Ernst Toller: Fecskék könyve, Heinrich Heine: Németország, Francesco Gaeta: Isten teremtményei, Juliusz Slowacki: Dal a Nílus partján, Friedrich Schiller: Der Handschuh

Ernst Toller:

Fecskék könyve

/Részletek, Niederschönenfeld, várbörtön/

Cellámban,
1922-ben
két fecske fészkelt.

1

Egy bajtársam kiszenvedett.
Éjjel. Egyedül.
Rácsok álltak őrt a halott felett.

Már jő az ősz.

Bent izzik, ég a fajdalom.

Síri magány.

5

Omandaba tavától, Szenegál partjairól
jöttek, kicsi fecskék,
Afrika szentelt tájairól.
Mi hajt titeket zordon Germánia zordon áprilisába?

Görög szigetekre szálltatok pihenni.
Nem zengtek-e nektek vidám gyerekek vidám üdvözletet?
Miért nem építettetek templomot ARchipelágos
tisztes fürtjei közt?

Mi sorsra jöttetek ide?

A mi tavaszunk
nem Hölderlin tavasza többé.
Németország tavasza, akár tele:
bús és fagyos és elhaló,
melengető
szeretet nélkül való.

Olyanok vagytok, fecskéim, mint a költők,
akik sajogva is szeretik az embert,
soha ki nem alvó lángadozással,
akik mélyebben testvériesültek a csillagszikrákkal,
szelekkel, sziklákkal, mint bármilyen emberi fajta.
Olyanok vagytok, fecskéim, mint a költők.

6

Szabadság madarai, hol készítsek helyet számotokra?
Fogoly vagyok és akaratom nem az én akaratom.
Ha a szabadság énekét zengem, jelenti az őr:
a fogoly forradalmi dalt énekelt.
A paragrafusok nem tűrik ezt.
Hatalmas urak a paragrafusok, kiket nyakukba ültettek
az emberek, mivel megtébolyodtak. Vesszőket hordanak
kezükben. Az emberek azt mondják, az igazság vesszeit.
E ház vesszei: magánzárka, ágyelvonás, étmegvonás,
udvareltiltás, íráseltiltás, beszédtilalom,
énektilalom, olvasási tilalom, fénytilalom,
kényszerzubbony.

Ti mit sem tudtok, fecskéim, az igazságról és az igazság-
talanságról. Azért a paragrafusokról s a vesszőkről
sincs tudomásotok…

Mint hozhatnék nektek egy deszkadarabkát?
A házat, melyet az emberek énnekem otthonul adtak,
szuronyok őrzik s drótakadály övezi. Éjnapon át
visszhangzik az udvar az őrség lépteitől.
A vesszőhordozók pedig azt mondják: egy deszkaszilánk
is veszélyes lehet.

Ki segít, barát?!

Fecskék, legyetek társaim!

16

Tudod-e, mint repül a fecske?

Láttam,
amint hadifoglyok bandukoltak
rombalőtt falvak gyászjajú völgyein át.
A bámész sokaság közepett
egy asszony
görnyedezett.
Görcsös két keze fölszakadt,
ívelve szállt a fekete égbolt étherébe.
Szállt, szállt!
Lebegett!
Tombolt!
És szeráfi ujjongás hangja sikoltott:
André!!!

Ez nem a fecske szárnyalása volt.

Láttam
tömlöcben megláncolt embereket
szenderegni…
álmodozni…
Ó, csillagfényes arcok!
Vasravert emberek
álma!
Te boldog, diadalmas álom!!!

Ez nem a fecske szárnyalása volt.

A fecske röpte – mint nevezzem a nevezhetetlent?
A fecske röpte – mint írjam le a leírhatatlant?
Volt egy Isten,
haragja:
a fecske nyílsuhanása,
mosolya:
a fecske mélységesen bölcs játszadozása,
szerelme:
a fecske mámoros önátadása.

Európa az ő aeroplánjait dicsőíti.
De én, a 44-es szám,
szívem minden elhaló akkordjával
a fecske szárnyalását dicsőítem.

20

Ember, mily koldusak ünnepeid!
Elvetemült idők sivító jazztáncai!
Életaggodalmatok
autókat indít, hogy fussatok önmagatoktól,
a villanyos mohóság
lámpionjaival
vakítja el a lelket
s a lélek ezt hiszi:
Elrejtezett.

De nem rejtezett el.
Mind e zsivaj, nyüzsgés, rikoltozás, örömplakát és hejehuja
nem nyomja el
a három titokzatos
patkány
halk, rágcsáló neszét:
Üresség, Félelem, Elhagyatottság.

Már látlak azonban,
újarcú Fiatalság.
Tetted: nemzés.
Csönded: fogantatás.
Ünneped: szülés.
Áldozol
hős lobogók halálközeles csatáin,
menetelsz
az álmodó tavasz sarjadó mezőin,
ujjongsz
a megoldott test megkötött táncütemében,
sejtesz
a csillagos éjszaka bűvös némulatában.

Már látlak,
újarcú Fiatalság!

21

Ti bátor fecskék, én testvéreim!
Az udvaron állok.
A reggeli légben, gőggel feszítve roppant szárnyait,
vitorlázik a karvaly.
Hallom a játszó fecskék hasító sipítását.
Minden oldalról hívások felelnek.
Özönlenek a fecske-csapatok.
Ki adott jelt a támadásra?
Nyilaló dühvel zúdulnak a királyi madárra,
ki karmaiban verébfiókát fojtogat.
Ti bátor fecskék, én testvéreim!
Mily egyenlőtlen küzdelem!
A megtámadott tunyán, alig gyorsult szárnyveréssel védekezik,
ügyet se vet a parányi üldözőkre.
Szegény veréb!
A fecskék újra meg újra támadják a rablót!
Szorítják tüzes szenvedéllyel.
Szárnycsapásai már dühösebbek s egyre bizonytalanabbak…
Legyőzték az erőset a gyengék!
A karvaly mérges kiáltással nyitja ki gyilkos
karmait, enged a szövetkezett erőknek,
reszketve repes tova az elalélt veréb.
A fecskék boldog repüléssel ünneplik a közösség diadalát.

22

Ó, állatok, mikor köttök kötést
végre az emberek ellen?
Egy ember, én
hívlak fel titeket!
Ti csalogányok, kiket izzó tűkkel vakított meg az ember,
ti ürük, kiket hajókazamatákban fojtott meg az ember,
ti jóságos szamarak, kiket ostorütéssel tört meg az ember,
ti struccmadarak, kiket érző szívetektől, lihegő melletektől fosztott
meg az ember,
ti lovak, kiket dögletes aknamélyben robotoltat az ember,
ti medvék, kiket izzó sodronyokon táncoltat az ember,
ti oroszlánok, kiket érckorbácsokkal szelídítget az ember,
ti mind, ti mind
halljátok szavamat!
Ébredjetek!
Bosszút akarunk állni az ember
számtalan áldozatáért:
Az ínyencségből holtrakínzott állatokért,
a divatszeszélyből megnyúzott állatokért,
a részeg arénákon céltalanul feláldozott állatokért,
a harctereken szívtelenül szétmarcangolt állatokért…
Én állok az élre,
én, az emberiség renegátja,
én viszlek az egy közös ellenség,
az Ember ellen.

Sivatag vadjai: zúgjatok riadót!
Dzsungelek vadjai: bőgjetek rohamot!

Nincs különbség, nincs kegyelem,
fehér és fekete, sárga és barna,
mind piszka a földnek! Anyagyilkos! Csillagrabló!

24

Fecskefiókák, itt van a reggel, a reggel!
Éji mesétek elcsicseregte anyátok,
most ennivalót keres kicsi csőrötökbe.
Fecskefiókák, itt van a reggel a reggel!

Fecskefiókák, itt van a reggel a reggel!
A nap bekopogtat, hogy titeket köszöntsön,
kukk, nyissátok ki barna szemeteket!
Fecskefiókák, itt van a reggel a reggel!

Fecskefiókák, itt van a reggel a reggel!
Felcseperedtek nemsokára s szállani fogtok
a kis négerpurdékhoz, a tengeren át –
Fecskefiókák, itt van a reggel a reggel!

30

Nékem, a rabnak is
suhognak a sárga kalászok.
A nyár csodakék ege itt e halott
udvar fölött is átborul.
Lélegzem az édes öröm delében.

Föld! Szeretőm!

37

Már sírnak az őszi szelek
a sváb mezőkön
s hontalan levelek
kavarognak a légben.
A Duna mély, moszatos mocsarából
ködök gomolyognak,
gőzölik
a végtelen halotti sirámok
kopott köpenyét.
Téli útra
készülődnek a fecskék.

Téli csöndre
készülődik as zívem.

38

Hallom a fecskedal utolsó bíztatását:
Mirriád ház között is megleljük tavasszal
ezt a szürke börtönt.
Mirriád cella között is megleljük tavasszal
a te szürke cellád.

39

Hát elhagytatok, rabságom társai.
Hogy fölmelegítette a cellát csillámló dalotok,
kis testetek pihegése, suhanástok zúgó ellipszise…
Nyaram kozmikus társai, Ti
legédesebbjeim,
ti legközelebbiek,
ti legtávolabbiak,
alázatos hálával gondolok
ajándékos szerelmetekre.

Állatoknak hívna az emberek titeket
s valami fönnhézájó reszket a hangjukban,
mikor kimondják: állatok:

Ó, mekkora dőreség!
Én már megtanultam, hogy áhítatos legyek
megnevezhetetlen Állatvoltotok előtt.

Fordította Dsida Jenő

 

Heinrich Heine:

Németország

– 1840-ből –

Még kicsi gyermek Németország,
De dajkája az ég tűznapja,
S ez nem afféle gyönge tejjel,
De szilaj lángokkal szoptatja.

Így hamar tűzzé lesz a vére,
És gyorsan is fog növekedni.
Vigyázzatok, nehogy beléje
Kössetek, szomszédgyerekek, ti!

Otromba kölyökóriás ez,
Tölgyfákat tép ki gyökerestül,
S velük úgy elver titeket, hogy
Belépusztultok mindenestül!

Siegfriedhez lesz ő majd hasonló,
Kiről a monda szerte zengé,
Hogy, midőn kardját kalapálta,
Az üllőt kétfelé repeszté.

Igen, Siegfriedhez léssz hasonló,
És megölöd a szörnyű sárkányt;
Hej, dajkád, a nap, magasából
Milyen örömmel néz le majd rád!

Tied lesz mind a Rajna kincse,
Mert meg fogod a sárkányt ölni, –
Hej, szinte látom fejeden már
Arany koronád tündökölni!

Fordította Endrődi Sándor

 

Juliusz Slowacki:

Dal a Nílus partján

Nincs itt rezgő nyárfalomb,
csak kék ég és sárga domb!
Amott meg egy furcsa gúla,
s rajta árnyék, meglapulva.

Engem, haj, sok bánat ért,
megfizettem már a bért.
Most a Nílus partja mentén
nézek szét a tájra renyhén.

Valami vak cél vezet,
valaki megmérgezett:
félig alva, félig ébren
bolygok mindig más vidéken…

Szemközt, lent a víz megett,
csöpp falucska integet;
galambjai fent keringnek –
hó a szárnya mindegyiknek.

Pálmaliget is van ott!
Oldd el azt a csónakot!
Kunyhó, kis kert, eldugott pad –
szívem ott tán megnyugodhat.

ARAB:
Ne kívánkozz úgy oda,
ott sem vár rád új csoda:
azt a kunyhót gyász lakhatja,
még ha van is száz galambja.

Nézd, az ajtaja nyitott,
talán hulla fekszik ott,
s árván rí egy kicsi gyermek,
akire már nem ügyelnek.

Az este is csak ilyen:
a galambraj elpihen,
s holtat meg lepedőben
elássák a temetőben.

KÖLTŐ:
Lökd csak el a csónakot!
Nem bánt engem a halott!
Ha nincs fia vagy utódja,
jó lesz nekem a kunyhója.

Ott békén maradhatok,
sírhatok, jajgathatok.
Ó, ha rám egyszer leszállna
a galambok csendes álma!

ARAB:
Idegent nem tűr e hely!
Ijedten repülne fel
a madárhad, s holtra válna
hajnalaink rózsalángja.

Rázkódna a föld bele,
három szikla dőlne le:
egy a sírra, egy a dúcra –
a harmadik neked jutna.

KÖLTŐ:
Hogyha így van, elmegyek,
új bajok nem kellenek!
Mint a fecskék, messze, messze
szállok, más otthont keresve.

Eddig is küszködtem én
s bolyongtam a földtekén.
Sorsom ez!

ARAB:
Neked nyugalmat
csak Ramszesz ős sírja adhat.

KÖLTŐ:
Be jó volna! Legalább
egyetlenegy éjszakát
Tölthetnék ott, alva, loppal,
álombeli galambokkal.

Hol az a sír, az a rom,
ahol megnyugodhatom?
Messze van?

ARAB:
Nem! Nézz csak arra!
De most épp fátyol takarja.
Várnod kell, míg föllebeg.

Szólt, s eltűnt a köd megett.

Fordította Bardócz Árpád

 

Francesco Gaeta:

Isten teremtményei

Húgom, ki rendezgetve dúlt ruhádat
zokogsz lámpád alatt, ahol letépett
kizsákmányolód vágya s földre vágott,
mert semmid nem lévén, magad kináltad
neki, te fájdalmas, te meggyalázott,
sirásom hadd kisérje a tiédet.
Bátyám, az este elrémülve néztem
a szük sikátorban menekülésed
a nép elől, amely tolvajt üvöltött,
mig képeden az embernem idétlen
nyomorúsága volt, mi képet öltött:
hadd lépjek én is tömlöcödbe véled.
Bőgő barátom, vágóhidra vonszolt
király, akit uraltak messze rétek,
s kinek dühödt taglók ütése zúzza
agyát a szarva közt, mig összeroncsolt
fővel le nem dől teste vérben úszva,
engedd, hogy én taglóztassam le érted.

Fordította Sárközi György

 

Friedrich Schiller:

Der Handschuh
/Nyersfordítás/

A kézcipő

Oroszlánkertje előtt,
Hogy a hadijátékot megvárja,
Ült Ferenc király,
És körülötte a korona nagyjai,
És körben magas gerendán (gyámfán)
A hölgyek szépen bekötve.

És ahogy billeget az ujjal, (saját ujjával)
Fel csinálja magát a távoli állatkert,
És befelé meggondolt járással (lépésekkel)
Egy oroszlán taposott,
És nézi (magát) némán
Köröskörül, hosszú ásítással,
És rázza a serényeket,
És kinyújtja a tagokat, (végtagokat)
És fekszik le.

És a király billeget ismét, (újonnan)
Erre nyitja fürgén (önmagát)
Egy második őrült, (elmebeteg)
Ebből lök (taszít, bucáz)
Vad ugrással
Egy tigris előre.
Ahogy ez az oroszlánt meglátja,
Ordít ő hangosan, (kifejezést ad érzelmeinek)
Ver a farokkal (farkával)
Egy félelmes karikát
És kinyújtja a nyelvet,
És körben bátortalanul
Körüljárja a fenevadat
Dühösen dorombolva, (mórikálva)
Erre nyújtja ő magát morogva
Oldalra le.

És a király billeget megint,
Erre köp a kétszeresen kinyitott ház (okád)
Két leopárdot egybe ki,
Ezek döntenek bátor harcingerrel
A tigrisállatra;
Ez csomagolja őket az ő borzasztó lábaival,
És a fenevad ordítással
Feláll, erre lesz csend;
És körben karikában (köröskörüli körben)
Gyilkosságnyavalyától (gyilkossághajhászástól) forrón
Táboroznak a rettenetes cicák. (macskok)
Akkor zuhan a tornác kerületéről
A kézcipő szép kéztől
Közé a tigrisnek és az oroszlánnak (fenevadnak)
Középen le.

És Delorges Lovaghoz incslegő értelemben
Megfordítja magát Kunigund Kisasszony:
„Lovag úr, ha magának olyan forró van,
Ahogy nekem esküszik mindegyik órában,
Ei, vegye nekem a kézcipőt fel!”

És a lovag, sebes szaladással,
Lép le a szörnyű állatkertbe
Szilárd lépésekkel,
És a szörnyetegek közepéből
Fogja ő a kézcipőt hetyke (szemtelen) ujjakkal.

És bámészkodással és megrökönyödéssel
Nézik őt a lovagok és úriasszonyok,
És megfontoltan hozza a kézcipőt vissza.
Akkor harsog neki a dicsősége minden szájból,
Ámde törékeny szerelempillantással –
Ez kecsegteti neki az ő közel szerencséjét –
Elfogadja (jó szívvel látja) őt Kunigunde Kisasszony.
És ő dobja neki a kézcipőt az ábrázatba:
„A köszönetet, Hölgy, nem használom!” (nem veszem igénybe)
És otthagyja őt ugyanabban az órában.

Fordította Weöres Sándor

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf