V/1. Háború és béke: Agrippa D’Aubigné: A Végzet verseiből, Arthur Rimbaud: Alvó a völgyben, George Heym: A háború Tu Fu: Hadiszekerek, William Butler Yeats: Ír repülő a halálát jósolja

Agrippa D’Aubigné: A Végzet verseiből

Törvényeink apagyilkosa, a király
nevében ölik azt, akin a trónus áll.
A gaz, kire a jog legfőbb hatalma szállott,
sáron vonszoltat át sok országos szenátort.
A gazdag: préda mind. Egy árva szó elég
– hogy hugenotta vagy! –, s a vak bosszú elért.
Zárul egyszeriben pörök unalmas hossza;
hogy az anya nem él: a lány, a hű okozza.
Testvér megismeri a testvér markait,
a leszúrt atyafi a szúró atyafit.
Nincsen más ismerős, nincsenek jóbarátok,
a szándék, a nemes, csak annyi, mint az álnok.
Catónk csak mosolyog, szemünkben a szeme,
majd karját nyújtja fel – akárha intene –,
s máris kard járja át, aztán azt látjuk szörnyűl,
hogy négyelik fel, őt! Feje Rómáig gördül,
testét játék gyanánt gyalázza alja had,
jelül: kezdődhetik a java iszonyat.
Megcsendül a harang: törvénykezdésre eddig,
most tolvajfütty gyanánt törvényszegésre csendít!
Dicsőségedre, jog: a jogi palota
tornyán lobog a bűn bíborszín zászlaja,
és áll a hősi harc, hol ellenednek pajzsa
a lenge ing a bőr: a szablya azt hasítja.
Védőn ez szót, amaz bajtvívni kart emel,
ez kardját rántja ki, a keblét tárja fel.
Nem is tudni, kiben nagyobb a szörny-hidegség:
ki torkot rendre csap, vagy aki nyújtja: tessék.
Csahol mind a bitang, retteg mind az igaz,
zengi amit gyűlöl s bűnt tettet: menti az!
Vért ont a gyermek is: a kamasz vérben vájkál,
restellné szégyenét, hogy tiszta kézzel járkál.
Börtönök, paloták, kastélyok, teremek,
kamrák, rejtett szobák, hercegek megvetett
ágya, titka, java, de keblük is, az élő:
úszik, minden piros a szerteömlő vértől.
Nem volt szent semmi sem, ahogy látta a nép:
király oltárt gyaláz: a hitnek védhelyét!
Ágyukból ugranak, szobájukból rohannak
a hercegnék: ne is láthassák mindazoknak
megszabdalt, vért köpő tetemeit, kiket
a remény álnokul őhozzájuk vezet.
Ahogy nemes vadé ömlik a csapdaélre,
Libithine vére úgy dől a bírói székre.
Gőzlő csapda az ágy, s a csapda sírvarem!
Lobog egymás tüzén Halál és Szerelem.
Így példázta a nap s mutatta mindeneknek,
mily móddal, okkal és eszközzel teljesednek
az Ég döntései. Máris fuldokló
élőt s haldokolót hord hátán a folyó.
Hajógyárai közt, ahogy harsogva nyalja
partját, a bűzöset az undorító Szajna,
több vért visz, mint vizet, alvadt már, összeáll,
de új s új hulla hull, s fröccsenve szerte vál,
s vize még véresebb; ó, hányan fuldokolnak,
és hánnyal végez az, akit utána dobnak.
Vitázhat, melyik ölt többet: az akarat,
vagy a véletlen-e: a kard-e vagy a hab.
A híd, mely hajdanán épült a közös jóért,
vérpad most, és a vad őrjöngés rajt a hóhér.
Nyílás egyik felén; színe, a vérveres
jelzi, hogy a halál véres hágója ez.
Gyászos, szomorú völgy, leölt bárányok völgye,
te neved igazán Siralom lesz örökre,
és négy bakóid is örökre viselik
homlokukon a bűnt: a híd borzalmait.
Híd, híd, aki magad négyszáz gyilkosa voltál!
Nyelné a Louvre-t is a Szajna, a vadult már,
áldozatot onnan – jót és bűnöst vegyest –
nyolcszázat követelt a szörnyűséges est.
Bátran a halni vert hű nyáj elébe lépvén,
kérditek, hogy ki ment az áldozatok élén?
Neved örökre él s arcod is, halovány,
istenfélő-kegyes, szorgos Iverny-lány…
…De mit látok? zuhan, s lengő hajánál fogva
– ahogy rátekerül a véres oszlopfoka –
egy nő ott fennakad; kötésig vízbe van,
sápadt, halott, de így is szép halálosan;
ahogy a hosszú haj felrántja ott a légbe,
a homlok mintha még igazságot remélne.
Ó nem, nem arra vár, ahogy hányattatik,
ó nem, nem arra várt két rettentő napig:
társát, azt várja csak, hű egy felét s szerelmét,
keblére a kebelt, ki élve tévelyeg még.
De látom, jő a férj, jő már, itt is van, itt:
tőr járja három át, ahogy megérkezik,
s már hullik is alá, és lent a nő, a sápadt,
nem várja hasztalan teltét a végső vágynak,
mert estében a férj karjába kapja őt,
és úgy merülnek el, egymás karja között.
Háromszáz, annyi még, de mind vigasz-szó nélkül,
bukott örvénybe ott árván ő életébül.
Ember, fajtád fia, ne szakítsd sose szét
a kapcsot, mit kötött test és test közt az ég…

…S míg a városban így folyik a szörnyű munka,
a Louvre mennydörög, csaták zajgását zúgja;
aztán erkélye mind, az ablak, folyosó
kíváncsival telik: látvány itt a folyó
vize, ha még víz az! Tetszeni nem ügyetlen
hölgyek izgulnak és kapkodják fésületlen
fejük, ha tetemet különöst visz a víz,
a csonkábbján csúful még gúnyolódnak is;
s akkor, midőn az ég vért gőzölög le rájuk,
ő panaszuk csak az, hogy rossz a frizurájuk…

Fordította Illyés Gyula

Arthur Rimbaud: Alvó a völgyben

Virágos, kicsi völgy, a daloló pataknak
ezüstös rongya zöld pázsitra hull, a hegy
csúcsán lobog-vakít tüze a büszke napnak,
s a katlan mélyein sugárzó fény pezseg.

Egy ifjú katona – szájtátva, sapka nélkül,
tarkóját fürdetik a pázsit füvei –
alszik kinyúlva – fönn a felhők fürtje kékül -
zöld ágán sápatag képét a fény veri.

Lábról liliomok. Alszik. Mosolyog ajka,
mint beteg gyermeké. Álmodik. Látni rajta.
Jaj, fázik! – melegen ringasd el, szép vidék!

Az illatok az ő cimpáit nem zavarják –
A napban aluszik, mellére tette karját,
pihen. Jobb oldalán két mélypiros lyuk ég.

Fordította Kardos László

George Heym: A háború

Fölébredt, ki eddig szunnyadva pihent,
fölébredt, a felhők közül kelt ki lent;
áll a szürkületben, roppant árnya zord,
fekete kezében szétroppan a hold.

Zsongó városokra árnya rázuhan,
idegen sötétség fagyos-komoran,
jéggé dermed tőle a nyüzsgő piac.
Csönd lesz. Körülnéznek. Nem értik, mi az.

Utcán egy kéz vállon fog váratlanul.
Kérdés hangzik. Nincs rá válasz. Egy arc elfakul.
Harangszó kel távol, dideregve száll.
Minden szakáll reszket, s minden hegyes áll.

A hegyek gerincén máris táncba fog.
Nagyot rikkant: Hajrá, talpra, harcosok!
Ha fejét megrázza, nyakában ezer
koponyából fűzött nyaklánc kerepel.

A végragyogásban mint egy torony áll.
Fut a bukó napban a vérhabos ár,
hullák halmozódnak a nádak alatt,
s rajtuk nagy, fehéres halál-madarak.

Éjszaka hajszolja hegyen-völgyön át
a tüzet, a hörgő, vad vörös kutyát.
Kilép a homályból feketén az éj,
szegi szélét szörnyű tűzhányó-karéj.

S messze a sötétlő síkon szerteszét
ezer nyurga fáklya tűz-süvege ég;
s azt, ki az utcákon menekülve fut,
a tűzerdőkbe taszítja, hol a lángok dühe zúg.

Egy nagy város sárga füsttel rombadűlt,
hang nélkül az örvénybe merült,
s ő csak áll az izzó romon zordonan,
fáklyát csóvál a vad égre háromszorosan,

túl a tépett felhők villó taraján,
a halott sötétség jég sivatagán,
hogy mind az egész éjt láng eméssze el.
Gomorrára tűz- és kéneső szemel.

Fordította Rónay György

Tu Fu: Hadiszekerek

Szekerek dörögnek, paripák nyihognak,
a vitézek oldalát nyilak, tegzek verdesik.
Apa, anya, feleség – elnyeli a messzeség,
távol gomolyog a por, Hszjen-jang hídja eltűnik.
Megtépik ruháikat, elállják az utakat,
sírás-rívás hallatik, föl a magas egekig.
Út mentén lemaradók faggatnak sok vonulót,
és a menet feleli: „Sürgős parancs rendeli…”
Már tizenöt-évesek őrzik a határ-folyót
s negyvenéves korukig északot és nyugatot;
induláskor a bíró fölrakja süvegeik,
egyik őszen visszatér, másik ottmarad, halott.
Sok vért ont a végvidék, nő belőle tó, folyó,
nem elég: többet kíván, nagyra vágy a hódító.
San-tung-ban és egyebütt, a kínai földeken,
falvak tízezreiben csak gyom és tövis terem.
Élnek izmos asszonyok, kapát, ekét ragadók
– mit ér, ha nem óvja gát keletet és nyugatot?
A katonák győzhetik a harcokat, utakat,
tisztjeik mind terelik, mint kutyákat, tyúkokat.
Ha följebbvaló a bajt kérdezi,
közvitéz a szót torkába nyeli.
Éppen azt idén, télnek közepén
nem pihennek a nyugati hadak.
Adót sürgető pálca-viselő
gyötör véneket és asszonyokat.
Fiúgyermeket senki se kíván,
úgy is elveszik, többet ér a lány:
ha megnő a kicsi lány, szomszédba férjhez viszik,
de ha megnő a fiú, messzi fűbe temetik.
Nem láttátok-e még Csing-haj hegytetőit?
Ott csontok fehérlenek halomban, fedetlenül.
Régi árnyak könnyeit új árnyak feledtetik.
Mennydörög és záporoz, süvít a szél egyedül.

Fordította Weöres Sándor

William Butler Yeats: Ír repülő a halálát jósolja

Tudom, fent a felhők fölött
egyszer elér a végzetem;
nem bántott, akit üldözök,
akit védek, nem szeretem;
Az én hazám: Kiltartan Cross,
népem: földünk szegényei,
őket a vég, ha jó, ha rossz,
nem sújtja s nem emelheti.

Nem törvény, szónok, taps, tömeg,
s nem kötelesség, a szívé,
egyszerűen az élvezet
hozott e dúlt felhők közé;
mérlegeltem, mi volt s mi lesz
és úgy láttam, mindegy, mi vár:
egyensúlyban tartja üres
életem az üres halál.

Fordította Szabó Lőrinc