Márai Sándor: Mark Twain divatban

Világot járt és világirodalmat olvasott barátom a kérdésre, mivel tölti napjait, boldog mosollyal felelte: „Most Mark Twaint olvasom…”. Megvallja, hogy nem először olvassa. Először harminc év előtt olvasta, gyermekkorában. Aztán más olvasnivalója akadt, a világirodalom meg a szakirodalom, mely mesterségéhez szükséges meg a politikai irodalom, melyet ismernie kell, hogy megértse, miét nem boldogul mesterségében. Harmincéves küszködés után eljutott végre oda, hogy falhoz csapta a világirodalmat, a szakirodalmat és a politikai irodalmat, s nyugodtan, megkönnyebbülten és elégedetten leült Mark Twaint olvasni.

    Sokan vannak így. Irodalmi ínyencek bizalmasan adják tudtomra, hogy visszatértek Verne Gyulához. Apák kisompolyognak a gyermekszobába, óvatlan pillanatban hónuk alá vágják a Nautilust vagy a Két év vakációt, fellélegezve térnek vissza munkaszobájukba, szigorúan megparancsolják, hogy senki se zavarja őket, leülnek az öreg karosszékbe, s zord téli estéken boldogan, titkos örömmel merülnek el Verne álomvilágában. „Mit csinál apuka?” – kérdik a gyermekek, akik részben Horatiust, részben a napilapok parlamenti tudósításait, részben Einstein új atomelméletét vagy Hitler Harcom című munkáját olvassák. „Apukát nem szabad zavarni” – feleli gondterhesen a családanya – „Olvas és tovább képzi magát…” Apuka fél füllel hallja ezt a csukott ajtó mögül, szórakozottan, mert teljesen elmerült a Húszezer mérföld a tenger alatt szépségeiben. Erőszakkal kell vacsorához csalogatni. Mit csinál apuka? Menekül.

    Nagy divatban van May Károly is. Jobb belvárosi kölcsönkönyvtárakban ugyanazok az előfizetők, akik néhány esztendő előtt idejében telefonáltak, hogy tegyék félre számukra Huxley új művét, panaszkodnak, mert hetek óta nem lehet megkapni a Jelky András bajai szabólegény kalandjai szárazon és vízent. Nem lehet megkapni, mert az úr, aki régebben nyugtalanul követelte az új Huxleyt, most támadó hangon követeli A szkipetárok földjént. Verne Gyula soha nem volt ilyen divatban. Mark Twain elfogyott, elkapkodták, Dickens nálunk, sajnos, soha nem volt túlságosan divatos, megjósolom, hogy most divatos lesz, nem csak nálunk, mindenütt a világon. Minden kelendő lesz, ami mese. Minden divatos lesz, ami egy másik világról mesél, mely ott rejtőzik valahol a tenger alatt vagy a gyermekkorban, vagy a mesében. Ez az éhség, ez a szomjúság általános világjelenség. „Túlságosan felnőttünk: meneküljünk vissza Verne Gyulához” – mondják az emberek.

    És meneküljünk Mark Twainhez, mondják. S mindenhez és mindenkihez, ami mosolyog és mosolyra késztet. Szükségünk van a mosolyra. Ez a világ megtanult harsányan nevetni a végzeten, megtanult teli tüdővel átkozni és vitatkozni, megtanult némán és komoran viselni veszélyt, feszültséget és csapásokat. Csak egyet felejtett el: mosolyogni. Egy angol lap cikkét olvastam múltkor: az éles szemű nevelő megállapítja, hogy angol kertekben, köztereken, játszótereken mind ritkább jelenség a mosolygó gyermek. De mosoly nélkül nincs íze, illata az életnek. A nagy, a mély, az ősi kultúrák emberei állandó mosolyban élnek, a kínaiak mosolya világhírű, titokzatos, csaknem félelmes. Ez a keleti mosoly mindig ingerelte az európai embert. Egy bölcs mondotta egyszer: „A kultúra összeesküvés”. A legnemesebb összeesküvés, melyre ember képes. A mosoly a jelképe. Apuka, amikor a gyerekek iskolában vannak, kilopakodik a gyermekszobába, megkeresi a fiúk könyvállványán a tintafoltos földgömb, a törött szerszámokkal telerakott lombfűrészes doboz, a szamárfüles tankönyvek között Mark Twain remekművét, a Huckleberry Finnt, s óvatosan visszasiet dolgozószobájába, a bölcs, okos és komoly könyvekkel telerakott polcok közé, átadja magát a mesének és a mosolynak, miért? Mert sürgős szüksége van a mesére, emlékezni akar.

    A magyar irodalomból hiányzik a mosoly. Nagy humoristáink voltak: néha fölnevettünk szavukra, harsányan vagy elkomorodunk tragikusan és hősiesen. Mikszáth mosolyra késztetett, de ez a mosoly valahogy komoly maradt. Pipaszó mellől, bölcsen és keserűen anekdotázott, látta egy világ minden mulatságos és félszeg vonását, de a történet, melyet előadott, igazi magvában kemény és keserű maradt. Más a humor, és más a derű. Nem véletlen, hogy a magyar irodalom évtizedek óta keresi azt a bizonyos mosolyra késztető lángészt, aki meg tudta engesztelni egy nemzet hősies feszültségét. Sipolusz anekdotázott, Karinthy röhögtetett, Jókai andalított – de ő sem késztetett mosolyra. A múlt század nagy irodalmából, igen, a magyar irodalom egyeteméből éppen ő hiányzik, Mark Twain, a szelíd bölcs, aki mosolyogni tanít meg egy vergődő, nyugtalan, mindig készenlétben és önvédelmi állapotban élő nemzetet. Nagy, humoros írásaink mindig mérges pamfletek is, támadások valaki vagy valami ellen. Dickens, Mark Twain nem támadott, nem csipkelődött. Ez a szelíd és érett humor hiányzik ma a világirodalomból. Shaw térfásan és kegyetlenül nyilatkozott a világról: megnevettet vagy felingerel, de soha nem békít meg, nem ingerel mosolyra. Aki ma tréfál, mind Swift szeretne lenni; aki ma tréfákat rajzol, mind gúnyrajzot vet papírra. Nincs Wilhelm Busch többé, aki megalkotná versben és rajzban Max und Moritz halhatatlan alakjait. Nincs derű többé az irodalomban. És nincs az életben sem. Tudunk még kinevetni, de mosolyogni nem tudunk többé.

    Ezért lopakodik apuka, továbbképzés ürügyén a gyermekszobába, s menekül Mark Twainhez, ezért menekül az emberiség mindenhez, ami mese. A világ új, titkos kamaszkorát éli. Amit Verne Gyula megálmodott, ma útszéli valóság: mindent megvalósítottunk, a Nautilust és az Utazás a föld körült, az Öt hét léghajónt, minden álmot és vágyat, mely valaha izgatta a gyermekszobák és az örök gyermek, az emberiség képzeletét; csak e sok valóság közepette mi magunk rosszkedvűek, mosolytalanok, komorak és gyanakvók maradtunk. Most, mikor a világ egyre komolyabb, a felnőtt és rosszkedvű emberiség óvatosan, röstelkedve visszalopakodik a meséhez. Igen, még egyszer át akarom élni e vad és kalandos világban Huckleberry Finn kalandjait és Tamás úrfi csínyjeit. Még egyszer el akarom olvasni Copperfield Dávid történetét, s mosolyogni Dick úr bölcsostobaságán vagy ostoba bölcsességén, amint mindenre tud valamilyen talpraesett együgyűséget, s mikor megkérdik, mit kell csinálni, ha elpusztul a világ, rövid gondolkodás után találóan feleli: „Legokosabb megfürödni langyos vízben.” Még egyszer el akarom olvasni a Két év vakációt, miért?… Mert a cím kimondja mindazt, amit egy felnőtt és komor emberiség titokban áhít. Mit is szeretnénk még az élettől, titokban? Egy lélegzetre való mosolyt, egy álomra való mesét és két év vakációt.

 

Ellenzék, 1939. január 22.          

 


 

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf