Heinrich Heine: Előhang, Henry W. Longfellow: Napkelte, Alfred Tennyson: A költő dala /Szulik József műfordításai/

Heinrich Heine:

Előhang

Bús homályos életemben
Egy kedves kép ragyoga;
Elhalványult már e bájkép
S körülvett az éjszaka.

Ha sötétben jár a gyermek,
Aggodalom fogja el;
S hogy elűzze aggodalmát,
Ajka hangos dalra kel.

Balga gyermek a sötétben,
Én is kezdek zengeni:
S ha dalom nem zeng is szépen,
Aggodalmam’ elveri.

Fordította Szulik József

Longfellow:

Napkelte

A szél föllendül a nagy tengeren
És szól: a köd fut, helyet ad nekem.

Üdvözli a hajót: Indulj tehát
Matróz – úgy mond – az éj a sírba szállt.

A száraz földre elrohan s kiált:
Ébredj, a reggel szürkül, talpra hát!

Zúg a ligetbe: Vígan bontsd ki csak
S lobogtasd, lomb-, levél-zászlóidat.

Megrázza a madár fészkét s zeneg:
Ébredj madár, kezdd el víg éneked!

A gazda udvarán zúg: kakasok,
Közelg a hajnal, harsonázzatok!

A búzaföldnek súgja csöndesen:
Hajtsd meg kalászid: lásd, derül a menny!

A tornyon is hallatja szózatát:
Ébredj harang, hirdesd a nap szakát!

A temetőn sóhajtva lebben el:
Az alvókat nem keltem még ma fel!

Fordította Szulik József

Tennyson:

A költő dala

Szűnt az eső, a költő felkele,
S a városból ki a szabadba mén.
Nyugot felől lanyhás szellő jöve
S árnyéktól ingott a dús vetemény.
S leüle egy magányos domb fölött
És zenge dalt, hangosat, édeset:
Hogy a vad hattyú a felhők között
Megállt, és a pacsirta néma lett.

A fecskének feledve bogara,
A kígyó a sűrűbe rejtezett,
Karmát a sólyom rátámasztva a
Zsákmányra, véres csőrrel megmered.
A csalogány mond: Én is éneklek,
De így soh’ sem hallattam hangomat;
Ő a világ jövő napjáról zeng,
Hol nincs már hajnal és nincs alkonyat.

Fordította Szulik József