Öt vers magyarul a világirodalom remekeiből II. (Paul Verlaine: Fehér hold, Három év múlva, Jóság, Költészettan, Porban heverő Ámor)

Paul Verlaine: Fehér hold

Fehér hold,
remegve kél,
az ág dalolt,
szólt a levél,
szavuk lesem…

Ó, édesem.

A tiszta tó
száz árnyat űz.
Rajt látható
a barna fűz.
A szél zokog…

Föl, álmodók.

Mostan suhan
az este lenn,
halkan-búsan
és nesztelen.
A csend mi mély…

Tündéri éj.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Paul Verlaine: Három év múlva

A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.
Sétálok a kert drága, halavány,
édesdeden andalgó sugarán.
Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

A régi kert. A vadszőlő-lugasban
pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,
a szökőkút ezüstös ajka zúg,
panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

A rózsa bólong, mint a múltba régen,
pár liliomszál merevül kevélyen,
a lombokon madárdal rezeg át.

Még áll a régi-régi kis veranda,
csöndben mállik-kopik agg vakolatja,
s hervadnak a keserű rezedák.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Paul Verlaine: Jóság

– Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
mert érzem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
hisz az erény is fél sújtó kezedtül?

Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
hol árva szívem nyugszik hallgatag,
a dörgedelmes égbolt rámszakad…
Ki az, ki hozzád utam megmutatja?

Nyújtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
veled kötök, Uram, szelíd frigyet…

Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
egykor vigasztalódva nyugodott
kedves, szelíd szívű apostolod?

– Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
Nézd. Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
kelyhébe a darázs, repülj sietve.

Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
és gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.

Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
s angyal lesz a lakoma szolganője.

És szűzi bort ereszt az égi tőke,
minek erős zamatja véredet
felpezsdíti, ha már megvénhedett.

– Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
Égő szememből hull a könnyeső,
fáj az öröm, s a bú oly jóleső…
mint hogyha egyben sírnék és örülnék.

Kacagva sírok, zeng a harci szózat,
az égi harctér szentektől ragyog,
a pajzsokon fehér, kék angyalok
s a kürt csatára hívja mind a jókat.

Elkábulok, nem értem ezt a választ.
Gyarló vagyok, s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék tehozzád, s az erőm hiú.

Imádkozom, s a lelkem megzavarja
nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg…

– Úgy, úgy, szegény fiú!

Műfordította Kosztolányi Dezső

Paul Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi és merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen…
A többi csak irodalom.

Műfordította Kosztolányi Dezső

Paul Verlaine: Porban heverő Ámor

A tegnap esti szél leverte Ámort,
aki az íját feszítette lassan,
és huncutul mosolygott a lugasban,
eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.

A tegnap esti szél… És most a márvány
a fűbe fekszik, s a szél zúgva csapja,
fönn búsul a szobor betűs alapja,
és egy művésznév rémlik a fa árnyán.

A kőben a múlás bomlasztva őröl.
Egyedül áll! könny reszket a szívemben,
és bánatos, rossz álom mardos engem,
míg álmodom magányos, bús jövőről.

Szívedben is halványul a verőfény,
amíg kacagsz vidáman és ledéren
a bíboros, aranyszínű lepkéken,
az elmúlás rózsálló temetőjén.

Műfordította Kosztolányi Dezső