Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből VI. Albert Samain: Cleopatra, Camille Mauclair: Rajz, Francis Jammes: Első elégia,

Albert Samain: Cleopatra

Nagy csöndben tornyának párkánykövére dűl,
s míg ég a füstölő, bódítva, szertelen
ás pántlikás, kékes hajfürtje szétterül,
szívébe tengerként dagad a Szerelem.

Lilás szemhéj alól bámul, vad kéjt lehell,
elfogja a párnák ölén az ájulat;
nehéz arany láncot himbál a gyenge mell,
s lágy arca unalmat, lázas gyönyört mutat.

A szobrokon leng a nap rózsabúcsúja,
a bársony-árnyú est varázsos és buja,
és hogy a krokodil a nagy folyóba rí,

görcstől vonaglanak fehérlő ujjai,
borzong s magát puhán a vágynak adja át,
és érzi már, egy kéz zilálja a haját.

Az éj a Níluson lomhán száll szerteszét…
Látják a csillagok térdelni ottan őt,
sápadtan küldi el a félő szolganőt,
s rongyokra tépdesi fényes király-mezét.

Tornácán megfeszül, őrjöngve hentereg,
érett-gyümölcs-testén a vágy fuvalma száll,
mezítelenül fetreng! mint a tüzes nadály,
s isszák lehelletét a perzselő szelek.

Égő szemekkel néz és azt akarja ma,
hogy illatozza be a földet hús-szaga…
Ez a sötét virág, az égő kéjszirom,
s a Szfinx – körötte az unalmas, nagy fövény –
égő tüzet érez reves gránitkövén,
s halk reszketés fut át a végtelen síkon.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Camille Mauclair: Rajz

Ó nyisd ki lányom a kaput,
kopognak, gyenge liliom.
– Nem nyithatom ki, idegen,
tükröm előtt hajam borítom.

Ó nyisd ki lányom a kaput,,
ha nem nyitod, itt meghalok.
– Nem nyithatom ki, idegen,
most fűzöm be a cifra szalagot.

Ó nyisd ki lányom a kaput,
öreg vagyok, erőm lohad…
– Nem nyithatom ki, jó apó,
most kötöm fel fényes láncomat.

Ott künn egy ember összerogy,
és meghal a kapu előtt.
– Hát haljon meg, mit bánom én,
sohase láttam, nem szerettem őt.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Francis Jammes: Első elégia

Kedves Samain-em, még írok tenéked.
Postát először küldök a halálnak,
majd elviszi hozzád egy vén cseléded,
a mennyei tanyádon megtalálnak.
Hát mosolyodj el, hogy nem könnyezek.
És mondd: „Te, nem vagyok olyan beteg”.
Még látogass meg jó barát. S mihelyt
belépsz az ajtón, szól: „Búsulsz, mi lelt?”
Jöjj még. Orthezbe vagy. Ne késs benyitni.
A kalapod tedd a székemre, itt ni.
Szomjas vagy? Vár a kék kútvíz s a bor ma.
Anyám lejön. „Samain…” kiáltja nyomba,
és a kutyám állát kezedre nyomja.

Beszélek. Ám te komolyan mosolygasz.
Nincs már idő. Ábrándjaidba bolygasz.
Bealkonyul. A sárga fény elomlik,
mert minden alkony az őszhöz hasonlít.
Hegyipatak zúg. Egy galamb rekedten
sóhajt a tengerzöld nyárfán, a csendben.
Hallgatsz. Ki boldog, a szavakba füsvény.
Itt az a nyárvégi, homályos ösvény,
itt az az út, amely haza vezet,
a girbe-gurba, árva kövezet,
itt estikéknél az Éj térdepel,
kormos küszöbről kék süt rebben el.

Nincs változás. Ahonnan égre keltél,
az árny, hol éltél, sírtál, énekeltél,
ma is tiéd, de minket elhagyott.
A fényed a homályon átragyog,
mely térdre készt bennünket nyári este,
mikro az Isten jár-kel itt, növesztve
a gabonát, s megérzik a szulák
mögött, csaholva a bundás kutyák.

Nem fáj halálod. Homlokod takarja
babérral más és födje el redőd.
Nem sért barátod, ő ezt nem akarja.
Tizenhat éves gyermekek előtt,
kik majd sírodhoz elzarándokolnak,
könnyel hódolva édes verseidnek,
ne rejtsük el dicsőségét azoknak,
akik emelt homlokkal haltak itt meg.

Nem fáj halálod. Itt az életed.
Amint a szél, mely orgonákat inget,
nem hal meg, ámde újra fölremeg
sok év után, mikor megint kinyílnak,
dalod ringatja majd el fiainkat,
akikbe immár, én kedves Samain-em,
eszméink érnek, bizton és serényen.

Sírodra nézek, mit tegyek reája,
én régi pásztor, kinek sír a nyája?
Hiába volna lelkem adománya.
A sót elenné a hegy vadja holnap,
a bort kiinnák ők, kik megraboltak.

Rád gondolok. A nap hanyatlik egyre,
mint amikor itt ültél e szalonba.
Rád gondolok. A kedves, honi hegyre.
Versailles-re gondolok, hol andalogva
bús verseket mondottunk, meg-megállva.
Hívedre gondolok, meg az anyádra.
A bárányokra, mik a tó vidékén
bégettek, a haláluk várva békén.
Rád gondolok. A tiszta üres égre.
Nagy vízre, tűzre, amely ellobog.
Harmatra, mely a szőlőn csillog égve.
Rád gondolok. Istenre gondolok.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Tristan Combière Sírfelirat

Korcs, összevissza keverék:
gazdag, de pénze nem elég,
erélyes, ámde nem erős,
szabad, de furcsa-ferde hős.
A szíve nagy, a lelke gát,
sok társa közt nincs egy barát.
Bölcs, de tudása talmi kincs,
szerelme van, szerettje nincs,
tétlen, de egyre lázadoz,
erénye bűn, jósága rossz.
A lelke csorba, satnya, fás,
halála bús szívdobbanás,
az életét elvette más.
Józan volt s részegségben élt.
Tagadta a jövőt s remélt,
életre vágyva sírba szállt,
s úgy élt, hogy várta a halált.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Vasile Dan: Mindig egy fekvőhely
– Întotdeauna un aşternut –

Mindig: egy fekvőhely száraz levelekből (és dongafából).
Ez van.
A csillagok forró hamuja megül az alvó emberek
házainak tetőzetén;
hamuval borított tulajdon testük, bár
fedetlen állnak, nappal ablakok csupán.
Nézd, bennük úgy énekelnek a tücskök, mint egy
régi ócsak orgona, mely isteni anyagot pumpál, pumpál.

Hallgasd: ahogy az ujjak vérrel telítődnek.
Hallgasd: hogy susog a haj, mint egy vízesés.
Hallgasd: ahogy a köröm nő, megnő a húsban,
mint evezőlapát hullámba merülve.

A madár megpirosítja a szürkület falait.
A nő öntudatlanul fehéríti férjének ingét
a reggel maró savában.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron