein glück das ihm weicht…

Zu grund mit dem rest der empörer!

[Mindent, mit az ég csak ígért, megadok;
hajszál a csalás, de ki látja, mikor
érzékeitek veri vakság?

Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett
a Könnyűt; arany ez a sár s tietek
ez az új zamat, illat, a fűszer –

             - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A Férgek Ura ma hazát alapít;
kincs s pálma övé; s ha van maradék:
pokolba a lázadókkal!

                  Szabó Lőrinc fordítása]

De végül jön az ébredés:

Dann hängt ihr die zunge am trocknenden trog

Irrt ratlos wie vieh durch den brennenden hof…

Und schrecklich erschallt die posaune.

[Nyalod csak üres vályúimat, óh,
futsz, csorda!… De lángol az udvar, az ól,
s megdördül a kürt, az ítélet.

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Hogy félreértés ne legyen, a királyok se különbek:

Die fürsten priester knechte gleicher art

Gedunsne larven mit erloschnen blicken

Und frauen die ein sklav zu feil befände –

Was gelten alle ding die ihr ruhmet:

Das edelste ging euch verloren: blut…

[Fejedelmek, papok, szolgák, pufók
lárva mind, szemetek fénye kioltva,
s nők, rabszolgának is túl olcsó szajhák –
mit ér mindaz, mit annyira dicsétek;
a legnemesebb veszett el: a vér…

                  Kalász Márton fordítása]

Mint a testet a vér, úgy váltja meg a lelket a hit. És Geroge ma (1914-ben),

…da sich schranzen auf den thronen brüsten

Mit wechslermienen und unedlem klirren,

[…tányérnyalók pöffeszkednek a trónon
alkusz-képpel s nemtelen csörtetéssel…

                  Kalász Márton fordítása]

Jézushoz fordul:

Komm heiliger knabe! hilf der welt die birst

Dass sie nicht elend falle! einziger retter!…

[Jöjj, szent gyermek! segíts e pusztuló,
szörnyű világon, megmentőnk, egyetlen!

                  Kalász Márton fordítása]

És XIII. Leó-hoz, a hit még az ezerfejű tömegeken is segít:

So sinken wir als gläubige zu boden

Verschmolzen mit der tausendköpfigen menge

Die schön wird wenn das wunder sie ergeift.

[Így mi hívőkként térdre hullunk
olvadva az ezerfejű tömegbe,
mely megszépül, ha érinti csoda.

                  Kalász Márton fordítása]

Egy keresztes vitéz gondolkozott és érzett így. „Ich sah die nun jahrtausendalten Augen / Der Könige aus stein von unsren träumen / Von unsren tränen schwer…” [„Láttam a királyok ím ezeréves / kőtekintetét a mi könnyeinktől, / a könnyeinktől súlyosan…” Kalász Márton fordítása] – mondja más helyen, és az egyetemes hiten kívül nem tud más orvosságot. Legfeljebb büntetésről tud, „még mélyebb ekéket”, pusztítást követel, és himnikusan üdvözli a megmentő Rombolókat:

Spreng aus der kluft!

Schrecke die luft

Leuchtender heere geschmetter!

Rachlieder schnaubt

Senget und raubt

Tötet und richtet, ihr Retter!

[Tépd mundérodat!

Mitől a lég riad –
csillogó sereg dübörgése!

Bosszúdalt dalolj,
perzselj, rabolj,
jer, megmentő, ölve, ítélve!

                  Kalász Márton fordítása]

Itt már nem korbácsos prédikátor beszél, hanem a diktátor, ha úgy tetszik: a terrorista.

Különös, hogy erről a Gerogéről néha még ma is olvashatjuk a „vádat”. Akik e vádat emelik ellene, rendszerint még a ruhatárát, a kosztümjeit sem ismerik; csak egy kosztümben látták, az elsőben, az „esztéta-költő”, az „artista-poéta” pózában és márvány pongyolájában. Pedig az „etikus George” felfedezése igazán nem új dolog, – felfedezte az ő „aktivizmusát” még a legrosszabb európai irodalmi köztudat is, amikor a költő, még a háború előtt, a Zeitgedicht-ekben közvetlenül kezdett a korához szólni. A jobb köztudat viszont kezdettől fogva tudta, hogy az ifjú George, a franciás parnasszista és szimbolista költői kultúrával is átitatott „fennkölt herceg”, sohasem volt egyszerűen csak egy új lakója, új földöntúli kísértete a régi jó elefántcsonttoronynak. George első korszakában, pompázó szépségkultuszának, ezeregyéjszakás álomvilágának, antik képeknek, a nehéz színeknek, az alvilági káprázatoknak az idején is olyan tulajdonságokat mutatott, amelyek ellentétesek minden dekadenciával, élettagadással, asszonyossággal, elefántcsonttoronnyal. Egyrészt a rendkívüli valóságközel, a széppé emelt realitásnak testi közvetlenségű megragadása különböztette meg az igazi artistától, másrészt mondanivalója, hite, szellemének feszültsége, „kegyetlensége”. George nemcsak közölt, hanem mindig jelentett. A trónon és a bíborban is puritán volt. Objektivitása olyan, mint az életnek, a tárgyaknak valósága. Magatartása kihívásként hatott a naturalizmus, impresszionizmus és a klasszicista epigonizmus felé. Műveinek megmunkálása programot jelentett, és szakítást a gondtalansággal, sekélyességgel, szentimentalizmussal, a humorral, az impresszionizmussal. Ha csak pózolt volna, akkor is olyan lenne, mint egy tündöklő szirt. De nem pózolt, és nem volt hideg, csak megkeményítette magát. Acél volt és gyémánt, erő, fény és fegyelem. Az egész embert akarta visszahódítani, a teljes embert, a teljes költőt, azt nevelte, edzette magában. A költőt, aki nagyon is az életét, annyira az életét, hogy – egyebeken kívül – meri vállalni és védeni azt, ami igazán nem idegen a munkája lényegétől, a giccsé diszkreditált szépséget. Mert szép is az élet! George nem volt hajlandó a naturalizmusszemeivel nézni és látni. Eleinte gyönyörű, poétikus témákat választott – ma már nagyon látjuk választásában a nevelő tendenciát, a papnak és a katonának a mozdulatát. Aztán, még mindig „esztéta-korszakában”, a legközönségesebb pillanatokat formálta költői műremekké: a Das Jahr der Seele kötet az egész irodalomnak talán „legeseménytelenebb” verseskötete. A néző szem gyönyörködik benne egy őszirózsában, egy felhőfoszlányban, egy parkrészletben, egy lehulló érett gyümölcsben. De ez a néző szem épített is, megragadott, szobrot és festményt, háromdimenziós élményt teremtett a lélek számára a valóság kis, jelentéktelen darabjaiból. A bensőség, igazság, az anyaghoz való hűség, amellyel a tárgyakhoz nyúlt, vérrel árasztotta el a témái testét. Ezeknek a „szép” George-verseknek húsuk van. Azok, aminek mondják magukat. Halk, finom, mély szépségek, valóságok. Nem puffasztja őket „hangulattá” a testetlenség. A lélek, a szellem is testté válik bennük.

A csoda azonban, amit George művelt, és ami szintén nem szokott az elefántcsonttornyos költői akarnokok erejéhez tartozni, a nyelv. George újjáteremtette a német költészet nyelvét. Mindig meg tudta találni a teljes kifejezést, azt, ami éppen szükséges, hogy az ige testté váljék. Gundolf mondja, hogy még zseninek lenni sem elég ahhoz, hogy egy költő új nyelvet bírjon teremteni, márpedig Goethe óta a német nyelv sose állt oly nívón, mint ahová George emelte, s az elmúlt században Nietzsche mellett George az egyetlen, aki vissza tudta állítani a szó világteremtő erejét. (Heine ugyanis csak a goethei nyelv-örökség virtuóza, zseniális tékozlója, hígítója.) Ilyen megállapítások igazságához mi, akiknek a német nem anyanyelvünk, nem nagyon szólhatunk hozzá, de az biztos, hogy Georgére egy-egy sorából mi is éppúgy rá tudunk ismerni, ahogy egy Goethe-idézetet meg lehet különböztetni mindenki másnak a szövegétől. Hatalmas világ ez az új, georgei nyelv, és magán viseli a georgei szellem zord bélyegét. Ami édes, hajlékony, könnyű, behízelgő benne, az nem meglepetés;az igazi érdekesség, nagyság és újság az az ősi íz és erő, ami miatt ez a nyelv néha úgy hat, mint egy szörnyeteg beszéde, ótestamentumi beszéd. Századok munkáját és egy egész fajta munkáját végezte ez a költő a nyelvén. Sokszor egészen angolos az a német, amit George, magukat a szavakat is tömörítve, gyökösítve, mond. Az amúgy is robbanóan koncentrált téma, a képsűrítés, a nehéz, ritka, tömbös rímek, a régi gyökerekből táplálkozó, elavult vagy különleges nyelvtani és szintaktikuai eszközöket és formákat feltámasztó és mégis természetes nyelv akárhányszor tíz egyszótagos szóból épít ki egy ötös jambusos sort, s a hang ilyenkor még angolok közül is Robort Browning verszenéjének súlyos görgetését juttatja az ember eszébe. Fegyverek, páncélok zörgetésének, köveknek a beszéde ez, amely maga is kőtáblákra kívánkozik tompa dörejeivel. A hanghatások egyik határán ennek a vad erőnek az extrém megnyilatkozásai állnak, a mási oldalon a magánhangzók és mássalhangzók, alliterációk legédesebb játéka. S közben mindenütt tárgyi súlyú plasztika. „Hinaus zum strohm! wo stolz die hohen rohre – Im linden winde ihre fahnen schwigen…” „ Und weit wo wolken lichte berge bilden, / Er seiner wünsche wunderlande sucht…” „Surrend leichter rehe rudel durch die waldeslichtung rennen” … És „Siehst du im takt des strauches laub schon zttern / Und auf der glatten fluten dunkel glanz / Die dünne nebelmauer sich zersplittern? …” „Wir schreiten auf und ab im reichen flitter / Des buchenganges beinah bis zum tore / Und sehen aussen in dem feld vom gitter / Den mandelbaum zum zweitenmal im flore…” [„Ki a folyóhoz! hol a büszke nádas / a lanyha szélben zászlait kibontja…” „S hol felhők torlódnak fénylő hegyekké, / vágyai csodaföldjét keresi,,,” „Súlytalan őzek csapaptja a tisztáson zirren, surran…” „Látod, a gallyak ütemére már a / lomb meg-megrezzen, s a sötét folyón / a vékony ködfal víztükörre omlik…” Kalász Márton fordítása. „Föl s le járunk sugarak özönében / a bükksornak csaknem a kapujáig / s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten / a mandulafa másodszor virágzik.” Szabó Lőrinc fordítása.]

Ezek mellé a teljes zöngésű puha zenék mellé csak példának vegyük az Urlandschaft félelmesen zord és félelmesen megfékezett nyugalmú vertsének befejezését:

Erzvater grub erzmutter molk

Das schicksal nährend für ein ganzes volk.

[Ősapa ásott, ősanya fejt
sorsot táplálva, mi egy népen betelt.

                  Kalász Márton fordítása.]

Lassú ünnepélyességre kényszeríti a fizikai nyelvet ez a szigorú és egyszerű stílus:

Rangt nicht vor rissen, bruchen, wunden, schrammen,

Der zauber der zerstücket stellt neu zusammen…

[Ne riasszon szakadás, seb, törés, heg:
össze is rak a varázs, hogyha szétszed.

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Vagy ez:

Einer stand auf der scharf wie blitz und stahl…

[Jött Egy, ki mint villám s acél, vadul…

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Vagy a Zeitgedicht híres kezdősorai, a szándékosan választott, éles, érdes ragismétlődésekkel:

Ihr meiner zeit genossen kanntet schon

Bemasset schon und schaltet mich – ihr fehltet.

[Ismertek már, kortársaim, és meg-
mértetek s szidtatok – tévedtetek.

                  Szabó Lőrinc fordítása]

És mikor Dante nevében szól:

Mein zorn auf lasse niedre und verruchte
in form von erz gerann…

[Az alantasra s elfajzottra rontó
haragom ércformákban deremedt…

                  Kalász Márton fordítása]

Milyen szép az a végtelen, gazdag, pompázó, súlyos egyszerűség és súlyos nyugalom, amivel a kökörcsinekről beszél egy

vers:

… In trauengruppen dunkle anemonen.

Sie neigen sich bedeckt mit silberflocken

Und hüllen noch mit íhren blauen glocken

Ihr innres licht und ihre goldnen kronen

Und sind wie seelen die in morgengrauen

Der halberwachten wünsche und im herben

Vorfrühjarwind voll lauerndem verderben

Sich ganz zu öffnen noch nich recht getrauen.

[…gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.

Fejük lehajtva állnak és hangjuk,
bár arany korona ragyog alattuk,
csupa pehely és ezüstös tükörszín;
olyanok, mint lelkek, melyek a síri
álom tűntén csak félig vannak ébren,
s a rontó, nyers, kora tavaszi szélben
még nem nagyon mernek egész kinyílni.

                  Szabó Lőrinc fordítása]

Vagy ez az örök sor az örök városról:

Das allumworbne trümmergrosse Rom

[Róma, a rom-nagy, a megudvarolt.

                  Kalász Márton fordítása]

És a Trauer II.:

…Im jungen schlag ein krachen

Von stamm nach stamm – wann fällt der nächste?

Das morgendliche grün erschlafft.

Das kaim entsprossne gras liegt hingerafft.

Kein vogel singt… nur frostiger winde lachen

Und dann der schall der äxte.

[…a zsenge vágásban ropogtak
törzs törzs után… melyik zuhan ma?

Lankad a virradati zöld,
az alig sarjadt fű sorsa betölt.

Nem szól madár… Fagyos szelek vihognak,

S hallik a fejsze hangja.

                  Kalász Márton fordítása]

Ez az igazi költői erő, a nyelvnek és a látásnak a markoló, valóságos ereje. Megfékezve, hogy szét ne áradjon, föl ne híguljon, hanem izmos maradjon, feszüljön, mint az eleven élet. „Du gabst dem schmerz sein mass…” [„Mértékét adtad annak, ami fáj…” Kalász Márton fordítása.] A fegyelem, a mérték mindig megmaradt. Még akkor is, amikor ez a georgei Schrei olyan erős lett, hogy megszületett belőle az „új pátosz” iskolája, és minden további modernség és extázis: aktivizmus, messianizmus, expresszionizmus.

George tulajdonképpen mindig egyforma volt. Sem idő fölötti szemlélete, sem technikája nem „fejlődött”. Kezdettől fogva az volt, aki lett, csak fokozatosan kibontotta magát. „Ihr sehet wechsel doch ich tat das gleiche…” [„Ti változtatni láttok, én egy maradtam…” Szabó Lőrinc fordítása] Nem változott, körötte változtak, hozzáfejlődtek. Legtöbben félreértették. Átalakították a hódolói is. Ót, „az egész ember morális megváltóját”, egészen csak kevesen vállalták. Kikerülhetetlen nyelvi hatásán kívül akaratának pozitív tételei – a heroizmus, a pillanat szolgálatának elítélése, a szövetség hangsúlyozása, az abszolút értékelés, a férfiasság kultusza, a becsület, a méltóság, a kozmosz örök rendjébe állított sorsvállaló örök ember – szintén megtették a maguk hatását az új német lírára (és prózára is), de az expresszionista költészet a maga formarombolásával, szétfolyó extázisával, fegyelmezetlen szellemével, materiális forradalmiságával egyúttal teljes ellentéte is lett ősének, a georgei világnak. […]

Stefan George, akinek halálát én is személyes veszteségemnek érzem, mert egyik mestere, nevelője volt ifjúságomnak, már csak a műveivel van közöttünk; de egész alakja, szellem ránk hagyta örökségül a vágyat, hogy próbáljunk mi is kitartani, és szép verseket írni.