Csata Ernő és Gaál Áron műfordításai

Ion Barbu:

Az őstojás

/Oul dogmatic/


Megadatott e bús tömegnek,
Tengődhet meddő tojáson,
De az őstojás, csírával benne,
Azért van, hogy fényben álljon!

Mint ősvilág a kristályában,
Úszik vékony mészhéjában,
Az ártatlan új tojások,
Nászpaloták és sírboltok.

Háromrétegű selymében,
Alszik deresen a fehérje,
Olyan zártan, epekedve,
Édes teste álomba dőlve.

A csírasejtek?
Nagyon fentről,
Még az égből,
Ahova szennye
Nem ér el a Földnek,
Bejutnak szépen,
Hím énekével,
Az üveges petébe,
Csók teljében.

*

Te, feledékeny, együgyű ember,
Láttad Szentléleket érzékenyen?
Mint régen, úgy ma is - éppen:
A dogmák apró dolgokban élnek.

Nézd az égen a Szentlelket
Őrködvén az örök vizeken,
E tojást - jelképnek adom,
Te kopottan élő és fakó.

Nem a piros tojást.
Te dőre és léha,
Ajándékba
Adok egy fiast, Húsvétra neked:
Emeld fénybe – és megismered!

*

És remeghetsz, főleg,
E sárga piaszter apróra,
Percmutató nélküli óra,
Ami maga írja halálát előre
Tojásnak s világnak. Rémítőnek
Érezd e sárga kényszerórát…
A halál onnan jön - belőle.
Sárgája,
A dús fehérjét rágja.
Bennünk is, az idő jár körbe.
Akár - a dogma.

*

Még egyszer:
A meddő tojás sem más,
Ne szívd ki. Összetörsz egy nászt.
És kotló alá se tedd!
Hagyd – ős csendjében - meg,

Mert hibás maga a teremtett,
Csupán a nász s a kezdet szent.

Fordította Csata Ernő

 

Lev Boleszlavszkij

Liszt – Átváltozás

A Monte Marinón kolostort
Választottam magamnak. Előttem völgyek
Tenyere, amibe hosszú életvonalként
Belemaródott a Tevere.
Fortunám a derengés óráján,
Az út kezdetén sajtot nyújtott át nekem
Kikeményített szalvétában,
S egy köcsög frissen fejt tejet.
Akárcsak az olvasó gyöngyeit, szemelgetem
Azokat a napokat, amikor a fiatal tanárként
Időtlen időt pazaroltam az első szerelmemre,
Hogy húrjaiba belegabalyodjak.
Megértettem: hogy bennem a rejtett szenvedély
Lobbant fel és kapott szárnyakat,
Mikor Saint-Cricq szalonjába lépve
Szinte megdermedtem Caroline orcája előtt.
A billentyűk már, sem fehérek sem feketék
Arannyá változott minden, ahogy
Selymes frufrujával
Gyöngéden föléjük hajolt…
Az élet válaszára való várakozásban
A szédült fejben minden remegett
Megrázkódtatás ért, igen!
De az átváltozás, be nem következett.
Tudtam, hogy másoknak… - a gonosz pletykák előtt
Szerelmemhez mentem. Minden felforrósodott,
Amikor Marie veled volt találkozóm.
A lélek vonzódása, majd az eljegyzés következett.
Te elmerültél a rajongásban,
Kedves ibolya voltál nekem.
Olyan voltál, mint Laura lelke,
De a titok estelente az arcodra már fáradtan kiült…
A gyöngédség valamilyen vonzásában
A közösen töltött évek alatt
Egy csillagképként éltem veled!…
De az átváltozás ezúttal is elmaradt
Emlékszem Paganini hegedűjére is.
A kolosszális fickó álla alatt
A végsőkig lecsupaszította az idegeimet
Hallásomat meghódította két glissando
Úgy tűnt, a megrendült zenekar számára
A maestro kezében a vonó
Karmesteri pálcává vált hirtelen
Hogy az ő világossága fényét bennem gyújtsa fel!
Niccolo egymaga három húrt elszaggatott!
Elképesztő merészségével a hatalmas szóló
„Sója” most is lelkemben csilingel, csacsog, erdei
Fülemüleként a Campanella „sója” jókedvre derített,
S megteltem heves lelkesedéssel, hogy igen,
Én is – alkotó vagyok! Alkotó… suttogtam szinte együgyűen,
Olyannyira megrendített a dolog,
De átváltozást ez sem hozott…
És nyúztam a zongorát óraszám,
És művésszé váltam, virtuóz lettem,
Pályám egyre haladt a hiúságtól kezdődve
Tovább, a tökéletes tisztaság szomjúságáig
A fekete hangszertetőtől a pedálig.
Öt órán keresztül naponta, míg, akár az orvos meghallottam
Az élet titkos zongorájának
Megismerhetetlen lelkét
S tanulmányoztam a természetét hosszan,
S, mint Mefisztó a csábításban,
Hogy adja nekem a lelkét, arra kértem
Az örök szolgálat megtiszteltetéséért cserébe.
Lankadatlanul imádkoztam neki,
Az érzékeny klaviatúrához lehajoltam,
És ő korántsem tréfából játszva nekem,
Saját maga lett számomra Mefisztófelesz,
És attól fogva megismertem mindent, a győzelmek ízét,
A tökéletességhez kerülés igézetét is akár,
Míg végül a játékban megízlelhettem ezt is!
De nem történt meg az átváltozás…
Igaz, alkotó lettem… Ó, az a boldogság!
Nincs a világon semmi, amivel az érzést összevessem:
Nincs erősebb hatalom, édesebb szenvedély,
S ráadásként még hozzá, a közelség a kedvessel!
Úgy tűnt az őskáoszból kiutat talált, megoldódott
Mikor a világnak világot alkottam! Úgy tűnt
Mindkettőben, egyformán valakivel a felsőségből,
Poémáim létesültek!
De éreztem azokban a pillanatokban,
Hogy valamilyen vékony, titkos húrhoz érve
Lépés ez is, valami felé,
Csak lépés, csak lépcsőfok, amíg
Elmúltak az álmaim, elmúltak az ábrándjaim ,
A szerelem számunkra, - az ábránd, a szenvedély,
A csárdás boszorkányos bűvölete, a könnyek
Magyarországért, - és a vándorlás…
A Monte Marinon kolostort
Választottam. Előttem völgyek
Tenyere, amikbe, mint hosszú életvonal
Belemaródott a Tevere.
De nem oda, az égszínkék magasságokba –
Révednek a szemek, mostanában a billentyűktől
A lélek már nem függ annyira,
Amennyire a nem látható világtól,
És ahogy a győzelem profilja a büszkeség,
És a csillogás, sokhangzású glissandó,
Hirtelenfelforrósodó akkordok
A Madonna hallgatása előtt.
Már csak az égi csendességhez igazodom.
Itt a hegyen, a földi csendességben –
Azt a más- muzsikát hallom,
Ami kottajelekben le nem írható.
Kérlek, beszéld meg velem, Istenem!
Te tudod, hogy számomra már
A földi játék bűvölete, túl van egy határon
És túl van a dicsőség jóllakottsága ugyanúgy, mint a durva szitok.
Emlékezz rá: fáradtan suttogtam:
S most hogyan tovább? Üres oktávok…
Kevés már, ami van, gondolat, érzés.
Hol van a gondolatok értelme? Istenem, hát hogy lehet… élni értelem
Nélkül? Búsultam, az út elvesztése fölött,
S elmentem csendben vigaszért
és Te, Teremtőm, Te, Istenem
Feltártad a szeretetben a saját ölelésed által
Az Áldás útját, megnyitottad nekem – az utat,
S az átváltozás bekövetkezett!
A kis udvar számára csend és fény törékeny
Megyek a reggeli kápolnába,
Hogy imádkozzam hozzád a világon mindenért.
Imádságos fiadként imádkozom,
Érzékelem, érzem, az áldásban
Hogy terjed el a tudatomban Teremtőm,
Az irántad való szeretet által
A szeretet mindenben, amit teremtettél! Ami nem ér fel
Semmivel. Másodszor az égi hangokhoz, hangokért imádkozom,
Amiken keresztül megérkeznek hozzám a témák,
Az egyetemes örök oratórium…
S én hallom,- a Hegyi Poémát…

1992.

Fordította Gaál Áron

 

Lauri Pilter

Szélcsend

A tengert nézzük
Csönd van
és alkonyat
fejem az álla alatt nyugszik
Sánta férfi készítette a fényképet
a boróka mögül
„Nővér és fivér” - így nevezte el
Kockás nyári ruhájában
a hajában virágkoszorúval
tényleg fiatalnak látszik
Magas és karcsú egy kicsit görbülő orral
én meg alacsony és gömbölyű – hunyorogva
minden várakozás nélkül szemléljük
a partot nyaldosó tengert ami az úszáshoz sekély
az aggódáshoz pedig túl hullámtalan
Tényleg nővér és fivér voltunk?
Tényleg anya és fia voltunk?
Nemsokára mindketten a vízhez hajolunk
és megmossuk a fogunkat.

A szerző nyersfordítása alapján cizellálta Gaál Áron

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf