Albert Samain: Csöndes, őszi nap, André Rivoire: Egy lány, aki halni indul…, Augustin Sainte-Beuve: Óda a rímhez, Francis Jammes: Ez a szegény paraszt, Vasile Dan: A fehér ember – Omul alb

Albert Samain:

Csöndes, őszi nap

Lassan megyünk, előttünk a komondor,
    a régi úton járunk nesztelen,
    a sápadt ősz vérzik a réteken,
és gyászruhás nők jönnek olykor-olykor.

A levegő pang álmosan, nyugodtan,
    akár a börtön s kórház udvarán
    és óra jöttén egy-egy halavány
arany gally az alvó gyepágyra koppan.

Közöttünk jár a Csönd… Akik hazudnak,
vidáman csapnak a nagy élet-útnak,
    s a kikötőbe nem hallják a szent dalt,

de ma este a fák oly búsan állnak,
szívünkre leng a múlt, a régi árnyak,
    s róluk beszélünk most a végtelen-halk

    tájon, mint egy gyerekről, aki meghalt.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

André Rivoire:

Egy lány, aki halni indul…

Nyári ruhájában sápadva, hallgatag,
lankadatlan, álmosan, halványan ballag által,
sápadva, hallgatag habkönnyű bánatával
állattalan mezőn, homályos ég alatt.

Halálosan sajgó szívébe felhörög
egy messze kürt sötét, panaszos búcsúszója…
Jaj, így megyünk el mind, ha egyszer üt az óra,
meghalni sárguló levélcsomók között.

Meghalni, amikor az erdő lombjai,
meghalni az aranyvirágos, néma ősszel,
hallgatni a szelet, mely néha fájón nyög fel,
kacagni az éjet s álomra hajlani!

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Augustin Sainte-Beuve:

Óda a rímhez

Rím, aki színnel élteted
az éneket,
rím, összecsengés, égi dal,
zsongó zeném, tenélküled,
a vers süket
és néma annak, aki hall.

Rím, szép ekhó, az oboa
lágy rokona,
harsány, kevély trombita-jel,
mit lerebeg a búcsúzó
halk búcsúszó,
s reája messze hang felel.

Rím, a habokba elvesző,
gyors evező,
mely a tajtékos árba bú,
füstös sörényű és vidám
vad paripán
arany fék és vas sarkantyú.

Vénusz pucér mellén kapocs
az aranyos
vállszalagok s fodrok fölött,
csomó te, mely a marcona
vad harcon a
lovas kard-szíját megkötöd.

Szűk hegyszoros, mely a vizet,
amíg zizeg,
az égre buggyantván űzi,
s aztán a napfényt, a tiport
fényes bíbort,
színes kévévé seprűzi.

Delejes és gyémántgyűrű,
min a sűrű
éjben kápolnánk mécse leng,
s a füstölőt, mely Szűz Anyánk
kezébe ráng,
te ringatod magasba fent.

Kulcs, mely az éjjel oly rokon,
s oltárokon
a drága frigy-ládát nyitod,
a szentségháznak kincseként
rejtett edényt
te zárod le, titkos titok.

Pajzánka tündér, suhanó
hamar manó,
serény futár, gyors és ügyes,
vezesd a versek táborát,
mindig tovább,
a fényes légen át ügess.

Ó rím, lehetsz akármi te,
varázsige,
magamra vállalom igád,
s ha lázadoztam is sután,
majd ezután,
jobban fogok ügyelni rád.

De el ne illanj,hogyha űz
a láz, a tűz,
és gyámolíts és légy kezes,
munkámra jámboran tekints,
te drága kincs,
mert a poéta úgy keres!

Ne hagyd, hogy hervadjon a vers,
és durva-nyers
szabály nyűgözze, mint szokott,
dalomnak élő sorain
a drága rím
sosem legyen unott, kopott.

Kezem minap a lantomon,
s hogy hangolom,
reá egy nőgalamb repül,
fekete vázán hallgatag,
akár a hab,
s szomorkodik csak egyedül.

De néma csőrén dal se kel,
nem is felel,
s azt tudakozza, búgva, ím,
hogy párja nem járt erre se,
szerelmese,
az édese, a hím, a hím.

Ó jöjjetek szerelmesen,
már úgy lesem,
iker örömmel szálljatok,
és mely testvéri hangot ad,
a lantomat,
verdesse csókos szárnyatok!

Fogjatok be egy felleget,
mely ellebeg,
hajszál legyen a zabola
s röpíts Vénuszhoz, drága pár,
hintódba, vár
a szent liget hűs sátora!

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Francis Jammes:

Ez a szegény paraszt

Ez a szegény paraszt azt hajtogatja:
fáj a szeme és béna a jobb karja.

Az anyja biztosan meghalt korábban
és nincs, ki vigasztalja nyomorában.

Így él kucorgón most, afféle ólban,
a homlokát simítja s újra jól van.

Egy padra ül, fejét karjába zárva,
s elszenderül csöppet, mint egy kisárva.

Párnája nincs, s a rongya megkuszálva
lóg a nagy, szennyes, zúzmarás szakállba.

Oly takarékosan bánik a pénzzel.
Szenved nagyon. De a zuhanyra pénz kell.

Vásott ruhába burkolózik este,
mint majomé, oly nyomorú a teste.

Ez a szegény paraszt azt hajtogatja:
fáj a szeme és béna a jobb karja.

Műfordította Kosztolányi Dezső

 

Vasile Dan:

A fehér ember – Omul alb

Magától helyezi karóra a bőrét,
fütyörészve.

A derült égből a villám
késik.

Egy nagy gödröt ás a sötétben.
Megvilágítja, belülről kibéleli
a saját húsával.

Ne keressetek ebben a sírban.
Nappal lett immár.

Regéczy Perle nyersfordítása alapján műfordította Gaál Áron

 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf