Szabó Lőrinc: Francis Jammes

francisjammes(1)Francis Jammes nevéről és műveiről 1910 körül kezdett hallani a magyar közönség. Addig csak azok ismerték, akiket különösebben érdekelt az európai líra. A Van Bever és Léataud-féle kétkötetes kitűnő antológia 1908-ban életrajzi és bibliográfiai adatokat is hozott róla; s pár évvel később Kosztolányi Dezső már lelkesen fordította az új francia költő bensőséges, impresszionista verseit.

   Jammes ekkor már csaknem három évtizede dolgozott, s a századforduló óta a modern líra egyik legkiválóbb mesterének, a szív apostolának, szent embernek számított. Áttörő sikerét 1897-ben érte el De l’angélus de l’aube à l’angélus du soir című kötetével. A cím: egy francia alexandrin-sor. Ez a verseskönyv – A reggeli harangszótól az esti harangszóig – mintegy százhúsz költeményből áll, és messze Párizstól, a Pireneusok alatt, Orthezben, egy hatezer lakosú határvárosban, körülbelül tíz év alatt íródott. Az akkor harmincéves költőnek 1891 óta már jelentek meg plaquette-jei, vagyis versfüzetei, egy orthezi nyomdásznál; az új nagy kötet aztán magába olvasztotta az előző könyvecskéket, s a belőle áradó tehetség, egyszerűség, természetesség, jóság és keresztény morál egyszer s mindenkorra megalapozta Jammes hírnevét. Tíz évvel később már divat lett, hogy a fiatal írók a nagyvárosi kultúrából el-elzarándokoljanak Orthezbe, az agyagpipából pöfékelő, csöndes, szakállas költőhöz, ehhez az újkori és irodalmi Szent Ferenchez, aki mosolygós, öreg édesanyjával együtt élt a nagy hegyek alján, izoláló, idilli magányban, s aki 1905-ben, valami „nagy erkölcsi válság” után, nyíltan és végleg visszatért a katolikus egyházba. Sok verset írtak arról a glicíniás kúriáról, melyben a költő lakott. Legszebbnek a Charles Guérinét tartják. Guérin 1873-ban született, nagyon tehetséges fiatal költő volt, szintén elégikus és katolikus lélek, A magányos szív és A belső ember című verseskönyv szerzője; korai halála után, 1907-ben Jammes tartott gyászbeszédet a sírjánál. Ami néhány állandó jelzőt a költő orthezi otthonáról olvasni szoktunk, az többnyire a Guérin verséből elindult és könyvről könyvre vándorló gazdátlan idézet. A hódoló baráti elégia azonban egyebet is elárul. Ha hihetünk neki, Jammes-nak olyan volt a háza, mint az arca: repkény-szakáll borította, s egy fenyő árnyéka. Az udvar alacsony falán aranyos moha nőtt, a kertben kút állt és babérfa, körötte fű, éneklő tücskök. A veranda kövén kutyák, a házigazda fehér-fekete szalmakalapban, nyílt szemében bánatos mosollyal, ment a vendége elé. A tűnődő ablak villákra, mezőkre nyílt. Ott voltak a költő pipái; s a verseskönyvek között a tájat tükrözte a vitrin. Egy hosszú és szomorú virágvasárnapon történt ez az emlékezetes látogatás, az élősövényről cinkék daloltak be, kint harang zúgott, kocsik mentek, kolompos-ökrös szekerek a kék-szürke ég alatt… Csakugyan idilli világ; s hogy Jammes szavaival, egy prózaidézettel zárjam le a környezetrajzot: „A messzeségben, az árnyas dombokon túl, a Pireneusok csillogtak, mint valami mennyei vízesés.”

   A költő a verseiben szintén elég sok tárgyi adatot közöl magáról és családjáról. Irodalomtörténeti bevezetők elmondják, hogy 1861. december 2-án született, Tournay-ben, ebben a Felső-Pireneusokhoz tartozó, ezerszáz lakosú faluban vagy mezővárosban. Anyai nagyapja, Jean Baptiste, a doktor, akit a versek sokszor emlegetnek, az Antillákon, a goyave-i őserdőkben élt, Guadeloupe szigetén, ahová öccsével vándorolt ki, sok-sok esztendővel Francis születése előtt. Szerencsét próbálni hajózott a Kis-Antilláknak erre a szigetére, Haiti és Venezuela közé; a cukornádas, kávés, kakaós és vulkanikus földön azonban, La Pointe à Pitre-ben, anyagilag romlásba döntötte a sok földrengés, egészségét pedig aláásta a klíma, úgyhogy hamarosan meghalt: Goyave-ben temették el. A hozzá fűzött emlékek később rendkívül megragadták a kis Francis képzeletét, s talán ezek tették költővé: prózai és verses művei száz és száz villanással idézik a kalandos ős alakját, és néha más családi barátét, aki szintén bejárta a világot. Jammes édesapja még az Antillákon született, négerek és kreolok közt, aztán hazatért, és Orthezben nőtt fel, talán azoknál a fekete ruhás, szigorú és jóságos hugenotta néniknél, akik később még Francist is nevelték. Az apa állami tisztviselő lett, az özvegye a kis Jammes-mal együtt visszament Orthezbe. A rokonok közt, Felső- és Alsó-Pireneus megyefalvaiban és mezővárosaiban nevelkedett aztán a gyermek Jammes. Egész verseskönyve – Souvenirs d’Enfance (Gyermekkori emlékek) – foglalkozik ezeknek a korai időknek az élményeivel: Lay tanító úr elemi iskolájával, az első álmodozásokkal, Fiteau bácsival, a jegyzővel, Fourcade úrral, a jókedvű és gazdag patikussal, aki a kisfiút betegségei idején gyógyítgatta, a korán elvesztett természetrajongó édesapa horgászásaival, a távol-nyugati és távol-keleti családi ereklyékkel, az első természeti s a még erősebb belső vallási benyomásokkal, az árvízzel, Denagiscarde úrral, az öreg közjegyzővel, halott játszópajtásokkal, mindenféle színes, tropikus képekkel, melyeket Épinalban megcsodált, kis nénjével, aki a közeli Pau-ban lakott, a gyermeklélek szomorú és boldog kalandjaival, a tournay-i átköltözés után a Latourneau kisasszonyokkal és a zsoltáréneklő, szent életű öreg nagynénikkel, akiknek retikülében mindig akadt édesgyökér és mentacukor az unokaöcs számára. Valósággal egy francia Szegény kis gyermek panaszai ez a kötet; de Jammes-nak a múlt idő használata, a visszapillantó, emlékidéző attitűd megtartása révén sikerült elérnie benne a felnőttes affektációt.

   A versek életrajzi közlései ezzel tulajdonképpen megszakadnak: Jammes, úgy látszik, csak egészen korai ismerőseire szeret így visszagondolni. Azt már ismét életrajzi bevezetőkből tudhatjuk, hogy a költő, miként az apja, a pau-i és bordeaux-i collège-ben tanult, majd közjegyzőgyakornoknak visszatért az örökké vonzó Orthezbe. Ott írta – mint megjegyzik „Ügyetlen, kisdiákos betűkkel” – első költeményeit; ekkor még a párizsi kritikusok is azt hitték, hogy a költőnek James a neve, s a szóközepén a vidéki nyomda szedési hibája a második m betű; aztán, mint említettem, az Angélus, a nevezetes, nagy verskötet, amely már a Mercure de France-nál jelent meg, döntő sikert, elismerést és szerény anyagi függetlenséget hozott neki. Függetlenséget? Az unalmas irodai robotból mindenesetre kiváltotta; de azt is emlegetik, hogy a költő egy irodalmi tisztelőjétől kapta ajándékba – vagy örökölte – az orthesi kúriát és birtokot. Ettől kezdve még eseménytelenebbül tele az élete, végtelen összahangban és intimitásban a ház öreg bútoraival, a kert rózsáival, madarakkal, darazsakkal, állatokkal, a parasztokkal, az egész tájjal, s mindenekelőtt a saját szívével és az Istennel. Jammes-nak még a melankóliája is édes, még az elégiái is a föld és a teremtmények boldogságát hirdetik. Szerelemről, forró és szűzi szeretőkről és menyasszonyokról sokszor beszél a költő, de úgy látszik, nem nősült meg. Az első világháború végéig az ősi fészekben, Orthezben maradt, s amikor híres házából elköltözött, akkor sem lett hűtlen a francia baszk vidékhez: csak a szomszéd Alsó-Pireneusokban telepedett telepedett le, az ötezer lakosú Hasparrenben. Időközben sok verseskönyve és több prózakötete jelent meg. Jegyezzük ide a nevezetesebbeket: Quatorze Prières (Tizennégy Ima), Le deuil des primevères (A kankalinok gyásza), Èlégies (Elégiák), Le triompeh de la vie (Az élet diadala; a Jean de Noarrieu-ciklus), a Roman du Lièvre (A Nyúl regénye; páratlanul szép mese, „Patte-Usée”, a „Vedlettlábú” törtnetéről és az állatok paradicsomának kereséséről); közben néhány kisebb mű, cikkek, költői karcolatok, útiképek, regény, irodalmi vitairatok, mélységesen és forrón lírai, bánatos lánynovellák, köztük Clara d’Ellébeuse története; majd újra költemények: Tristesses (Szomorúságok), Églogûes (Eklogák), Tableau d”Autonne (Őszi tájkép), L’Église habillée de feuilles (a Lombruhás Templom), továbbá a Clairières dans le ciel (Tisztások az égen), és végül az utolsó verseskönyvek, a Quatrains (Négysorosok), s a De tout temps à jamais (Kezdettől fogva mindörökké), melynek megjelenésekor a költő jogosan és elégedetten jelenthette ki, hogy fejlődése tulajdonképpen mindig ugyanazt a vonalat követte. Az Égi Tisztások-nak volt élményháttere az az – ismeretlen külső tartalmú – erkölcsi válság, amely a költőt az egyházhoz vitte. Jammes Hasparrenben is inkább levelek, könyvek és baráti látogatók útján érintkezett a távoli, aktuális élettel. Németország és Anglia kultúrközönsége már rég felfigyelt rá, világhír ragyogta körül, és szelíd legendák övezték az alakját.

   Francis Jammes legkedvesebb jelensége és egyik legkomolyabb értéke az újabb francia lírának. A francia költői reneszánsz már jóval előbb, a romantika nagyjaival kezdődött; a század közepén magába fogadta Baudelaire sokirányú elmélyítő hatását, a Parnasse-csoport nemes, klasszikus formatiszteletét és egzotikumkedvelő újromantikáját, megfürdött az álmokban és jelképekben, Rimbaud drasztikus és finom, stílus- és formarobbantó, valóság feletti egzaltációjában, Verlaine zenéjében és hangulataiban a szimbolizmusban; nagy egyéniségek sorát termelte ki, s minden új vívmányt s eredményt megtartott és továbbfejlesztett, úgyhogy – egyre több kitűnő klasszikus és modern hagyomány örököseként – minden újabb századvégi iskola még azoknak a szellemi csoportoknak is szövetségese és folytatója lett, amelyekkel többé-kevésbé szembehelyezkedett. Jelentős egyéniségek tömege született, teremtett és hatott, egyszerre nagyon sok költői arcvonalon folyt szakadatlanul a részletforradalom és z új keresése, s emellett a század végén lényegében valamennyi irány szimbolista volt és maradt. Általában és utólag mégis az mondható, hogy a költői fejlődés eltolódott az álomszerűség, az absztrakciók, a lelki túlkomplikálódás és a formai merevség felé. A stílusban háttérbe szorult a közvetlenség, az egyenes kifejezés, a tartalomban pedig az egységes valóság észlelete. Akadémista-klasszikus epigonok vagy a régi, egészen régi romantika elkésett hívei, továbbá igazi számontartásra nem érdemes, de nagy sikerű népszerű poéták és a szocialisztikus törekvésű naturalizmus költői természetesen ekkor sem távolodtak el a közvetlenebb élettől és az emberi érzésektől, azonban – véletlenül – nem ők voltak a tehetségesebbek: a maguk konzervatív-avatag technikájával nem bírták a modernek, a szimbolisták versenyét, s lassankint számon kívül kerültek, mialatt igazán jó, magasrendű költészet mindinkább csak az alkotóművészeknek s egy velük mintegy „cinkos” viszonyban álló, elég szűkkörű elit közönségnek vált a szívügyévé. Igen helyes megállapítás, hogy a világnézet változhat ugyan, az elért legjobb technikáról azonban a költészetben nem lehet lemondani a hanyatlás veszedelmének vállalása nélkül. A szimbolizmus tehát, sokféle árnyalatra szakadva, tovább élt, nem egy képviselőjében már legveszedelmesebb örökségét, a dekadenciát is legyőzte, az egész tizenkilencedik századon át tartó francia lírai fellendülés pedig még hozzá évtizedekre úgyszólván állandósult.

   Jammes egyszerre a realitást és az egyszerűséget hozta, látszólag primitíven, de tulajdonképpen a magasrendű, nagyon kiművelt líra minden lelki és formai trükkjével, ahogy a maguk módján már nagy költői egyéniségek is tették ezt ugyanebben az időben, de más és más hangon, más- és másféle irányban. Impresszionista volt, tehát a valóságot kivonatolta; csak érdekesebben és ízesebben, mint a naturalisták. Rögtön felfrissült tőle a francia költészet. Nála födött beszéd, az emelt hang, a szellemi ünnepélyesség helyett a közvetlenség uralkodott, a tudat és a tudatalatti bizarr titkainak boncolása helyett – vagy mellett – a természetes érzékelés, a lelki túlvilágok, elvontságok és feszességek után a mindennap kényelme, üdesége és testisége beszélt az olvasóhoz. Naturalista, természetes és természetszerető volt ez a költészet, a közönséges dolgok és helyzetek barátja, a közhelyek értékének új felfedezője és érzékenynemesítője. Részben egy gyermeknek vagy egy szerzetesnek, részben egy pogány faunnak a lírája. Jammes egyáltalán nem szimpla lélek; egyszerűsége nem problémátlan egyszerűség: sokszor azt az érzést kelti, mintha az egész életre vállalat magatartás lenne, valami szép, becsületes és következetes szerep, amely éppúgy alapul az egyéniség elemi szükségletein, mint a tudatos belátáson. Formai hanyagsága sem kulturálatlanságból ered, sőt inkább a túlkulturáltság csömöréből. Ez a költő, aki sem a rímek francia értelemben vett szabályosságával nem törődik, sem a ritmus és a sormetszet pedáns parancsaival, a legnagyobb formaművészek és legrafináltabb stiliszták egyike. Ruszticitása nagyon kedveli az urbánus finesse-eket: gondoljunk csak arra, hogy – egy példa a sok közül – miztelen kedvese a téli szalon tűzhelye előtt mily kecsesen csúsztatja kis fekete tokjaiba a lábait! Ereje a hangulat, a látás és a szív melege. Mintha még bőre sem volna a szenzibilitásának: szabadon, boldogan árad szét a lelke, tündöklő nyári hévvel vagy az ősz langyosan sugárzó bánatával, s még a melankóliája is vigasztaló. Angyalian és emberien érzéki; versben és prózában úgy tud leírni egy-egy szépen felöltözött fiatal úri kisasszonykát, hogy az szinte meztelenül mosolyog előttünk. Mélységes keresztény részvéte gyakran kacérkodik valami ódon hangulattal, valami időtlen konzervatív rokonszenvvel. Leírásaiban rengeteg a festőiség, az intim, bájos, játékos rajz, a humoros, groteszk megfigyelés és ötlet, akár öntudatlanul erotikus és álmodozó nemes szüzekről, akár zsánerképbe illő vidéki, paraszti figurákról, betegekről, kínai misszionáriusokról beszél, akár szegény és szenvedő barátairól, az állatokról. Jammes-nak, akárcsak Jean de Noarrieu-nak, a föld a túlvilága. Botanikus és entomológus hajlamú, pontos megfigyelő. A virágok, madarak, lepkék, kutyák, macskák és disznók mellett különösen a szamarakat szánja és szereti. Talán egy tucat verset is írt a szegény, megkínzott csacsikról, a légymarta, közönséges falusi fülesekről, akikkel a mennyországba szeretne menni, de persze a különlegességről sem feledkezett meg, a cirkuszi tudós szamárról, amelyen elképed az Akadémia, s amelynek rajzában az olvasó végül nem tudja, hogy nem őrajta – és saját magán, minden emberen, minden emberi agy hiúságán – gúnyolódik-e Jammes szelíd malíciája. Ötletessége mindig rendkívül gracilis, finom, ártatlan, ahogy tulajdonképpen a szerelmi forrósága is az. Látása a nagy impresszionista festőké, hanyag és elegáns, sokszor egészen pointillista, mozaikszerű és moziszerű. Utánozhatatlan eredetiséggel von a lelkiség finom párázata – vagy emel ki abból – egy-egy éles, naturalista foltot. Modora, stílusa, szelleme egész Európában hatott. Az ún. jammesizmussal maga a költő is foglalkozott, külön manifesztumban tárgyalva meg 1897-ben a naturalista bensőség, egyszerűség és őszinteség értékét; ez az ősi izmus nem minden tekintetben dicséret: Jammes-ban elég sokszor, s gyenge utánzóiban még többször, akadunk szentimentális gügyögésre, valami könnyű intimizmusra és kedélyeskedésre, úgyhogy az ízes, tündéri elégikus alaphang nemegyszer már-már parodisztikusan hat. El kell ismerni viszont, hogy – legalább magában Jammes-ban – legtöbbször még ilyenkor is kedves és üdítő a „jammesisme”, akár az egész témában vagy az egyes részletekben jelentkezik, akár pedig a vers külső faktúrájában, amelyet világszerte utánoztak az impresszionisták. Témaköre az ember és a természet, a te meg én viszonya, s mindaz, amit a „mi, vidékiek” alaphelyzet szolgáltat, közvetlen gondolati tehertételek nélkül: tehát elég szokott és például a Claudeléhoz képest mindenesetre szűk, de örök témakör, melyet rendkívül gazdaggá tesz a képlátás mindig friss, bő áradása. Romantikus a költői naturalizmusán belül külön feltűnő romantika, a déltengeri, távol-keleti sóvárgás. Kereszténysége és tüntető vidéki idillizmusa hitvallásszerűen hat, és épkézláb morált hirdet, anélkül hogy prédikálna, ostorozna vagy hősíteni akarna. Jammes egyszerűen jó ember, távol minden militáns papi szándéktól, erőtől, minden gőgjétől és agresszivitásától a nagy harcos meggyőződéseknek. Istentisztelete viszont nyugodtan kölcsönvesz néhány dogmát, melyet nem is vizsgál, csak követ, így elsősorban a Mária-kultuszt: a többi: poézis és emberiesség.

   Nálunk, magyaroknál, itt-ott talán meglepően hat, hogy ilyen közvetlen, szókimondó, sőt pogány vitalitású költő, Rousseau-nak ez a modern híve, elismert vezető alakjai, szent emberei közé tartozzék a vallásos költészetnek. Pedig Jammes csakugyan neokatolikus zseni. Franciaországnak a miénktől annyira különböző szellemi légkörében – az eredmények mutatják – az új katolikus vers-, próza- és drámaköltészet Verlaine után megkapta – vagy kivívta – a teljes művészi kibontakozáshoz szükséges szabadságot. Minden természetessége mellett ezért lehet vallásos költő Jammes, ezért emberi minden áhítatában, s még azokban a költeményeiben is, amelyek egyenesen egyházi formákhoz igazodnak. Mi sem idegenebb tőle, minta kegyeskedő szándék, az illemtan és a morális pátosz; vallásossága valami mindent elöntő, hatalmas, boldog érzés, lényegében véve csak érzés, valami keresztény pateizmus, az Isten, a fantázia és a világ együttes, édes részegsége, a csodálkozó, ártatlan, modern és realista szívben. Kívüle több igen nagy alakja van még a modern francia katolikus költészetnek, Péguy, Claudel, Le Cardonnel. Az utóbbit nálunk kevéssé ismerik, erős, klasszikus tehetség, minden középkori-claudeli vagy modern-primitivista jellemzésére hadd idézzem Françoise Porché hasonlatát: „Péguy költészete: a gregorián egyházi ének, a meztelen kő… A Claudelé: húsvéti nagymise a római Szent Péter-székesegyházban, milyen pompa, mekkora díszletek, micsoda szertartásrend!… A Jammes-é pedig: oltár a Szűznek, egy délszaki kolostorban, Mária hónapja idején, oltár, amely eltűnik a sok rózsa alatt…” Igen, a jammes-i oltár eltűnik az élet lángoló rózsái alatt, de ez a költő mindig hívő volt, katolikus volt, a volt már a megtérése előtt is; s főleg ebben a vonatkozásban fontos és jellemző az a rövid előszó, amelyet annyiszor idéztek már az Angélus első lapjairól: „Isten, ide hívtál az emberek közé. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Azon a nyelven beszéltem, amelyet te adtál. Azokkal a szavakkal írtam, melyekre te tanítottad anyámat és apámat, akik azokat rám hagyták. Megyek az úton, mint egy teherhordó szamár, amelyen nevetnek a gyerekek, és amely lehajtja a fejét. Oda megyek, ahová akarod, amikor akarod…”

   Említettem, hogy Jammes milyen művészien primitív a formai dolgokban. Az persze csak túlzott, mesterséges alázat, amit a Clara d’Ellébeuse előszavában ír: „Jómagam sem tudom, milyen szabályok szerint kell szeretni versben és sírni prózában.” Mindent tökéletesen tud. Mint más modernek is tették, sokat lazított a francia verselés akadémikus merevségén. Ritmikája az alexandrinokban sem ismeri a szótagszám és a sormetszet előírt szigorát. Rímei néha csillogó, dús, bravúros zengések, de általában csak halk, tompa asszonáncok. Stílusa színes és könnyed csörgedezés, nyelvtana szeszélyes, és sokszor hanyag, ahogy valami természetes, hanyag varázs versének és a prózájának a muzsikája is. Az ilyen vers libre mindamellett csak apróbb kötetlenséget jelent a francia lírikusok gyakorlatában, és a jammes-i vers szabadsága még nagyon messzi van a claudelitől, s még inkább attól a szabad verstől, amelyet e kifejezés alatt mi, magyarok értünk. Jammes verselése igen sokszor teljesen pontos, s az ő vers libre-je egészben véve legfeljebb valami lazított versnek mondható.

   Prózai munkáiból a Három különös leány története és A nyúl regénye jelent meg magyarul; bensőséges, gyönyörű alkotásai az impresszionista-realista költészetnek.

   Francis Jammes 1938-ban halt meg.

1944. augusztus.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo