Szabó Lőrinc: Radnóti Miklós La Fontaine fordításai

Amikor 1943 őszén, mint a kétnyelvű Remekművek egyik kötete, először megjelent, nem keltett, nem kelthetett kellő figyelmet Radnóti Miklós húsz La Fontaine-mesefordítása; ahogy különben egyéb darabjai sem ennek a hasznos Franklin-kiadványsorozatnak. Most újra piacra került, és Sőtér István, aki akis könyvet bevezette, előszavában részletesen, szépen és szeretettel elemzi ennek a bűbájos és nagy francia költőnek s azóta elpusztult kitűnő magyar fordítójának belső kapcsolatait.

   Sőtér, úgy érzem, túlhangsúlyozza a két költő viszonyának fontosságát, illetve azt a vonzást, amelyet Radnótira La Fontaine, akár mint formabontó, vagyis mint „forradalmár”, akár mint klasszikus szellem gyakorolhat. A forradalmár fogalma egészen másképp fest az életben, mint ott, ahol a francia költő csakugyan bontott valamit a formai renden, vagyis mint a költői műhelyben. Radnóti tucatszám találhatott testvéribb szellemet, lázadóbb temperamentumot, kísérletezőbb formaművészt, ha csakugyan mintegy maga helyett akarta volna beszéltetni valamelyik testvérét a világlíra roppant múltjából és gazdagságából. Hogy a művészi teljesítmény mellett egyúttal így is adhatott fordításai révén egy-egy éles döfést a kornak, a barbárságnak, annak, mellesleg, föltétlenül örült; ilyen tűszúrásokkal azonban nem sokat törődik efféle korok vastag bőre, pláne, ha azok olyan mesékből, jelképekből és allegóriákból csapnak elő, amelyek évszázadok, sőt évezredek óta csúfolódnak emberi gonoszságokon és hazugságokon.

   La Fontaine független szellem volt – ún. indépendant! – megnyerő epikureista, csupa impulzivitás, közvetlenség, mérséklet és harmónia, édes és bölcs realizmus, frissesség és gúny, gyakorlatiasság és megbocsátás. És mindenekfelett költő, nagy költő! A megbocsátó, elnéző szeretetre, amely morális ítéleteit tompítja, neki magának is nagy szüksége volt, hiszen – nem újdonság megállapítani – tökéletes energiátlansága, álmodozó lelkülete, igen mérsékelt kötelességérzete, legendás szórakozottságai menthetetlenül kiirtották volna az életből, a testi megmaradás minden lehetőségéből, ha gyermeki, egészen ártatlan önzése nem tud oly kiegyensúlyozottan és oly spontánul (s tegyük hozzá aránylag oly igénytelenül) alkalmazkodni és csatlakozni minden női és nagyúri szeretethez, amely kész volt segíteni rajta. Ismeretes, hogy húsz évig éldegélt Mme de la Sablière mellett, s a szépasszony sose kelt útra a kutyája, macskája és La Fontaine nélkül. A francia forradalom előtti hosszú életű gáláns világban nem ritka est, hogy egy-egy puha jellem erős és megvesztegethetetlen értelmi tisztasággal ötvöződik írókban és művészekben. La Fontaine-nek is ez volt az esete. Meséiben, önálló és tíz-tizenkét forrásból összeszedett állatmeséiben találta meg, már nem fiatalon, a maga tökéletes formáját és stílusát: s egy más helyen így jellemezte magát:

                  Játék és szerelem, város és falu, minden
                 kedves nekem; a könyv, a zene: semmi sincs,
                      mi számomra nem büszke kincs;
                 az még a mélabú vad kéje is a szívben.

   Intellektuális epokureista volt, szerény, meleg szívű és fegyelmezett habzsolója minden természetes és kulturális élvezetnek. A „régiek és újak”akadémiai vitájában a konzervatívoknak adott igazat, s nagyon rávall a híradás, hogy hetvennégy éves korában Istenhez térve halt meg, akivel addig barátságosan közömbös viszonyban állt. Az irodalomtörténet szellemileg valahol Montaigne és Voltaire közt helyezi el; itt-ott már három évszázad óta – s főleg Taine tündöklő könyve óta – minden elmondatott róla, ami elmondható; Racine mellett őt tekintik a XVII. század legtisztább költőjének. Meséiben egy „százfelvonásos színművet” akart megírni, melyben a „színtér a világegyetem”. Ezek a mesék fő művei, vagy harminc esztendő alatt írt kétszáznegyven mese, szellem, természetesség, tömörség, realitás remekműve valamennyi. Korábbi verses (és erotikus) elbeszéléseiből Babits fordított sokkal hajlékonyabb és mesteribb művészettel, mint ahogyan húsz éve az Összes meséi-t magyarul közkinccsé tette Vikár Béla, saját fordításait kiegészítve Kozma Andor és Telekes Béla munkáival. (Mindamellett ennek a teljes magyar La Fontaine-kötetnek is vannak jeles érdemei.)

   Én ebből a szempontból tartom értékesnek Radnóti könyvét, amely mintegy kiegészítése az Orpheus nyomában-nak. A költő-fordító a teljesen formahű La Fontaine-t akarta bemutatni. Saját bevezetése szintén ezt hangsúlyozza; a művészi elemet La Fontaine költészetében. Radnóti szemmel láthatóan nem boldog prédának tekintette ezeket a verseket, hiszen egyes kényszerű betoldásokért – mint a jegyzetekben írja – vállalja a művészi felelősséget: vagyis sajnálkozik, de nem tehet mást, hiszen a költő szellemében – néhány apró helyről, mozzanatról van szó – ezeken a pontokon is hű. Úgy beszél La Fontaine-ről, mint aki, ővele együtt, tudta, hogy a költészetben a formaadás a lényeg: irodalmi jelenségeket elsősorban irodalmi eszközökkel mér, igen helyesen, sőt olyan aprólékos elemzéseit is idézi egy-egy sor hanghatásának, amelyek szerintem már a tetszés lélektanának ellenőrizhetetlen káprázatába vesznek, anélkül hogy a maguk helyén fölöslegesek volnának. Az ő rajzában La Fontaine formai forradalmisága nem kap túlzott hangsúlyt: klasszikus koruk után a franciák efféle forradalmai igazán gyűszűben zajló viharzások voltak, még a Hugóéké, a romantikusoké is, – sormetszet kivételes áttolásából, a sor végén záródó értelemnek a következő sorba történő átviteléből és ilyesmikből szoktak állni. Nincs még egy költészet a világon, amely e tekintetben forradalmaiban is olyan vaskalapos-konzervatív lenne, mint a francia. Amit La Fontaine csinált, azt mind rég elkönyvelte a műhelyvizsgálat, minden tankönyv: újításának lényege az, hogy hosszabb, mondjuk alexandrikus sorokat periodicitás nélkül váltogatott rövidebbekkel. Ez csak formarombolás? A franciáknál, ha akarjuk, esetleg az. Csak egy kicsit mosolyogni kell rajta; a múlt század végéig még a modern „vers libre” se ment tovább.

   Ami a kis kötet lényegét, magukat a fordításokat illeti, azok szépek, gondosak és lafontaine-i értelemben modernek. Vagyis frissek, számos helyen eredeti hamvával hozzák a költő észleleteit, elegánsak és életteljesek. A fordító, mint említettem, legelsősorban a költőt akarta bemutatni La Fontaine-ben. Mit értett, mit érthetett ez alatt? Az eddigi fordítók talán nem azt akarták? La Fontaine-ben a tárgy nem új, a szellem nagyjában szintén nem az. Hatalmas társadalomrajzzá, olyan körképpé, hogy a franciák hiányzó nemzeti eposzuk pótlékaként is hajlandók emlegetni, a művész jegyei emelik ezt a tanköltészetet. A költői kifejezés rangja! Az, hogy az ábrázolás mindig pontosan fedi a tárgyat, hogy a gnomatikus summázásokban nincs semmi petyhüdő-romlandó anyag, semmi henyeség; hogy a forma együtt vibrál a gondolattal; s legfőképpen, hogy ezek a régi, ismert, objektív leírások tele vannak a költő legapróbb és legközvetlenebb megfigyeléseivel, merengő vagy kaján gyönyörködéseinek, valóságszeretetnek jeleivel, beleérzőképességének és lélektanának szakadatlan és dús megnyilatkozásaival, egyszóval, hogy valami olyan fénylő, remegő, ízes és illatos, atmoszferikus burok borul rájuk, amely csak eredeti és hervadni nem tudó költői művek sajátja: az igazi lírizmus telivér lüktetése a szinte mellékessé váló, ódon tartalomban. Valamikor, ifjúkoromban, csodálkoztam, hogy még akár külföldi irodalmi s elsősorban fordítói kapcsolatok ápolására is – miért alakult Budapesten társaság, amely éppen La Fontaine-ről nevezi el magát. Ma már nagyon megértem, La Fontaine rendkívül nagy költő, s noha gyermekmeséket írt, vagy írt át, éppolyan eredeti, mély súlyos-tartalmas (nem nehézkes) és egyszerű író, mint akár – Móricz Zsigmond! Őt fordítani, s valóban formahűen, lélekhűen fordítani: olyan nehéz és nagy feladat, mint Racine-t.

   Nos, Radnóti a teljes formai azonosságot tűzte ki céljául, s ezenkívül érezte azokat az éltető imponderábiliákat, amelyek La Fontaine-nél sajátságos módon a lényeget alkotják, illetve amelyek oly nagyszerűen emelik a lényeget. Sok helyen kitűnően utánozta, utánképezte. Nem mindenütt. La Fontaine-hez bizonyos értelemben öregnek kell lennie a fordítónak; mindenesetre örökifjú-öregúrnak, amilyen ő maga lehetett. Aki nem szakember, aligha veszi észre, milyen nehézségeket okozott, mennyi fejtörésbe és variánsba kerülhetett egy-egy sor megoldása, egy-egy játékosság magyar tolmácsolása az eredetinek teljesen megfelelő ritmikai előírások keretében. La Fontaine-ből valamikor Kosztolányi is fordított néhány mesét; a formán ő általában kurtított, hiszen a mi nyelvünk tömörebb, mint a francia. Vikárék erősen megközelítik a formahű eszményt, Radnótinál a forma úgyszólván azonos. Az azonosság ebben az esetben a tartalmi hűség oldozásával járna együtt, bővítgetéssel, töltelékkel? Érdekes, hogy a formailag nem oly mesteri Vikárt többnyire épp ez a kedves és relatív ügyetlenség mentesíti betoldások kényszerétől; ahogy Kosztolányit, aki formaművész, a szűkebb szabás. Hogy járhat el tehát Radnóti, aki pontos kíván lenni formában és tartalomba is? Kis bővítéseket alkalmaz, persze az eredeti szöveg sugallatkörén belül, szaporítja a jelzőket. Ha élne, és most személyesen beszélgetnénk, próbálnám lebeszélni erről a megoldásmódról, s még inkább hajlíthatnám figyelmét a másik felé, amelyet szintén alkalmaz: a fokozottabb közeledés felé ilyen pontokon a lazább, csevegő hanghoz. A kristályfényű tömörségnek s a laza természetességnek ebből a szüntelen egybejátszásából gyönyörű szépségek születhetnek. Születtek is. Más helyeken viszont nem egészen ügyes, nem La Fontaine-szerűen ravasz Radnótinál a stílusnak ez az alig érezhető váltakozása: ilyenkor a magyar költő szövege, rajzolásmódja nem olyan gyors, mint az eredetié, s ismételget, túlszínez, vagy szájbarágóan magyaráz. Emellett persze minduntalan érezni, hogy általában egy más, magasabb stílusigény és formáló tudás dolgozik a nyersanyagon, mint amilyen a teljes La Fontaine-t létrehozta. Említettem, hogy ez a háromszerzős, teljes magyar La Fontaine, melynek legfőbb hibája, hogy nyelve már a megjelenése napján erősen avult volt, igazi érdemeket is mutat: „öreguras” érdemeket. Hangja nemegyszer nyugodtabb, teltebb, klasszikusabb, mint a Radnóti-féléé, amely mellőzi a népi hangnak sok elemét, amely itt helyénvaló. Vikár művét az erényei sem mentik meg. Radnótiét a hibái sem nyomják alá. Az ő fordítói elve, eljárása és költői vénája a különb. Jegyzeteiben külön beszél a nála előforduló formai eltérésekről, de úgy látom, más helyeken is hajlít, tágít itt-ott a sorokon, igaz, hogy csak minimálisan, annyira, hogy talán maga sem vette észre.

   Most már csak az kellene, hogy példákkal igazoljam a fentieket. Versfordításoknál azonban különleges háládatlan feladat a költészet ilyen atomisztikus vizsgálata, s könnyen azt a látszatot kelti, hogy a kritikus szívesebben beszél a hibákról, mint a kitűnő részekről. Mellőzzünk tehát ily célú idézeteket. Ellenben hadd említsem meg, hogy mint műfordítás, egyik legsikerültebb darabja a költőnek Az oroszlán és a patkány, a galamb meg a hangya meséje, különösen a négy első sora:

           Bánj úgy mindenkivel, hogy hála kösse hozzád,
                 gyakran segít egy kis barát, ha senki más.

           Két példám is van itt, ezek az állítás
                 igazságát megsokszorozzák.

 

   Ez teljes, szép, nyugodt zengés, teljes egysége formának és tartalomnak. A húsz közül a legszebben fordított mese pedig A levágott farkú róka, teljes egészében idéznem kellene, ahogy nem egy másikat is, azt sem felejtvén el persze, hogy az első sorban az és helyett nyilvánvalóan egy puszta s a helyes szöveg. Bravúr, nagyszerű megoldás igen sok van a kötetben. Hadd iktassam ide csak azt az egyet, amely a legszebb és egészen mintaszerű – (A kakas meg a róká-ból):

           Barátom – szól a vén kakas – szívemre ír
                 minden szavad s hunyó napomnak éke, drága
                    virága
                      e békehír…

   Az eredeti lejtése egészen ilyen kecses, játékos, huncut, s ugyanígy bujkál és hajlong: az ilyen tökéletes megoldások azok, amelyek tehetsége legfelső határán mutatják Radnótit, és amelyek előtt boldogan hajlik meg a fordító kolléga, mint kritikus, rögtön mondván is már magában a magyar szöveg mellé az eredetit:

           Ami, reprit le Coq je ne pouvaisjamais
                 apprendre une plus douce et meilleure nouvelle
                    que celle
                      de cette paix…

 

   Még valamit. Jó volna, ha kiadóink nagyobb gondot fordítanának rá, hogy végleges költői szövegek kiadását szakemberekkel ellenőriztessék. Radnóti mesefordításainak kötetét véges-végig kellene javítani szövegkritikai céllal: fölösleges és hiányzó vesszőket elhagyni vagy pótolni éppoly fontos, mint a könyv 49. oldalán – akár a kézirat látása nélkül is – nőrímes főnévre, parancsolom-ra, javítani ki a hímrímes igét, hogy parancsolom: az értelme az idézett helyen mindkettőnek ugyanaz, de a mostani tönkreteszi a verset.    

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf