George Coșbuc: A szivárvány /fordította Csata Ernő/

Coșbuc, George:

A szivárvány

Brâul Cosânzenii

Szép Ilona napszemének
S szőke, búzatábla hajának;
Virágból szőtt öltőjének
És derekán az övének,
A világon nem volt párja.

Színarany volt mindene,
Egy villám a hevült testén.
Ami tűzzel fénylik éjjelen,
És derékövén szerencse,
Mint egy bűvös ereklyén.

Elkábult, hogy elvesztheti,
S búcsút int a szerencsének,
Majd virág sem bűvölheti,
Zöld erdő árnya sem védheti
És nyarai hidegek lennének.

De a Szent Nap egész estig
Az övet lesi - el is lopná.
Neki a lány régóta tetszik,
De a lányt ez nem érdekli,
S ezt most ő megbosszulná!

A lány édes közönybe dől
Lankák virágain és elszenderül,
A szél fölötte lenge őr -
Egész élete álomnak tetsző
És kigúnyolt legényeken derül.

De Szép-Herceg jön mosolyával
És útjain régóta kalandozva
Úgy érezte szép a lányka,
S hogy életünk minden álma
Nem vágyhat csak virágokra.

Búzavirágkék szeméből
Hóvirág fehér mellére
Forró könnyei hullnak! Szívéből
Fájdalma árad érte, mélyről,
De Szép-Herceg nem hal érte!

- „Ezt az őrült szerelmet!
Én nem érzem, te nem érted -
Álmodozásodnak mi értelme?
Álmodjunk együtt ölelkezve?
Akkor az övedet kioldd értem!

Ő Mosolyogva remeg és nyög:
- „Szerencsémet mind akarnád!
Csupán a derékövéért fél ő,
Megtudják az ellenségei, félő,
És általa el is lophatják.

- „Mitől félsz? Majd elbújunk,
Eltakar az erdő éjjeli árnya,
A néma fenyők alá állunk,
Emberek figyelmébe sem botlunk,
Sem a virágok rejtett illatába.

Ő mondja, hogy újra szóljon,
A lányon segítene szegény,
De gondolata ég a lángon -
És sűrű erdőn, nyári napon,
Elrejtőzik lány és legény.

Elrejtőztek, hogy sem virág,
Sem ember őket nem láthatta.
De a sok kusza altató ág
Résén, az égből egy napvilág
Terült rá az övre és ellopta.

Akkor, amit Ilona érzett,
Tekintetén égő sírást,
Az öve után körbenézett
S arca belesápadt, mi égett,
Hogy az öve sehol sincs már.

S ahogy ő sír kétségbeesve
Keserűen, forró özönben,
Az égből tiszta eső eredt,
Amiből előtűnik fényesen
A szép deréköv az esőben.

És a vándor Nap az égen
Hahotázott egyfolytában,
Majd a tovaszálló légben
Nyilakkal döfte mérgében
A lopott övet hosszában.

- „Jaj, az övem! nyögött amott.
Amit, én annyira féltettem,
De a Szép Herceg kicsatolt!
És aztán sírt, mily szánalom,
Majd az éjben tovalebbent.

Azóta mindegy a lét, ahol
Sok elmúlt abból, ami volt,
Ma Szép Ilona nincs sehol,
Emlékvilága alig pislákol
Édes meséink soraiból.

Te Nap a végtelen légben
A tűz forró mosolyoddal,
Ilona már elfeledett téged!
De mikor az öve jut eszébe
Ma is téged kigúnyolna.

Ha meg is haltál, örökre élő
Az ellopott öv, csodás lány:
Nyári eső, ha elered az égből
Néha, öv kerül oda, tüzesen égő,
Mit úgy hívunk mi: szivárvány.

Fordította Csata Ernő

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf