Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből VII. (Alfred de Musset: Stanzák, Charles Baudelaire: Az eszmény, Henry Bataille: Esték, Jean Moréas: Stanzák, Vasile Dan: Szerzői törvénykönyv)

Alfred de Musset:

Stanzák

Hogy szeretem a völgy ölében
sötéten
pompázó négy szárnyát az ében
monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
immár ó
kastélyán van egy csókra-váró
szenteltvíztartó és kereszt!

Ükei a hegyek hegyénak,
az ének,
titeket énekel, ti vének,
szikár, komor emlékeink,
a menny kövét hiába ontja,
a csonka,
ledőlt hegyláncok csorba csontja
vagytok, agg templomok, ti mind.

Szeretem, hogyha tornyotokban
kilobban
a villámfény s elül titokban,
szeretem lépcsőtök sorát,
mely mélyen kanyarog a falban,
s ha dal van
a templomban, ekhózza halkan
az oszlop és pillér tovább.

Ó, amikor üvölt morogván
az orkán,
s tépi a hegy haját morogván,
mely őszies és sárga már,
hogy szeretem a vad kesergőt,
az erdőt
s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
mely mint egy gránit-szálfa áll.

És szeretem vecsernye-tájon,
hogy fájón
vérzik az alkony és az álom,
zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek,
és lentebb
a jó öreg atléta-szentek
érettünk mondanak imát!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Charles Baudelaire:

Az eszmény

Nem kell nekem a cukros, léha holmi,
az ósdi szépség, mit puhult kor ád,
csengős kezek és tánccipős bokák
gyengék hatalmas szívem megmarkolni.

A sápkóros poéta, bús Gavarni,
szívhatja a beteg kórházi gőzt,
én nem lelem sápadt rózsái közt
azt, ami lelkem fel tudná kavarni.

Örvényt! Egy hőst, ki földet, eget megvet,
eszményeim a bán-hősnő lady Macbeth
és a viharba költő Aishylos;

vagy a Michael-Angelo-i nagy Éjjel,
mely görbedő testét oly szörnyű kéjjel
szorítja a titánok ajkihoz!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Henry Bataille:

Esték

Vannak nagy esték, és meghalnak a faluk –
mikor a sok galamb a dúcban elaludt,
meghalnak édesen, meghalnak csendbe, félve,
akár a tornyokon a fecskék kék zenéje…
S ekkor virrasztóul lángocskák fénye röppen,
jó nénik fénye int ablakból, kapuból,
lámpák botorkálnak valahol künn a ködben,
s távol egy szürke út álmodva bandukol…
Virágok állanak a régi kertben sorba,
mert anyjuk az nekik, ki eltűn, ellobog.
Aztán a fények is mind-mind kialszanak,
meghalnak a tetők és a fakó falak,
szelíden, jámborul, mint öregasszonyok.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Jean Moréas: