Devecseri Gábor: Catullus a mai költő

3100 Gaius Valerius CatullusŐ is, a többiek is. Másképp nem lehetne őket olvasni, nem is olvasnák. Az olvasó mindig áthozza a klasszikusokat a maga korába, a maga kérdései, sőt a maga körülményei közé is. Folyamatosan. Ez éppen az olvasó munkája, alkotása. Ezt nem tudná végezni, ha a művek nem kínálnának elegendő, mindig újra és újra érvényessé tehető anyagot, minden időkben érvényes emberi helyzetek, jellemek ábrázolását, minden időkben hatni tudó, magasfokú művészi megjelenítést. De éppen a klasszikus művek azok, amelyek ezt gazdagon nyújtják; pontosabban: amelyek ezt gazdagon nyújtják, azok éppen a klasszikusok, amelyek olyan gazdagok, hogy valahányszor újra olvasod őket, mást és mást tudsz – és vagy kénytelen – fölfedezni bennük. Amelyek minden napod számára tartogatnak mondanivalót, s ezt adagolják, s mindig csak akkor adják oda neked, amikor mondandójuk megfelelő részének megértésére épp megértél. A szöveget már régen ismered, s egyszerre csak eljön életednek egy olyan eseménye vagy korszaka, amely e szöveget benned elevenné teszi, mozgásba hozza. Az olyan könyvek, amelyeket csak egyszer olvasunk el, mert többször nem is érdemes, lehetnek maiak ma. Az olyanok, amelyeket – nem véletlenül – többször, az olyanok holnap is maiak lesznek.

   Azt mondtam: az olvasó áthozza a régi eleven tartalmat a mindenkori mába. Ha idegen műről van szó, a fordító egyik dolga, hogy ebben segítsen. A másik, hogy ne akadályozza meg benne. Mert tudja! Tudja, ha nagy buzgalmában nemcsak az idegen nyelv közegéből hozza át a művet a magáéba, hanem azt is áthozza benne, aminek áthozatalát már az olvasó számára kellene átengednie.

   Ez éppen az említett környezet. Ha az olvasó a maga közvetlen esztétikai élvezetében arra is kényszerül, hogy mintegy megépítse a régi-régi költemény ihlető környezetét – részt vesz az alkotásban. Alkalma van a távolságot, amely a költő és a maga kora között igen nagy, de amelynek berepülésére őt a költemény ereje képessé teszi, átszelnie. Ha a fordító a régi költőt „modernizálja”, vagyis az olvasónak kedveskedni akarva, mindazt, amit az olvasó a költő jóvoltából fölkereshetne, már azonnal úgy építi meg, mintha az eleve itt volna jelen, körülbelül olyasmit művel, mint az, aki ahelyett, hogy az utazni vágyót elvigye, mondjuk, az Alpokhoz, ezek kicsinyített mását, makettjét építené meg inkább az illető számára. De még azt sem. Még azt is meghamisítaná. A makett a Gellérthegyre hasonlítana. És megfordítva: a Gellérthegyet szemlélni vágyók számára a makettet az Alpok képére formálná.

   catullus1Van Catullusnak, ennek a fokozhatatlanul közvetlen költőnek egy olyan verse (gyűjteményében a X. számú), amelyről egyszer azt írhattam: költője annyira közvetlen, hogy tud és mer még unalmas is lenni. Köznapi csevegésről szól, és köznapi csevegést ábrázol ez a vers, meglehetősen jelentéktelent és kifejezően unalmasat. Önmagában. De ha tudomásul v esszük, hogy a vers a Caesar-kori Róma számtalan szokványos csevegése közül az egyik olyant közvetíti, amely semmiben sem különbözik a többitől, akkor épp szokvány mivoltában válik különlegessé. Dokumentummá. De annál is többé. Minthogy nemcsak számunkra az, hanem a maga korában is az volt. A költészet ereje, a forma szigora emelte mindenkori dobogóra, a többi fölé.

   Ha fordító Catullus sorainak szigorát megőrzi, s a szigorúság mellett a költemény tárgyának lazaságát nem sikkasztja el, továbbá arra is vigyáz, hogy az egykori római „semmiségeket”, érdektelenségükben érdekes megjegyzéseket, a csattanótlanságában csattanó párbeszéd részeit se helyettesítse be olyan kifejezésekkel, amelyek önmagukban talán szellemesnek és maibbnak hatnak – akkor engedi érvényesülni a költeményt magát, akkor engedi meg neki, hogy egykori – és már keletkezéskor örökérvényűnek szánt – közvetlenségét hamisítatlanul tegye érvényessé. Ezt próbáltam meg a költemény fordításának új változatában.

Varusom, mikor éppen őgyelegtem,
elcipelt szeretője otthonába.
Kis szajhácska a nő: amint beléptünk,
láttam, bár se modortalan, se csúnya.
Bent aztán hamarost csevegni kezdtünk;
szó került ezalatt Bithniáról
többek közt, s hogy ez élet ott milyen ma,
s tettem-é valamicske pénzre is szert.
Mondtam, mint igaz is, hogy ott manapság
sem praetor, sem az őt kísérgető nép
meg nem zsírosodik, kivált, ha ocsmány
szájlövész az a praetor és fikarcnyit
nem törődik a többiekkel. Erre
így szólnak. „No de biztosan szereztél
székhordó-fiúkat: hazájuk ott van,
tudjuk jól.” Hogy a lány előtt kivétel
egymagam legyek, így feleltem: „Oly rossz
mégsem volt soha sorsom ott, akármily
nyamvadt volt a vidék, hová vetődtem,
hogy hintóm ne cipelte volna szép szál
nyolc fickó.” Pedig ott egy árva szolgám
nem volt, s itt sem akad, hogy ócska ágyam
tört lábát a nyakába vesse. Így szól
szajha módra a lány: „Catullus, édes,
kölcsönözd nekem őket egy kicsinykét,
elvisznek legalább hamar Serapis
szentélyébe.” „De várj csak, elfeledtem –
mondom –, hogy nem enyém e nagy legénység
voltaképp, hanem egy derék barátom –
Gaius Cinna – szerezte meg magának.
Ám övé vagy enyém, mi dolgom avval?
Úgy használom, akár a gazda, őket.
Csakhogy ostoba vagy te és ízetlen,
mert nem hagysz felelőtlenül fecsegni.

   A környezet, amit a költő barátja szeretőjének lakásán folytatott, laza beszélgetésről szóló vers bemutat, sajátságos. A legtöbb mai olvasó számára nem ismerős. De azonnal megismerteti magát a vers révén. Azáltal, hogy ebben a versben minden olyan mellékesen, olyan könnyedén kerül megemlítésre. Meghitt örömet szerezhet az olvasónak, méghozzá pontosan olyan módon, amilyen módon a kortárs olvasók számára éppen azáltal, hogy az ő számukra meg minden porcikájában eleve ismerős volt. A fordító dolga itt is – úgy érzem – az, hogy semmit se sikkasszon el, de ne is magyarázzon; engedje, hogy az olvasó olvasás közben villámgyorsan – amire ismételten, kényszerül is – maga helyettesítse az akkor leírt társalgás akkori kellékeit ma i kellékekkel, az akkori helyzet mai ikerhelyzetét maga „alkossa” meg. Még a versben előforduló szidalomszó helyett se alkalmazzon a fordító mai és nálunk szokásos másikat, hanem teremtse meg – mint megpróbáltam – a hajdani kifejezésnek nyelvileg természetes, pontos megfelelőjét, amely emellett, mellékes odavetettségében, azt is érzékelteti, hogy nem komoly vád, csak csevegés közbeni könnyed becsmérlés.

   De, hogy ünnepélyesebb példát is említsek, Catullus híres „Odi et amo”-ja is újra meg újra próbára teszi a fordítóit: vajon tudnak-e annyira maiak lenni, mint amennyire mai ez a verspár? Mindenkor. De – én csak félig tréfából – talán éppen ma a legmaibb.

Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? én se tudom, hidd!
Bennem-történik s kínja keresztrefeszít.

   Nagyon sokan fordították el ezt a verset; magam is többször. Ez legutóbbi változata, amely a „bennem-történik” kifejezéssel kísérli meg érzékeltetését annak az eleven összefüggésnek, amely a költő kétezeréves csodálkozó és pontosan megfigyelő önkéntelen panaszát a legmaibb lélektan megfigyeléseihez fűzi. S ami ugyanakkor – az időben fordított irányban – Szapphóhoz is. Akinek, ha „Úgy tűnik nékem” versét nem fordította volna le már korábban, soha nem jutott volna el a saját közvetlenségéhez! A költemény maisága tehát ősi; de ha ősi az ereje is, mindenkor frissé bűvöli.

1967

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo