Mihai Eminescu: Agyő, Ama sok száz árbócosból, Az Esthajnalcsillag
Mihai Eminescu
Agyő
Mostantól többé nem látlak,
elmegyek, minden jót neked!
Már útjaimban sem talállak
tégedet.
Mától boldogan örülj,
mától nem mondom: fájt,
a legédesebb a nők közül
elbocsájt.
Mára nem szokásom,
mint a régi napokon,
bódulni égi ragyogáson,
csillagon.
Didergések éjében
vártam, eltakart a lomb,
ablakod sejtelmében
alakod.
Ó, hogy kószáltunk
boldogan, kéz a kézben,
a csendes varázsú
holdfényben!
Titokban esedeztem
az éjnek, helyben maradjon,
örökre te legyél mellettem
az asszony!
Bár gyorsan elmúltak,
éljek édes szavakban,
melyek elhalványultak,
agyamban.
Ma, ha újra meghallgatom
ezen semmisségeket,
érzem az ódon, elhagyott
meséket.
A holdfény, ha rétre hull,
s a tó tükrén megremeg,
évek tűnnek fel, rég elmúlt
ezredek.
Az első est rejtelmében
többé nem ragyog soha ő...
maradj hát múltam ködében -
Agyő!
Fordította Csata Ernő, 2015.
Mihai Eminescu
Adio
De-acuma nu te-oi mai vedea,
Rămâi, rămâi, cu bine!
Mă voi feri în calea mea
De tine.
De astăzi dar tu fă ce vrei,
De astăzi nu-mi mai pasă
Că cea mai dulce-ntre femei
Mă lasă.
Căci nu mai am de obicei
Ca-n zilele acele,
Să mă îmbăt şi de scântei
Din stele,
Când degerând atâtea dăţi,
Eu mă uitam prin ramuri
Şi aşteptam să te arăţi
La geamuri.
O, cât eram de fericit
Să mergem împreună,
Sub acel farmec liniştit
De lună!
Şi când în taină mă rugam
Ca noaptea-n loc să steie,
În veci alături să te am,
Femeie!
Din a lor treacăt să apuc
Acele dulci cuvinte,
De care azi abia mi-aduc
Aminte.
Căci astăzi dacă mai ascult
Nimicurile-aceste,
Îmi pare-o veche, de demult
Poveste.
Şi dacă luna bate-n lunci
Şi tremură pe lacuri,
Totuşi îmi pare că de-atunci
Sunt veacuri.
Cu ochii serei cei dentâi
Eu n-o voi mai privi-o...
De-aceea-n urma mea rămâi -
Adio!
Mihai Eminescu
Ama sok száz árbócosból
Ama sok száz árbócosból,
Kihajózva, vízi útján,
Széjjel vajon hányat roncsol
A szélvihar, a hullám?
Ama vándormadárrajból,
Messze földi útjaiban,
Hányat fullaszt vízbe, vajon
A hullám, a szélvihar?
Akár szerencsédet űzöd,
Akár futsz az eszmék után,
Nyomodban van, alig tűröd,
A szélvihar, a hullám.
Gondolatod úgysem értik,
Mi dalaidból átvillan,
Száll örökkön s elkísérik,
A hullám, a szélvihar.
Fordította Csata Ernő
Mihai Eminescu
Dintre sute de catarge
Dintre sute de catarge
Care lasă malurile,
Câte oare le vor sparge
Vânturile, valurile?
Dintre pasări călătoare
Ce străbat pământurile,
Câte-o să le-nece oare
Valurile, vânturile?
De-i goni fie norocul,
Fie idealurile,
Te urmează în tot locul
Vânturile, valurile.
Nenţeles rămâne gândul
Ce-ţi străbate cânturile,
Zboară vecinic, îngânându-l,
Valurile, vânturile.
Mihai Eminescu
Az Esthajnalcsillag
Volt egyszer, amint a mesékben,
Volt, mint soha talán,
Valami nagy fejedelemségben,
Egy szépséges csodalány.
Egyetlen volt a szüleinek
És büszkeség mindeneknek,
Ahogyan Szűzanya a szentjeinek,
És Hold a csillagos estnek.
A kevély boltív homályánál,
Mindig arra lépkedett,
Ahol sarki ablakánál,
Az est csillaga rásüthetett.
Nézte távolban a vízen,
Ahogy feltűnnek és csillognak,
Ringó hullámösvényeken,
Sötét árnyai a hajóknak.
Látja ma és látja holnap,
S fellobban a vágyakozás;
A csillagnak, már hetek óta,
Öröm a találkozás.
Fejét könyökére hajtva,
Őt álmodozva kémleli,
Csillag utáni óhaja,
Lelkét s szívét ellepi.
Bármily élénk fényárban,
Bármely sötét éjjelen,
A fekete kastély árnyában,
Amikor ő megjelen.
*
És a nyomában lépdel,
Bekúszván a szobába,
Hideg szikráival kelepcébe
Fonja, fényének ragyogása.
Mikor ágyába lefeküdvén
Aludni a leányka,
Megérinti kezét a mellén,
S szemeit álomra zárja.
Tükörből a fény sugara
Alakjára szétterül,
Rángó szemére, mi oldalra,
Lehunyva, álomba merül.
A lány őt mosollyal nézte,
Amint rezgett a tükörben,
Ki őt mély álmában vélte
Elbűvölni, örökre.
Beszél vele álmában újra,
Mélyet sóhajt epekedve:
- Ó, éjszakáimnak édes ura,
Miért nem jössz? Gyere!
Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr házon s gondolaton,
És ragyogd be a világom.
Az remegve hallgatta,
Mitől jobban felhevült,
És villámként sújtotta
A tengert, ahol elmerült.
És a hulló csillag nyomán,
A köröző vízörvényeken,
Rejtett mélységek habján,
Egy büszke ifjú megjelent.
Mint küszöböt, átlépi gyorsan,
A mély örvénylés határát,
Kezében tart egy jogart,
Rajta nádkoszorúját.
Ifjú fejedelemnek tűnt,
Puha haja aranyszőke,
Egy lila gyolcslepel csüng,
Csupasz vállairól a földre
Átlátszó arcának árnya,
Sápadt, mint a viasz -
A szemek kisugárzása,
Szép halottnak sem vigasz.
Világomból, tiltva bár,
Óhajodat követtem,
Mert égi az én apám
És anyám a tenger.
Hogy meglássam lényed,
Ím, szobádba jöttem,
Leröpített fényem,
S újjá vízből lettem.
Ó, jöjj! te kincs, maga,
Ne bánkódj világodon;
Én vagyok az est csillaga,
Légy a menyasszonyom.
Lent, kaláris palotákban
Megélhetsz sok századot,
És az óceán világában
Megkapod az imádatot.
- Ó, szépséges angyal,
Mi álmokban létezel,
Sajnos, csábító utadra
Soha el nem mehetek.
Szavad és ruhád idegen,
Élettelen ragyogsz,
Te halott vagy, én eleven,
És nézésedtől megfagyok.
*
Eltelt egy nap, majd három,
És megjelent ismét éjjel,
Az est csillaga immáron,
Felette, tiszta fénnyel.
A lánynak újra visszatért
Régi, gyötrő álma,
És a hullámok uráért,
Feléledt régi vágya:
- Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr házon s gondolaton,
És ragyogd be a világom!
Az égben, ahogy hallotta,
Ő fájdalmasan kialudt,
És az ég eltűnt forogva,
Ahol örvénylett a lyuk.
A hév, vörös lángokból
Rázúdult az egész világra,
És a mélységes káoszból
Összeállt egy ifjú árnya.
Fekete hajfürtjein
Koronája, mintha égne,
Lebegett mint az ég lényei,
Fürödve a Nap tüzében.
Sötét lepléből kilátszik
Márványszerű karja,
Búsan jön, tűnődik,
És sápadt az arca.
Nagy, csodálatos szeme
Csalfán, mélyen fénylik,
Mint két mérhetetlen
Szenvedély, úgy sötétlik.
Világomból, tiltva bár,
Eljöttem most éppen,
Mert Nap az én apám
És anyám az éjjel.
Ó, jöjj! te kincs, maga,
Ne bánkódj világodon;
Én vagyok az est csillaga,
Légy a menyasszonyom.
Ó, jöjj, szőke fonatodba
Csillagkoszorút akasztok,
Ragyogj égi világomban
Büszkébben mint azok.
- Ó, szépséges démon,
Mi álmokban létezel,
Csábító utadra, mi célod,
Soha el nem mehetek
Gyötrő szenvedélyedtől
Megfájdul a lelkem,
Fájdalom néz szememből,
Tekinteted perzsel.
- Lejöjjek, hogy akarod?
Vagy talán nem érted,
Én halhatatlan vagyok,
S te halandó lélek?
- A szép szavakat kerülöm,
Nem tudom hol kezdjem -
Beszéded bár becsülöm,
Nem érthetem mégsem;
Ha azt akarod valóban,
Hogy szeresselek téged,
Jöjj a Földre valódban,
És légy halandó lélek.
- Te kéred halhatatlanságom,
Hogy csókodért elcseréljem,
És meglegyen a bizonyságod,
Mily erős a szenvedélyem;
Jó, újjászületek a bűnből,
Más törvényt fogadok;
Kiszakadok az öröklétből,
Aminek fogja vagyok.
És száll...Egészen elszállt.
Egy lány után vágyódva
Az égi világtól is elvált,
Odaveszve napokra.
*
Cătălin, apród ez időben,
A vár ravasz legénye,
A bort, hogy kupákba töltse,
A széles vendégségnek,
Lépésben, úrnőjét követte,
Kinek szép uszályát tartja,
Lelenc, talált gyermek,
De szeme kacér gyakran,
Orcája, mint két rózsa,
Piros, verje meg a bűn,
Leselkedik, osonva
Ráles Katára, sűrűn.
Mily szép lett, tűz vesse fel!
És büszke, a kis leányka,
Hej, Cătălin most tegyed
A szerencsédet próbára.
És futva átkarolja szelíden,
Hamarjában egy sarokban.
- De, mit akarsz szemtelen?
Eredj gyorsan a dolgodra.
- Mit? Szeretném, ha gondod
Mindig kevesebb lenne,
Ha nevetnél és egy csókot
Adnál nekem, csupán egyet.
- Óhajod nem értem egyáltalán,
Hagyj békén, fuss el gyorsan -
Ó, az égen est csillaga után
Vágyom most, halálosan.
- Majd én megmutatom
Apránként a szerelmet,
Csak ne bosszankodj,
Hanem légy türelmes.
Ahogy madarász a hurkot,
Cselesen az ágra dobja,
Ha karom feléd nyújtom,
Ölelj át a karoddal.
És szép szemeiddel nézz
Pillogás nélkül szemembe...
S ha magamhoz ölellek én,
Emelkedj lábujjhegyre;
Amikor lehajtom fejem,
Fordulj felém arcoddal,
Nézzük egymást végtelen
És telhetetlen vággyal;
Hogy szerelemnek hódolni
Tudj, annak teljes fényében,
Ha lehajlok téged csókolni,
Te mindig, csókot adj érte.
Ő hallgatta a legényt
Ámulva és vidáman,
Pironkodva a kedvén,
Habozik, de nem bánja,
- Téged - mondja halkan -
Már kis korodból ismerlek,
Locsogó és hasztalan,
Jól találnál velem...
De egy csillag feldereng
A feledés homályán,
Magányos tengerek
Végtelen horizontján;
És szemeit titokban lecsukja,
Mert könnyel csordultig teltek,
Mikor a tenger habjai zúgva
Feléje menetelnek;
Ragyog ő végtelen vággyal,
Hogy enyhítse szenvedésem,
De egyre távolabb szállva,
Immár, őt el sem érem.
Hideg fényével ragyogjon
Egy messzi világból...
Örökre szeretni fogom,
De ott marad örökre távol...
Ezért puszták a nappalok,
Akár egy füves sztyeppe,
De az éjjeli szent varázslatot
Fel nem érem az eszemmel.
- Gyerek vagy, bizonyosan...
Jobb, ha világgá megyünk,
Nyomunkat vesztik biztosan,
És elkallódik majd a nevünk,
Élhetünk okosan ketten,
Épségben és vidáman,
Szüleidet lassan elfelejted
És nem lesz csillag vágyad.
*
Az égen, útra kelt a csillag,
Amint szárnyai nőttek,
És útja percként villant
Egy ezredévnyi időnek.
Alant egy csillagos űrrel,
S egy csillagárral föléje -
Köztük bolyongva tűnt fel
Egy villám, örökös fénnyel.
És a káosz mélységéből,
Körös-körül ő nézte,
Amint az idők kezdetéből,
Előtörtek a fények;
A fényben, mi körülveszi
Mint tenger, lebegve...
Száll, vágya vezéreli,
Amíg minden elvesz;
Ahova ér, ott nincs határ,
Sem szem azt felismerni,
És az idő vajúdva vár
A mélységből megszületni.
Semmi sincs és mégis
Egy szomjas éj őt szívja,
Az elvakult feledésig,
Ami a mélységbe hívja;
- A sötét öröklét súlyától,
Atyám, oldozd fel lényem,
És légy örökre imádott
Az ég végtelenében;
Ó, Uram, bármi lesz az ára,
Adjál nekem más sorsot,
Hisz te vagy az élet forrása
És a halált is te osztod;
Vedd el létem nimbuszát,
És tüzét két szememnek,
De, add cserébe ezután
Egy óráját a szerelemnek...
Uram, a káoszból jöttem
És oda visszatérnék...
Én a csendből születtem,
És csendet szeretnék.
- Hyperion, aki a mélységből
Feltűntél, mint a világ maga,
Ne kérj a névtelen jelekből,
Se csodákból, ha nincs arca;
Azt óhajtod, hogy emberként,
Esendő végzeted is elérjen?
Elmúlva azok halálfélelmén,
S kezdve újra a születéssel.
Ők csupán viharos időkben
Kimúló eszményképek -
Ahogy hullámok sírba dőlnek
S a nyomukba újak lépnek.
Az ő sorsuk csillaga ígér
Szerencsét és gyötrelmet,
A miénken se idő, se tér,
És a halál is ismeretlen.
Kebelén az örök múltnak,
A jelenben él, ami meghal,
Az ég, ha a nap kialudna,
Felragyogna egy új nappal;
Létük örök kikeletnek tűnik,
De mind fennakad a végzeten,
Mert minden meghalni születik
És meghal, hogy szülessen.
Hyperion, te megmaradj
Bármerre is végzed...
Kérheted az első szavam -
Adjak bölcsességet?
Hangot akarsz oly ajkon,
Amelyiknek énekén,
Hegy és erdő elmúljon
S sziget a tenger vizén?
Vagy mutatnál tettekben
Igazságot s hatalmat?
A Földet adom részekben,
Építs birodalmat.
Hajót, hajó mellé adok,
És hadat, ami megvívja
A földi és tengeri harcot,
De a halál le van tiltva...
És mért is halnál te meg?
Fordulj meg és indulj már
A bolyongó Föld fele,
S megtalálod ott mi vár.
*
Helyére, mit az ég megad
Hyperion megtérhet
És éppúgy, amint tegnap
Ragyoghat tiszta fénnyel.
Leáldozóban már az est
És sötétet ölt az éjjelen;
Az égre holdvilága kel
S a víztükrén megrebben.
Lágy fényével ráborul
A fák közötti ösvényre.
A büszke hárssorok alul,
Két magányos szeretőre:
- Ó, szerelmem, hagyd fejem
A kebleden megpihenni,
Sugarát szép szemednek
Arcomon megnyugodni;
A hűvös fényed bájával
Hatolj be szellemembe,
Az örök csendet áraszd
Sötét szenvedélyemre.
És maradj örökre velem,
Enyhüljön a fájdalom,
Te vagy első szerelmem
És te vagy utolsó álmom.
Hyperion fentről rávillan
Az égőpiros orcájukra;
Ahogy a lány rápillant
Kacéran, a fiúhoz simulva...
Ezüstös virágú hársillat
Szálldos és szétterül,
Szőke fürtű ifjak
Leomló haján megül.
A lány még báj ittasan,
Felnéz az égre. Meglátja
Est csillagát. És lassan
Esdekel hozzá, vággyal:
- Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr erdőn s gondolaton,
És ragyogd be az áldásom!
Ő ma újra megremeg
Erdőkön és dombokon,
A magány vezére lett
Ringó hullámokon;
De nem hull, mint hajdanán,
A magasból a tengerekbe:
- Számít-e neked agyag báb,
Hogy én vagy más van veled?
Világotok szűk, kimért,
Csupán szerencse uralja,
Világomban sosincs vég,
Hideg és halhatatlan.
Fordította Csata Ernő
