Gabriele d'Annunzio: Tűzharcosok imája, Conrad Ferdinand: Meyer Tavaszi út, Friedrich Schiller: Prológus, Ion Pillat: Húsvét, Percy Bysshe Shelley: A nápolyi stanzák

Gabriele d'Annunzio:

Tűzharcosok imája

I.
Vér istene, tűzharcosok Vezére,
karunk imádva nem nyujtjuk feléd mi,
s könyörgő arccal az egekbe nézni
nem a mi dolgunk, sem szolgálni vérre

szomjas oltáraid kulcsolt kezekkel,
a mi imánk nem száll fennen lebegve
szférák között vagy seregről-seregre
bejárván hadaid a Te neveddel;

de csuklott fővel borulunk elébed,
fedetlen fővel, le a puszta földre,
lélekzetünk fú a hitvány göröngyre
s tekintetünk mély lábnyomokra réved,

s ott térdelünk, ó Istene a harcnak,
hol a Haza miénk, ott lenn a sárban,
a fűben, úton a kerékvágásban,
a fölszántott mezőkön, néma arccal,

hol a rög mintha húsunk része volna,
hol a virág olyan, mint ősi, rejtett
s mégis friss gondolat, minőt a gyermek
ártatlanságában gondol szorongva,

hol meghasadt szív a száraz levél és
a kő egy elmerült, hatalmas élet
csontváza, mely széthullt és semmivé lett,
ahol minden zokog, susog, beszél és

ahol emlék minden s minden igéret,
ahol a víz könnycsepp és gyenge harmat,
az ősz mindaz, mi elhull és elhallgat
bánatainkból, s a tavasz, mi éled

ujulva bennünk és mindaz, mi hajtás,
mi bimbó és mi ág lelkünkben; itten
vetjük magunkat térdre, ó Uristen,
itt hajt szivet s főt százezernyi bajtárs;

mert, ó Urunk, nem ott vagy, hol a mennyek,
de benn a földben vagy, de lenn a mélyben,
a mélységes világ sötét rögében
vagy Istenünk, tüzesen itt jelensz meg;

és nincsen boldog erdeidre gondod,
a magvakat nem táplálod s a trágya
ki nem fakasztja a csírát, de lába
a harcosoknak gyökere a bomlott

tavasznak mit jövendöl a világnak
az Arkangyal, a harcosoknak fájó
lába, a véres földben mélyen álló
vérző lába Véristen sok fiának,

és minden fájdalmuk goromba röggé
és termékennyé válik lenn a földben,
örök jósággá válik a rögökben,
lélekké s tüzzé örökkön-örökké.

II.
Kurjantásuk hallgattuk mind az éjben,
s nótáikat mind kezdetén a napnak,
a nagy latin széltől hogyan dagadnak,
mint bő vitorlák feszülő kötélen.

Álmatlan városok mig virradatnak
jöttére vártak s harmat hullt a rögre,
himnusszá nőtt a dal és mennydörögve
visszhangzott lépte a kevély csapatnak.

Vitéz anyák szivüket a vitézek
elé szökeltették piros lovasként,
május napjánál izzóbb volt a napfény,
a tiszta himnuszra felelt a fészek.

A márványházak éjsötétre váltak,
a mühelyek új fényben felragyogtak.
A városok füstös hősként dohogtak
s: Fegyverre! Fegyverre! ekként ziháltak.

Ezer vaslelkü város munka s hőség
szikrái közt a szerszámokra görbedt:
mig egyikük irtózatos pöröly lett,
a másik végeláthatlan szövőszék.

S ők az egyenes utakon dalolva
lépkedtek a kapuk felé: az élen
a Dicsőség és a Halál a szélen,
mint diszmenetben herceg és a szolga.

Első jel volt ez. Ők voltak az ősök,
a nap elsőszülöttei, a zsengék,
biztos áldozatok, halál-leventék,
- Vér Istene, - a férfiak, a hősök.

Ők voltak véres áldozataidnál
a bércek szörnyű oltárán az ostya,
midőn mindenfelől fölmagasodva
a hősök és vetések anyja itt állt;

mert, isteni bőség, a seregeknek
útjai mentén már kalászba lobbant
a mag, s az emberárral szembe roppant
zabföldek zöldelő hulláma rezgett,

szép volt az anya és fiai szépek
voltak, miként a partok és a dombok,
miként hegyek haja és ifju lombok,
szépek, miként a mag és a vetések.

S az élethez hasonló lett az álom,
mint izzó vér a szőlő rőt levéhez,
midőn népednek géniusza véres
első sebétől fénylett a határon.

Nevetett az erő, mint a virág nyit.
És a szeretet elfoglalta Alat!
S most vésett szikla hirdeti a hálát
s zengi a hőst, Cantore generálist.

III.
De az eleven háborút a piszkos
barbár a földbe ásta, mint dögöt be,
rohadni vaksötét árokba lökte,
szörnyű vermekben elvermelte, titkos

méreg gőzében fojtogatta, s mélyen
lenyomva mocskos pocsolyákba merte,
mint ahogy az iszapot itta-nyelte
a harag Dante borzalmas vizében.

S az olajfának és érő kalásznak
fiai, fénylő sarjai a napnak,
eleget tenni a bús feladatnak
a tátongó gonosz torkokba szálltak.

Akik a nyájas szőlő lombos ágát
aggatták a szilfák testére, vastag
karót hegyeztek, léceket faragtak,
most sírjuk egyre tágasabbra ásták.

Akik a méla dombokon kaszáltak
meleg szénát, kasból szedték a lépet,
zsákot, követ hordtak most és mellvédet
vertek, a sírjuk így lett még szilárdabb.

Az istenség jelen volt mindenikben.
Minden lapát föld áldozat volt Ráma
géniuszának és a vég adója.
S a harcosokkal volt a házi isten.

A Palatinus kék egét s a szellős
kis templomot látták a hősök ott a
harcban s hogy jelt ír a hős görbe botja
(de keselyűk helyett gépraj, mi felhőz),

mikor az árkokban bőszült üvöltés
repesztette a mocskos ingeket szét;
vérrel telt meg az elfojtott hevesség
s kitört a mélyből, mint a fojtott töltés.

Szent hév, a tűznek szép elsőszülöttje,
tűzvésznek s áradásnak éltetője,
az üvöltésnél gyorsabb, mely előre
hajszol még kétséges ütközetekre;

szent hév, az elkeseredett rohamnak
kapitánya, amely fejet szegezve
annál kitartóbban ront fel a hegyre,
minél meredekebb, zordabb, roppantabb;

szent hév, szerencse üstökönfogója,
ki üldözöd és oldaltámadással
szorongatod vagy gyilkos áradással,
és irgalmat nem adsz, ha itt az óra,

dicsőség néked, végső harcra szántak
vad démona e sirverembe ásott
háboruban ki értünk gyujtsz villámot,
s tollat lobogtatsz majd Viktóriának!

Fordította Sárközi György

 

Conrad Ferdinand:

Meyer Tavaszi út

A nap mind forróbban tüzel,
Tó duzzad, jég töredezik.
Egy bárka vizet szánt közel,
Szívem is vitorlát feszít.

Szívet bús vágy bolyongtat, űz,
Ha ifjúsága füstbe ment,
Mihelyt a tavasz napja tűz,
Tó vize gyűrűződve reng.

Eljátszott szebb kor fájva hív,
Beléd örök honvágyat olt –
Hogy már csak azt esdi a szív,
Csak azt a tavaszt, azt a kort.

Így lehet hajad csupa hó,
Szívednek – bár hűl a tüze –
Amikor megkéklik a tó,
Tavaszát kell keresnie.

Fordította Tompa László

 

Friedrich Schiller:

Prológus

Elhangzott Weimarban, a „Wallenstein” előadása előtt 1789 októberében, mikor a játékszínt újra megnyitották.

A víg s komoly álarc játéka, mely
itt finom fülnek s szemnek és fogékony
lelketeknek sokszor volt élvezet,
most e teremben újra egybegyűjt.
Bár játékszívünk méltó új díszével
közénk hívná a legméltóbbakat.
Versenyre int a minta s magasabb
törvényt állít az ítélők elé.
Legyen ját az új színpad s ez a kör
az igaz tehetség tanúja. Hol
próbálgathatná inkább izmait,
s hol újíthatná meg hírét, ha nem
e válogatott közönség előtt,
amely érzékeny minden szép iránt,
s e könnyen mozduló érzésen át
legillanóbb jelenségében is
megragadja könnyen a szellemet?
Mert a színész csodás művészete
a lélek mellett gyorsan elhalad,
míg a szobormű s a költő dala
évezredek múltán is él tovább.
Itt a művésszel meghal a varázs,
s ahogy a fülben elcsendül a hang,
elszáll a perc gyors alkotása is,
hírét megálló mű nem őrzi meg.
Nehéz művészet ez, s a jutalom
mégis mulandó, gyorsan ködbe vesz,
az utókor nem koszorúzza meg.
Ezért a mába kell fogódznia,
kitölteni a percet teljesen,
korának lelkét meghódítani
és magának a legjobbak szívében
állítani élő szobrot. Így szerez
az elmúlásért kárpótlást, csak így,
mert aki kora legjobbjainak
eleget tett, minden időknek élt.
Az új korszak, melyet ma Thália
művészetével itt megindítunk,
a költőt is felbátorítja, hogy
– letérve régi útjáról – a szűk
polgárélet köréből magasabb
s tágabb színtérre csalja lelketek:
méltó színtér a nagyszerű napokhoz,
melyekben élünk és viaskodunk.
Mert csak a nagy tárgy tudja felkavarni
az emberiség nagy mélységeit.
A szűk körben szűkül a lélek is,
de nő az ember, hogyha célja nő.
És ma, a komoly század-alkonyon,
mikor költészetté lett a való,
s látjuk, magasra tűzött célokért
hogyan tusáznak óriás erők,
és az ember sorsáért áll a harc:
uralomért és szabadságjogért –
ma tán a művészetnek is szabad,
sőt kell magasabban szárnyalnia,
ha nem akarja kockáztatni, hogy
rápirítson az élet színpada.
A régi ércerős forma, melyet
harminc keserves év gyümölcseként
százötven esztendővel ezelőtt
Európának egy boldogan köszöntött
béke adott – ma porlik s szertehull.
Hadd vonultassa el előttetek
a zordon kort a költő-képzelet,
hogy a jelenbe vígan s a jövőbe
reménységes szemmel tekintsetek.
Most abba a nagy háborúba visz
a költő. Rablás, pusztulás, nyomor
uralkodik tizenhat éve már,
a világ erjedő, vak zűrzavar,
békét nem int egyetlen fénysugár.
Zúgó csatatér a birodalom,
a városok puszták, rom Magdeburg,
ipar, művészet a földön hever.
A polgár senki, a katona úr,
a hetykeség gúnyt űz büntetlenül,
és hosszú háborúban elvadult
hordák tanyáznak perzselt földeken.
Ebből a sötét háttérből kilép
elénk egy vakmerő vállalkozás
s egy vakmerő, elszánt egyéniség.
Ismeritek őt jól – merész hadak
megteremtőjét s bálványát, riadt,
rémüldöző országok ostorát,
a császár hívét s rémét. Fortuna
kalandos sorsra rendelt gyermekét,
aki a kor kedvéből feljutott
a rang során a legfelső fokig,
de feljebb törve telhetetlenül,
a féktelen vágy áldozatja lett.
Pártos gyűlölség s kedvezés kuszálja
a históriában vonásait.
De most közelebb hozza szemhez is
és szívhez is a művészet keze.
Mert ez megköt s határol s visszavisz
a természethez minden véglegest.
Látja az e m b e r küzdő életét
s bűn terhének súlyosabb felét
balsorsos csillagokra játssza át.
Nem önmaga jelenik meg ma itt
ezen a színpadon. De táborában,
melyet parancsa mozgat, szellem
éltet, árnyékalakja felmagaslik –
míg majd a félénk Múzsa őt magát,
az élőt meri megidézni; mert
hatalma csábított el szívét,
bűnét a tábor csak megérteti.
És ha Múzsám, a tánc és dal szabad
istennője ősi német jogát,
a rímek csengő játékát, szerény
szóval tőlem újra kívánja most –
ne bánjátok, – sőt hálálkodjatok,
hogy a valóság zord vonásait
a művészet fényébe költi át,
s a csalódást, amit előidéz,
nyíltan s önkényt maga foszlatja szét,
és szemfényvesztve nem csempészi be
a valóság helyett a látszatot.
Komoly az élet, derűs a művészet.

Fordította Áprily Lajos

 

Ion Pillat:

Húsvét

Éjen által a
borostyán kinyílott,
éj múltával a
kék ég fénye csillog.

Zeng a fecskenép
csiripelő hangja,
jőnek az ekék,
mint megannyi hangya.

Vattás csibe kelt
kotlónak alóla,
fészket remekelt
szomszédban a gólya.

A berekben a
szalonka lefészkel,
cigány jött meg a
kocsmába, zenész kell.

Ereszek mögül
sárkányok kiszállnak,
rucahad örül
sárga papucsának.

Réten a kutyák
futnak bohón, szökve,
gyors becskebukát
vet a szél s a szöcske.

Kék vize kiált
csöpp és nagy pataknak,
fehérre sikált
falvak ránk kacagnak.

Cigány hímporos
primulát kínál ránk.
Húsvétra piros
tojást ad és bárányt.

Fordította Szemlér Ferenc

 

Percy Bysshe Shelley:

A nápolyi stanzák

Derült az ég, a nap meleg,
    Csillannak táncos, gyors habok,
Kék sziget s havas bérc felett
    Áttetsző déli hő lobog:
A nedves föld langy illatot
    Lenget a zárt zsengék során;
Ezer hangon egy kéjt susog
    A szél, madár és óceán;
A város hangja lágy, mint maga a magány.

Nézem a hínár rozsdazöld
    Füstjét a Mély szűz mezején;
A csillagporrá szétömölt
    Hullámok fényét a fövény
Hosszán, hol magam ülök én;
    A villámló dagályú tenger
Körüldübörög, s kimért neszén
    Keresztül édes dallam zeng fel,
Van-e szív, ki most együtt zeng az én szívemmel?

Jaj! nincs reményem, nincs erőm,
    Csönd nincs belül s kint béke nincs,
S mi bölcs fölény sajátja lőn,
    A büszkén hordott lelki kincs:
Bennem az ész nyugalma sincs –
    Se kéj, se vér, se hír, se jóllét,
Mást átölel mindez, tekintsd:
    Vidáman én. övé a jólét,
Nekem nem ilyen sorsot osztott ki a jó ég.

De most még búm is csendesebb,
    Akár a víz, akár a lég;
Ledőlök, mint fáradt gyerek,
    Csitul a súlyos-gondú lét,
Bár rajtam régi terhe még,
    Míg meglep álom és halál,
S arcom kihűl az enyhe ég
    Szelében, hol a tengerár
Holt homlokom verő egyhangú gyásza száll.

Sírhatnak, hogy hideg leszek,
    Mint én, ha lemúlt ez a nap,
Mi koravén és elveszett
    Szívemnek csak kínt osztogat –
Sírhatnak, mert bár nem sokat
    Szerettek, vesztem fájni fog;
Noha nem úgy, mint ha a nap
    Fehér dicsfényben lebukott
S tűnt képe mégis boldog lelkünkben ragyog.

Fordította Szemlér Ferenc

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf