Válogatás P. Tóth Irén fordításaiból - Arghezi, Tudor

Alig mentél el

Alig mentél el. Én kértem, hogy menj.
A szelíd ösvény mentén lépteid követtem,
Míg eltakart sok lóherevirág.
Egyszer sem tekintettél vissza rám!

Intettem volna, miután elmentél,
De a messzi homályból minek integetnék?

Akartam, hogy menj, azt is, hogy maradj.
Te megfogadtad első gondolatomat.
Néma óhajom nem tartott itt tovább.
Miért mentél el? Minek maradnál?

Határozatlanság

Egyszer majd időm s álmaim gyilkosa leszek.
Sötétben foltozgatom létem kopott mentéjét.
Hálából tudni fogom, hogy a hideg egek
Hozzám csempészik majd egy csillag vágyott fényét.
Hagyjam, hogy az ég temérdek kincsével áthassa?
Úri öltözékben, rongyos halotti lepelben;
Könyököm csillagozva, mellkasom bearanyozva,
Villámmal tetoválva, ne győzzek? Ne küzdjek?
Csukott szemmel tapossam az idő sarát. Vonzza
Palástom a részeg, vicsorgó semmirekellőket.
Mint lepke, mely tűri, a hernyó porban vonszolja,
Tűrjem én is terhét e kettős életemnek?
Holnap egy elgyötört ember, szeplőtlen kezével
Az emlékezések sírját előttem megnyitva,
Napba törve, halálom kenyérre cserélve,
És leendő testvéreknek, rebegve, szétosztana.
De a múló nap, mely megsebez menet közben,
Megalázza mankóm, hajlítja liliomaim,
És mint egy rozsdás lakat, úgy lóg a kopott szívem
A fény kapui előtt, mert elvesztek kulcsai.
Miért nem bírom nem tudni, nem hallani meg sem
Az idő csörtetését, amint egyre csak siet?
Hét fuvolalyukon keresztül nyílj ki hát lelkem,
Az időt a dal, az élet, a halál fojtsa meg.

Testamentum

Nem hagyok rád vagyont halálom után
Csak nevem betűit egy könyv borítóján,
Egy lázadó estén, mely közelít feléd
Őseimtől kezdve, egész, míg hozzád ér,
Ők szakadékokon és árkokon át
Kúszva, mászva jutottak tovább,
És hogy fiatalon könnyebb legyen utad,
Neked fiam, könyvem utat mutat.

E fontos könyvet bizalommal kezeld,
Legyen első adományleveled.
A raboké, kiknek szűrük bélése
Belém töltött csontokkal van tele.

Hogy lecserélhessük most végre-valahára
Az ásót tollra, a határt tintatartóra,
Az öregek gyűjtötték hosszú időn át
Évszázados robot izzadtságszagát.
Szavaikból, melyekkel a gulyát bíztatták,
Újabb szavakat alkottam tovább.
És bölcsőket az ezután jövőknek,
Miket sok ezer hétig gyúrtam meg,
Belőlük versek és szentképek lettek,
És koronák, s a rongyok kirügyeztek.
Mézzé változtattam az összegyűjtött mérget
Meghagyva erejét mely annyira édes,
Fogtam a szidalmat, s elkezdtem fonni,
Olykor csábítani, olykor gyalázkodni.
Tűzhelyből a holtak hamvait kiszedtem
Belőlük erős kőistent készítettem.
Magas határként, ölében két világ,
Legfontosabb küldetésedre vigyáz.

Fájdalmunkat, mely néma és keserű
Összezsúfoltam egyetlen hegedűn,
És a gazda, ezt a nótát hallva,
Mint leszúrt bakkecske, úgy ropta.
Fogtam a penészt, sarat, keléseket,
Alkottam szépséget és új értékeket.
Hosszan tűrt korbácsból így lesznek szavak
És lassú megváltás lesz méltó büntetése
Élő magzatának mindenki bűnének.
A sötét ág így lesz feljogosítva
Erdő mélyéről a fényre térni vissza.
Szemölcsfürtként nőnek ágak hegyein
Századok fájdalmának bő termései.

Kanapéra dőlve lustán, kényesen,
A kisasszony szenved az én könyvemen.
A tűzbetű és a teremtett betű
Összepárosodva házasságot ül,
Mint forró vas, mit fogó szorít vadul.
Rabszolga írta és olvassa az Úr,
Nem sejtve, hogy könyvem belsejében
Őseim százados dühe hever éppen.