Janus Pannonius: A katonáskodó Balázshoz, Az álomhoz, Búcsú Váradtól

Janus Pannonius:

A katonáskodó Balázshoz

Míg színes lobogók, sátrak közt táborozol most
és remegő füledet tépdesi trombitaszó,
én azalatt itthon betegen sínylődöm a láztól
s a tunya Léthétől félek: elönti utam…
Hosszúra nyúlt nagy háborúnak mi a célja s a haszna,
hogyha a sors azalatt itt feni ránk a fogát?
Mért is nem mentem nyilasan veled el a törökre,
most nem telne örök félés közt a napom.
Itt a csapás engem, ha vak is, könnyebben elérhet,
szálló nyilak elől szökdöshetsz odakint.
Itt a szegény beteget bizonyosan előrli a kórság,
ott túlélhet a hős bármi veszett viadalt.
Lázzal vítt irtó harcomban semmi reményem,
míg titeket sokszor boldogít a nyugalom:
hetykén, gondtalanul mulatoztok az éj közepéig,
rajtaütést, rohamot jól elhárít a sánc;
nagy kupa lesz a sisak, paizs hátán perdül a kocka,
jó tűznél borosan lantosotok danolász.
Lassan az álom elér, s ha a csillagfény halaványul
rablott ételeket fal s felüdül a sereg.
Egy kicsi fosztogatás, portyázás: ennyi a hónap,
jól táplált a csapat, nem kell a kis havi zsold…
Addig a kornyadozót a vidámság messze kerüli,k
s óbor sem veri el iszonyú szájaízét:
torzult ajkakkal kóstolja örökkön ízetlen,
gyermekes ételeit, nyögdécsel, panaszol;
rossz levegőjű, napot nem látott, árva szobában
vágyja a tiszta eget, s lelke szabadba csapong.
Hánytorog ágyában, kínlódva dobálja a testét
– ha testnek nevezem ezt a haláltetemet –
Megborzad s takarót kér. Izzad s újra lerúgja;
enyhet adó álmot vár, de sosem lepi meg.
Kérdjem hát, közülünk melyiknek sanyarúbb ma a sorsa?
Vigaszom az, hogy a sors összehoz újra veled.
Akkor gyógyultan friss mustot adok neked inni,
s hosszú fehér kőjel hirdeti azt a napot!

Fordította Jékely Zoltán

 

Janus Pannonius:

Az álomhoz

Akár Ködország messze, vad határán,
akár nyugatra van nyugvó tanyád,
akár Lemnos nektár-borától kábán
ölelgeted a legszebb Gráciát,
akár az istenek közt iddogálva,
a vén Zeüsznél ülsz felhők felett;
(mert alvilági rút szörnyek sorába,
szelíd istenség, senki sem tehet!):
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Hetedszer pirkadt már reám a hajnal
s lát engem, durva ágyon szenvedőt;
álmatlanság, versengve korral, bajjal
emészt el és fogyaszt idő előtt.
Már csontra száradt bőrré lett a testem,
arcom helyén ijesztő lárva van. –
Két markomat halántékomra tettem
s az álmot így hívom – de hasztalan.
Szeme előtt csak rút szörnyek cikáznak,
orruk hosszú, ábrázatuk pokol:
Oresteshez tán s Alkmaeonhoz jártak
s Romulushoz, ki Rémusért lakol.

Kegyetlen Ég: A parton hál a fóka,
a vakondok alszik hosszú télen át,
az embert ám, ki szikrád hordozója,
a barmoknál kevésbé gondozád!
Harminc év álma – mert a Hold kívánta –
elszállt a szép Endymion felett…
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Nem leltem semmi, semmi írt e bajra,
bár megtettem, mit ember csak tehet;
nem használ itt a sebfű, rózsa magja,
próbáltam konkolyt és beléndeket.
Kapor s aloé füstje ártalmatlan,
ágyékom megkenése mitsem ér,
nincs mákony, mely erőt vehetne rajtam,
sem mandragóra égetett gyökér.
Mérgét reám bár Fárosz férge öntse,
mely Kleopátrának halált hozott;
meg nem segíthet Kirké bájkenőcse,
s nem váltanak meg szép Szirén-dalok.
Nem ér utol az éber Árgus álma,
kit Merkúrnak vesszője illetett…
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

A búfelejtő Léthe partja mellett
szült kékruhájú, csillagkeblű Éj;
terített rád acélos színű leplet,
fejedre hold, lábadnak szárnya kél.
Melléd kísérni méltó népet osztott,
Köztük a Nyugvás, cammogó barát,
Felejtés, mely elűz ezernyi gondot,
ott a Henyélés, ott a Lustaság.
De legfőképp melléd adá a Csendet,
mely minden lármát félve elkerül.
Hű szolgáid mindenfelé követnek,
bármerre jársz a széles föld körül.
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Az Alkony titkos barlangod kitárja,
de visszaűz a fényes Napkelet.
Rémít a fény, de hív a drága óbor
s az ébenfából metszett nyoszolyák.
Te, föld felett sötétben szálló, kóbor,
utadra hull álomvarázsú mák.
S ahol lehull, elülnek falvak, várak,
a tenger habja, és a mély berek,
te gátat vetsz, ha bús szelek csatáznak,
a száguldó Nap ménje megmered.
Erőd a hulló esőt visszahúzza,
cikázó villám útja megszakad,
érezte jöttöd a kígyós Medúza
s aranygyapjút vigyázó szörnyű vad.
A Hajnalt is, mikor Zeüsz kívánta,
elaltattad, hogy fel nem kelhetett…
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Nem kérem, hogy lenyűgözz ellenséget,
hadd ölhessem le orvul táborát
s Júnó módjára sem játszom ki véled
az ég dörgő urának szándokát:
Argosz helyett midőn így Khószba tévedt
Agamemnón, a megcsalt férj, szegény,
s míg Trója-vert görög vitézi népet
megszánta Júnó Ida szent hegyén.
Nem bánt e kérés bárki istenséget,
a mennyek Atyja nincsen ellenem,
kérésem nem lesz ártalmadra néked,
sőt jó lesz néked és jó lesz nekem,
Halál-húgodnak hulljon rám az árnya,
ha meg nem enyhülsz most szemem felett…
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Hálám jeléül zöld mező ölében,
hogy mindig dús ajándokát arasd,
oltárt rakok, áldozni rajta készen
lúd gyenge máját és taréj kakast.
Két mérővel fölébe mézet mérek
s tejjel vegyült bornak kell folynia; –
Atyánk, kitől megújul test s a lélek,
bús életünknek egyetlen java!
Jó és bal álmod mind jövőnk mutatja,
szárnyán a lelkünk égi útra kél. –
Hadd nőjön hát országodnak hatalma,
a nap rövidre, hosszúvá az éj.
Szerelmedet mindig epedve várja
egy kis Najád, kinél szebb nem lehet…
Jöjj, istenek, jöjj, emberek királya,
jöjj, Álom és üdítsd fel testemet!

Fordította Geréb László

 

Janus Pannonius:

Búcsú Váradtól

A végtelen mezőket hó takarja
s a zöld berekre is, hol lomb virított
most téli, zúzmarás lepel borul rá.
A Körös szép, de jobb ha indulunk tán,
a vén Dunánál vár már jó Urunk;
fel hát az útra, társaim, siessünk!
Folyón, mocsáron át gyerünk előre,
a mély tavak fölött is jég feszül már,
s hol imbolygó ladikján félt a gazda,
most bártan jár-kel, hetvenkedve vágtat
s rugdossa tán a holt hullámokat;
fel hát az útra, társaim, siessünk!
A szél se hajtja úgy a fürge csónakot
(csapkodhat hozzá még a gyors lapát is),
ha bíboros vizén a lusta tónak,
zafír szaladgál s fölborzolja bőrét,
mint kis szánkóm, ha jó lovak röpítik;
fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzunk tőletek, ti lanyhán buggyanó
források is; nem terjeng kénszagú köd
fölöttetek. Be jó is volt szemünkre
a timsós víz, mely csöndesen patakzik
s még orrunkat se bántja tiszta gőze;
fel hát az útra, társaim, siessünk!
Isten veled, te régi-régi könyvtár,
hol annyi híres írót ismertem meg,
itt székel Főbusz is, mert régi helyét
elhagyta rég, s a Múzsák sem sietnek
Kasztíliába, hűs erdőbe vissza,
fel hát az útra, társaim, siessünk!
Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,
a tűz sem foghatott ki rajtatok s a
nehéz romok sem roppantottak össze,
mikor vad lángok perzselték a várat
s a füstfelhőtől elborult az égbolt;
fel hát az útra, társaim, siessünk!
S te is, lovas király, rőt vértezetben,
ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
kinek márványövezte síri szobrát
kiverte egykor gyöngyöző verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
fel hát az útra, társaim, siessünk!

Fordította Berczeli A. Károly


 

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf