Németh László: Byron

Byron 1813 by PhillipsI.

A közönség örül, ha az író helyett embert mutatsz nekik. Gőgös, vagy félszeg, nagylelkű, vagy kaján: ilyen figura az ismerősei köz is akad s ő hálás neked, hogy a művészt a szalonjába vagy épp a pultja mellé állítottad. Csakhogy embert adni a művész helyett: olcsó megkerülése a feladatnak. Illatokról kellene beszélned és virágokról beszélsz. A gyökere göcsörtös, a pártája részarányos, a színe kék. Csakhogy az illatáról van szó, barátom. Vannak hasonló gyökerű, hasonló pártájú virágok, de az egyiknek nincsen illata. Mit érsz vele, ha a költő emberszínéről írsz? Jellemzésed másokra is ráhúzhatod, hol egy pékre, hol egy ripacsszínészre. A költő nem virág, hanem illat; szent különös többlet, melyet egy virág kapott. Aki sokat járt művészek között, tudja, hogy utálatos virágnak van nemes illata.

    Maurois két kötetes Byron életrajzát* nemcsak azért olvastam el nagyon figyelmesen, mert a maga nemében kitűnő munka, hanem mert ez az a nem, amelyet nem szeretek. Maurois igen ötletes felület-pszichológus. A felület szó itt nem kicsinyel, inkább dicsér. Ízlést és óvatosságot jelent, az életrajzi részletek külön latolgatást. Nem regényíró-pszichológia az övé: nem egy pszichológiai csírt bont ki Byronjában, hanem a kapott életrajzi adatokkal gondos értelmezésén át hatol az egyéniség középpontja felé; egy bizonyos határon azonban megáll: érzi, hogy nem szabad hősét túlságosan megoldania. Nem pszichológia immaginaria ez, ahogy egy kiváló gondolkozó nevezte a regényírók lélek-csináló művészetét, de nem is pszichológia demonstrative, mint azoknak a jámbor kontároknak a mesterkélése, akik maguk kiokoskodta pszichológiai tételek kaptafájára húzzák rá egy élt élet szent összevisszaságát. Maurois Byronja elő-előbukkan, majd el-elrejtőzik az életrajz gondosan összeállított tényecskéi mögött. Inkább az egyes tetteket figyeljük, mint az egész embert. Úgy láttatja Byront, ahogy mi látunk valakit, akivel nagyon sokat foglalkozunk: cselekedetei indokolt, de egy elvre vissza nem vezethető színváltásában. Embert ad és nem költőt, de ez az ember legalább valaha-élt ember akar lenni; nem regényhős s nem idegorvosok naiv matricája.

    Amíg ezt az ízlésesen tartózkodó és józanul egyensúlyozott életrajzot olvastam, amely az én szememben egy hamis műfaj legelfogadhatóbb megoldása, mind nagyobb kedvem kerekedett, néhány hétre Byron műveibe temetkezni. Nem az érdekes élet kívántatta meg velem a költőt. Inkább a kísérlet izgatott: milyen képet állíthat az esztétikus a pszichológus képe ellen. Itt van egy költő gondos ízléses emberarcképe. Sem türelmem, sem hitem nincs hozzá, hogy valakiről hasonlót csináljak. Használjuk ki Maurois Byron-arcképét s tegyük mellé a magunkét. Ő életadatok lélektani árnyalásával ábrázol, mi mutassuk fel Byron-t művei esztétikai jegyeiben. Hadd lássuk, mi a különbség a kétféle technika közt. Tisztázzuk magunk előtt is, miért nem szeretjük a kritikusokat, akiknek az író ember, aki ír is.

    A kritikának is vannak lombikjai és kísérletei. Különös öröm egy-egy pillanatra felfüggeszteni eleve-ítéletünket s adni, hogy egy mesterséges tapasztalatból akarjuk kiolvasni az igazságot.

II.

    Maurois Byronja is, mint a modern lélekrajz csaknem minden hőse ellentmondások ritmusára lélegzik. Az ellentmondás a modern lélekábrázolás legkamatozóbb fogása: a leghatásosabban érezteti a lélekábrázolás lehetetlenségét. Dosztojevszkij, Proust, Ady belső antagonizmusok kiélezésével sejtetik meg a lélek sűrű, követhetetlen szövését. Többmagvú lelkeket vagy helyesebben többlelkű embereket ábrázolnak. Maurois a biolografus nem ilyen merész. Ő nem hamisíthat ekkorát, csakhogy az igazság benyomását keltse. Az ő Byronjának az ellenmondó vonásai logikailag jobban tapadnak: megvan köztük a belátható összefüggés. Ez a Byron a régi, logikus francia lélekelemzés s az új kaotikus „lelkek a lélekben” módszer óvatos ötvözete.

    Sűrű, tragikus vér az ő hőséé. Beszámíthatatlan, élvhajhász apának s anyai ágon is heves, törvény-tipró ősök fia. Gyilkosok, öngyilkosok póruljártak véres sora jár előtte. Családjában a természetellenes halál a természetes. Apja a gyönyörű Byron kapitány vagyonokat ver el s minden szoknya lépjén ott ragad. Családjától távol, Franciaországban pusztul el, miután a valenciennesi asszonyok egyharmada az övé volt, de inge és ruhája lemállott róla. Byront az anyja neveli, ez a kofaforma asszony, aki a legelőkelőbb skót nemesektől örökölte hevességét, de amellett józan, praktikus asszony, igazi kofa is. Férjét, az imádott jómadarat ismételten kisegítette pénzzavarából s a nyomorban sem vesztette el a fejét; – vagy ha igen, csak azért, hogy kidühönghesse magát. Az a váratlan józanság, amely Byron egy-egy éleslátó ismerősét később annyira meglepte, anyai hagyaték. Byron féktelen, terhelt lelke fölött állandóan itt virrasztott az a bizonyos világos pillanat, amelyről a régi elmegyógyászok annyit beszéltek. Byron és Gordon ősei minden esztelenségre hajlandó, de az esztelenségeit is belátással csinálja. „Okos volt Voltaire és bolond, mint a szél.”

    A természet úgy intézte, hogy ez a különös vérkeverék megkapja méltó erjesztőjét. Byron állandóan lelki szekvesztert hord magában, amelyet nem bír kigennyezni. A prometheuszi keselyű egy pillanatra sem fog leszakadni róla; azok közé a zsenik közé tartozik, akik a betegség örök „szeméremövét” hordják. Nyomorék. Elferdült lábfejét hiába szorították kegyetlen kuruzslók rettenetes faszerkezetbe, csak a szenvedés elbírására taníthatták meg. Érzékeny természete megsokszorozta a természeti hibát. Állandó gyanakvás könnyű sértődés, gyors bosszúvágy gyilkos gőzköre lengi körül már gyermeklelkét is. Sosem léphet ki csonkasága tudatából. Érzései e gőzkörben, vad fénnyel villóznak. Képtelen indulatai fékentartására. Ha szeret, rajong, ha megsértik, az egész világot gyűlöli. Ragyogó szelleme s apja rászállt szépsége csak fokozza szélsőségeit. Szelleme az aránytalan reakcióhoz is talál igazoló érveket; szépsége pedig teret csinál a kóros érzelmek szabad viharzásához. Ha nem ilyen szép, féktelensége beledohosodhatna a nyomorék-sors szűk cellájába. De ő, noha nyomorék, meg tudja hódítani a szíveket; – a szíveket, akiknek a megvetésétől örökké rettegni fog. Kórosan hiú s hiúsága odavasalja az emberekhez, akiket gyűlöl. Uralkodni akar rajtuk, hogy megvethesse őket. De miközben kacérkodik velük, menekül is tőlük. Rosszul behegedt szentimentalizmusa egy másik, Byronhoz méltóbb, párolt világról álmodik, amely egy-egy gyermekkori ideál szeme sugarában mintha föl is csillant volna. Sajnos az angol lánykák nem azonosak Byron világának a hősnőivel s a csalódott érzelmesség vad megvetéssel áll bosszút az egész női nemen.

    Világképe nem fegyelmezi zaklatott érzelmeit. Byron nem azért tartja az eszét, hogy ösztönök ellentmondásait kiküszöbölje, hanem hogy tetszetős fogalmazásban hallja, amit pillanatnyi indulata sugall. Tíz éves koráig csaknem nyomorban él. Anyja egyszerű, skót iskolába járatja. Nemcsak tanítói, de életkörülményei is beléoltják a protestantizmust. Az eredendő bűn gondolata, az eleve elrendelés, mint komor, vigasztalan égbolt feszül egész élete fölé. A szerencsétlenség kívülről szakad ránk, a rossz elkerülhetetlen: Byron már a gyerekszobában lázadozik e pesszimista tan ellen, amely holtig elkíséri. Mikor nagybátyja váratlan halála Lord Byronná s a newsteadi apátság urává teszi, előkelő angol intézetbe adják. A felsőbb angol körök vidám szkepticizmusa itt minden zavar nélkül rakódik rá gyermekkori komor protestantizmusára. Protestantizmus és szkepticizmusa tűz és víz. Csakhogy Byron lelke is tűz és víz. Legbelül egyedük marad ősei vérével, csonkaságával s az elkerülhetetlen sorssal: protestáns. A külső Byron, aki megveti a világot s a gúny vitriolesőjét hullatja rá: szkeptikus. Itt nincs idő logikára. A szív örvénye visz. S Byronnak éppolyan szüksége van a démoni fatalizmusig fokozott protestantizmusára, mint a világ kicsinylő, fintorgó iróniára. A világot Isten azért teremtette, hogy az embereket sanyargassa. Byron azonban nem járult hozzá önmaga születéséhez s ha már nem tehet ellenük, legalább nyelvet ölt börtönre és börtönőrre.

    A sánta láb tengelyén forgó jellem élete során hol erre, hol arra billen, de a színváltásból vérnek, érzelemnek és világfelfogásnak mindig ugyanazok a színei villannak elő. A fiatal Byron, aki beutazta a Keletet, élt a társadalmon kívül s Childe Harolds borús mezében kényszerítette térdre a társaságot; nemes, ásítozó vad. A magányban tett-düh gyötri s a dicsőség viharában unatkozni kezd. Mint kényszerképzettől megszállt a küszöbhöz, amelyen meg kell törölni a lábát, vagy a palánkhoz, amelyet meg kell kopogtatnia, úgy viszi őt hiúsága főúri körökbe s főúri karokba, ahonnét undorodva menekül vissza magányába, hogy végképp ne tudja többé, mit kezdjen magával. Dandy és mizantróp. minden ránéző ember rabja s minden hozzátapadó tárgy tehetetlen fetis-tisztelője. De ugyanakkor a Kalóz is; ismeretlen bűnök hőse, aki ember koponyából iszik fiatal lánytestek orgiáin.

    A neve egyre magasabban ragyog. Napóleon és Byron a kor két dicsőségének két ikercsillaga. Ennyit költő költészetével nem érhet el. Költészete eszköze csak annak a démoni hírnévnek, melyet jórészt társadalmi szereplésével vívott ki. Byron és az angol társaság szemében a szalonjainkban is fogadható a Bűn. Lord és kalóz. Aki meghajol előtte, ugyanakkor hódol titkolt ösztönei vér-csatakos istenének , amikor a divaténak is. Byront ez a démoni reputáció s az unalom ellenállhatatlanul sodorja valami képtelen-híres bűn felé. Ekkor kerül a közelébe a mostohanővére, akit ideáig alig ismert. Ez a gyerekes, csacska Auguszta, aki a pokol kínjait is dajkamesék nyelvére fordítaná, a nagy szenvedélyektől megcsömörlött Byron egyszerű, pajzán pajtása lesz. Byron azonban a féltestvéri macskajáték melegében megérzi a kalózhoz méltó bűnt. Elcsábítja Augusztát s úgy érzi, Byron a vérfertőző, eleget tett démoni hírnevének. Vérfertőzésről alig lehet beszélni. Auguszta féltestvére csak, távol nőttek fel egymástól, megannyi mentőkörülmény. Byron azonban nem engedi el szörnyű bűnét. Ez az ő lázadása az Isten világa ellen. Ez a bűn bélyegzi el őt örök Káinná. Augusztát maga adja a világ nyelvére. Amikor megnősül, bevezeti családjába s hideg, matematikus feleségét ő kényszeríti, hogy a házasságbontó titkot fölfödözze. Byron hiúsága a gonoszkodás orgiáit üli. Miután elkápráztatta a társaságot, mindent elkövet, hogy megbotránkoztassa. A mizantróp dandy, akinek már mindenhez meglesz a publikum, a bukott angyal szerepét is el akarja játszani. Az angolok kénytelenek felháborodni a Byron örökre elvonul Angliából. A démonnak sikerült felingerelnie a nyárspolgárt s Childe Harold mázsás bűnnel a szíve helyén mindörökre elbúcsúzik Dower fehér szikláitól.

    Eléri Itáliát és a harminc évet. Egy gyönyörű és igen egyszerű olasz grófné a kedvese s a Byron-ötvényben az anyai polgárjózanság egyre nagyobb aránnyal vesz részt. A házasságot nem bírta elviselni, de nem bánja, ha szerelmi viszonyai házasságszerűekké válnak. Hiúsága is jól lakott. Anglia helyett az egész világ csodálja. Grófnéja ölében a polgár és a démon is kiegyezett. A byroni ködök tisztulhatnak kissé. Az olasz ég a lassan elhízó lord győztes cinizmusában tükröződik. Viszkető unalma továbbra is megmarad s új tettekhez és különcségekhez dörzsölőzik, de tettei már nem olyan céltalanok. Ez a költővel megfertőzött politikus, aki nem ismeri a szellem embereinek nemes tétlenségét, hanem mint valami diktátort, állandó tettvágy kínozza (bár a világfeltűnés közepette is magányos, mint a legelhagyatottabb költő), az olasz forradalmi mozgalmak szervezője és pénzelője lesz. Amikor egyik napról a másikra a görög szabadságharcba is beugrik, barátai csak bámulnak, hogy mennyi praktikus ész szorult Anglia enfant terriblejébe. Az a szabadsághős, akit Missolunghi egészségtelen levegője s az orvosok érvágásai megölnek, érdekes keveréke a világbakacsintó primadonnának, a nagyszerű szervezőnek és az unatkozó óriásnak.

III.

    Íme Maurois Byronja. Mielőtt az esztétikusnak adjuk a szót, leplezzünk le egy kis szemfényvesztést. A pszichológus, aki Byron élete zilált vonalait ilyen arcvonásokká rendezte, suttyomban maga is esztétikuskodott. Ő persze a nagyközönségnek ír s a közönség az életre kíváncsi. Csakhogy az élet nem állja a pszichológiát. Életünk minden tényének százféle lélektani megoldása van (ebben különbözik a regénytől, amely pszichológiailag rendezett élet) s Maurois, a pszichológus, sokszor eltévedhetett volna e megoldások közt, ha ott nincs az Oxford Poest Byronja, ez a többezer verssoros életrajz, amelyet a költő maga írt. Mauroisnak adnia kell, hogy ő Byron életét Byron életéből magyarázza meg, de mint ravasz diák ott tartja a pad alatt az India paper Byronját, időnként bele-belekacsint s vitás esetekben azt a megoldást fogadja el, amelyet Byron költői természete valószínűvé tesz. Ennek a puskázásnak köszönhető, hogy az életrajz nem vágódik el a pszichológiai ráfogások centrifugális ívein, hanem engedelmesen és finoman forog egy láthatatlan esztétikai tengely körül.

    Mit mondhat az esztétikus Byronról? Ő semmit sem kezdhet egy sánta lábbal, hacsak nem versláb az. Ő Byron Mindenwertigkettsgefühl-jét éppúgy nem érzi, mint Auguszta bűnös csókjait. Az esztétikus nem kíváncsi rá, hogy Childe Harold ugyanazon az útvonalon utazott-e, mint Byron s arra sem, hogy Byron bűne azonos-e Manfrédéval. Az esztétika nem oknyomozó mesterség. Neki nem az a fontos, hogy a művészi alkotás mért olyan, amilyen, hanem hogy milyen. Nem kutat, csak észrevesz. Azt a pillanatot lesi meg, amikor a lélek tartalma művészi formát ölt; azt a szűrőt leplezi le, amelyen át a lélek műalkotássá ömlik. Miféle freudi bonyodalmak vannak e szűrőn túl s mi kotorható ki a szűrőn átsajtolt anyagból: nem érdekli. Nem pszichológus és nem filológus. Nem a tartalom búvára, de nem is a formáé. Azé, ami a kettő között van: a kifejezésé. Minden költő egy kifejezés-rendszer, ahogy, a mineralógusnak minden ásvány egy rács-rendszer. Hogy írja le Byront a költészet mineralógusa?

    Byron munkatárának aránylag igen kis hányada a lírai vers, se nincs egyetlen írása, amely ne lírikus műve volna. Byron a márványra cseppentett vitriol. Ő az a lírai sav, aki az eposz és dráma szilárd tömbjeit feloldja s közben új pezsgésre készti. Hírnévhozó műve: a Childe Harold, mint később a Don Juan is, utazások története. A történet azonban csak azért van, hogy legyen miről letérni. Célzások, elkalandozások, „erről jut eszembe” ötletek, egy-egy véletlen elejtett szó mentén oldalas kisiklások: Byron minden alkalmat megragad, hogy a műfaj hagyományos rendjébe belerúgjon. Drámai költeményei: Manfréd, Káin, The deformed transformed egy-egy lírai gesztust dramatizálnak. Goethe Faustja jár előttük, de míg Faust előadható, hatásos dráma is, Byron darabjai tüntetően drámaiatlanok: egy lírikus nagyszerű visszaélései a drámai formával. Epikai művei, drámái, de még szatírái is, mint az English bards and skotch rewewers akár komorak, akár bolondosak, egyetlen byroni műfajba futnak össze: a fittyethányás műfajába. Minden, ami következetes, bizonyos fokig rend is. Byron rendje a következetes rendetlenség. Egy nihilista nem gúnyolja következetesebben a társadalmat amelybe beleszületett, mint Byron a műfajt, amelyet ő választott. Azért írt suívesebben verses regényeket, mint lírai költeményeket, mert lírikus létére a lírai formából nem tudott csúfot űzni.

    Bizonyára azok közé az alkotók közé tartozik, akik alaposan feszegetik, testükhöz idomítják az öröklött ruhát. Ahol lehetett, kitérdelte, kikönyökölte; ahol kellett, nyújtózott egyet s elrepesztette. Végül is fesztelenül mozoghatott. Nem ismert csak szokásjogot s az a szokás is az ő szokása volt. Kamasz király, aki azt teszi a birodalmában, ami jól esik. Ha tetszik fölmegy a Jungfrau tetejére s ott akar öngyilkos lenni mint Manfréd s ha tetszik, egy háremleírás ürügye alatt Dante sírjához is elkalandozik. Teszem, mert hatalmam van hozzá: ezt hirdeti a költő póza s mi rábólintunk, teheti, mert következetesen teszi. Boldog cinkossággal nézzük ezt a költő-Robin Hoodot, aki tiszteletreméltó esztétikai kerítéseken olyan vidoran ugrik át s Boileaunak olyan ügyesen tud a kalapjára köpni. A líra maga a költészet. Minden más műfaj: költészet plusz fegyelem és szorgalom. Byron, a lírikus, meghív minket: jertek, csúfoljuk ki a jámbor artizánokat. S mi úgy megyünk vele, mint álruhás fejedelemmel, aki goromba éji tréfákat készül elkövetni a derék, vekkerre ébredő polgárok rovására.

    Ez az idegen műfajokban kivívott lírai „mindent szabad” Shakespeare-t idézi fel. S csakugyan Byron legérettebb alkotása, a Don Juan, éppoly korlátlan teret nyit az égből a földre, s a földről az égbe villanó költőszemnek, mint Shakespeare színpada. A felidézett hasonlóság azonban csak arra jó, hogy a különbséget éreztesse. Shakespeare valódi fejedelme színpadának. Ő csakugyan azt teszi, amit egy ragyogó, szabad szellem poétai sugallata diktál. Shakespeare, a költő, önmagának is ura. Az ember csak táplálja a költőt, de nem ráncigálja. Shakespeare-nek szabad a poétai akarata, míg Byron csak műfajának az ura, de rabja önmagának. Kényszerhangulatok: ezt a szót Byron gyártatta velem. Ahogy vannak a tudatban szívósan megkapaszkodó kényszerképzetek, Byron dikcióját minduntalan elrántják lelke alacsonyabb áramai. A kiejtett szót elkapja egy sodor s a következő szó már nem mehet másfelé, mint amerre ez a sodrás viszi. Shakespeare-nél (s véleményem szerint a Byronhoz egyben-másban hasonló Adynál is) a legszélsőségesebb érzés is eszköz. A szerző úgy adagolja, mint a patikus az orvosságot. Maga az indulat is költői fikció, míg Byronnál az indulat a költői műbe betörő emberi vihar. Shakespeare úgy készíti a hangulatokat, ahogy a mű követeli. Ahogy van analógia, vagy szójáték-találékonyság, van hangulatcsináló lelemény is. Shakespeare hangulatainak nincs száma, annyi az átmeneti árnyalat. Byronnak alig néhány hangulata van, s ezek szinte brutálisan elkülönülők. Byron a borús utas, aki Hellász romjain vagy más valamilyen múlt fölött borong; Byron, Isten bukott angyala, aki számon kéri, hogy miért teremtették; Byron, a rousseau-i Éden száműzöttje, aki a természet üde gyermekeiről ábrándozik; Byron, a társaság ismerője, aki Anglia és a nők rovására viccelődik: talán gyarapíthatjuk néhánnyal a byroni hangulatok számát, de azokban is fel kell ismernünk az elkerülhetetlen, reflexszerűt. Kiejtette az inger-szót s mi összehúzzuk a vállunkat, jön a kényszerhangulat. Byronnál nincs csapongóbb költő, de ő az, akinek mindig kitalálod a következő sorát. A Don Juan közepe felé szinte félelmessé válik már: jaj most ezt mondta, no most mindjárt rácsördít a kényszer-vicc csörgőjével. A szabad műfaj csak azért ilyen szabad, hogy megmutassa a költő mennyire nem ura önmagának.

    Byron tarka, de színszegény költő. Színezése intenzív, de nem gazdag. A szellem életének is van olyasféle törvénye, mint az elektrotechnikában a Joule-törvény. Ugyanazon szellemi feszültség mellett az árnyalatok (az ellenállás) csökkenésével nő a színezés intenzitása. Byron kevés színe bántóan éles. Ő az a költő, aki minden hangulatot túlhajt. Szélsőséges. Nem igaz, hogy a nagy költők szélsőségesek. Hevesek és szabadszájúak, gyors képzeletűek; de csaknem mindenre jellemző bizonyos hangulati ökonómia. Ellendül egy irányba, az iram nagy, de nem ő, hanem a mi képzeletünk futja be a jelzett pályát. Olyan, mint az úrkocsis, aki a szakadék szélén állítja meg a négyesfogatát. Byron viszont épp azt mutatja be, hogy lehet négyesfogattal a szakadékba esni.

    Ezek a szakadékbavivő, túlintenzív hangulatok bizonyára megráznak, mint az artista trükkje, akinél a szakadék csak mutatványkellék. Byront nem lehet élvezni; Byronnal vele kell érezni. Ha ő Hajdéjáról, az üdeség tenyerének kagylóban született istennőjéről ír, akkor vagy visszakapod serdülő korod nappali álmait, vagy tiltakozol: én nem vagyok hajlandó áradozni. Ha ő belemar a társadalomba, akkor vagy magad is harapni akarsz, vagy azt gondolod: ez a harag egy műalkotásban aránytalan. Byron azontúl, hogy költő, hangulat-agitátor is. Vagy behódolsz neki, vagy védekezel ellene, mint valami ragály ellen. Kortársai, maguk is hasonló indulatok betegei, a líra császárjává koronázzák. Mi, száz évvel később, szinte túlkönnyen védekezhetünk érzelmi demagógiája ellen.

    Byron költészetében a szuggesztív elemek elnyomják a művészieket. Hatásosabban beszél, mint amilyen szépen. Dialektikája erőszakosabb, mint amilyen meggyőző. Képzelete nyugtalanabb, mint amilyen merész. Gondolatai örömest szöknek aforizmába, de ki jegyez meg egy Byron-aforizmát? Pengenek s nem vágnak. Amennyit újított a műfajban, olyan keveset változtatott a versen. Szabad szemmel romboló, mikroszkópon nézve akadémikus. Alakteremtő ereje nincs. Alakjai vagy egy hangulatának a megszálltjai vagy gúnya céltáblái. A beléjük vagy rájuk fútt indulatból élnek. Vedd el belőlük a hangulatot s porrá esnek. Nem tiszta költő, Egy rábeszélő, befolyásoló, mindenáron hódító vérmérsék akadályozza a művészi elmélyedésben. Ő az a költő (s nem Ady!), akinek a vers csakugyan csak cifra szolga volt. Ez a költő nem azonos a művével. Itt a mű közeg a költő és az olvasó közt. Az olvasó belekalkuláltatott a műbe. Épp ezért a hajdani olvasóval együtt fakul a Byronoeuvre. Azért sem hat ma, amiért valamikor csodálták. Nagy költő, nagy költő, de Keats tíz oldalát többre becsülöm Byron minden művénél.                    

IV.

    Itt a két kép; hasonlítgathatjuk a technikát. A pszichológus emlékiratokat böngész, leveleket olvas, pletykák súlyát méricskéli; mi levesszük a polcról Byron műveit s leolvassuk, ami előttünk van. Az esztétikusnak csak néhány határozott, éles benyomásáról kell számot adnia. Míg a pszichológus kombinál, a dolgok mögé kerül, furfangoskodik, neki csak olvasnia és éreznie kell. De ha az ő módszere az egyszerűbb, a „képe” mégis kevesebb szemnek mond valamit. A pszichológus embert mutat s az emberit mindenki megérti. Mi egy kifejező rendszert adunk s ez csak annyit jelent, aki sokat és jól olvasott vagy maga is alkotó. A bonyolultabb technika a közvetlenebb s az egyszerűbbik a képzettséget követelő.

    A két Byron-kép így is nagyon hasonlít, csak a kétféle tolvajnyelv szótárát kell elkészítened. Ami a mizantróp-dandynek a társadalom, a lírikusnak az az idegen műfaj. Ha az ember hiú, a költő szuggesztív. Byron, az ember, költővel fertőzött politikus: Byron, a művész, politikussal fertőzött költő. S vajon a sánta láb s a kényszerhangulatok nem ugyanazt jelentik-e?

    A két kép közt legfeltűnőbb különbség az értékelésben van. A pszichológusnak Byron izgató talány. Akár még nyolcszáz oldalt is elszöszmötölne s a problémák még mindig tovább sarjadznának. Byron feneketlen pszichológiai lelőhely. Átlapozom a magam Teljes Byron-ját; az aláhúzott versek jórésze is inkább lélektani érdekesség, mint szívenütő szép sor. Nincs az a stréber idegorvos, aki Byronból a maga kis furfangos fölfedezését ki ne horgászná. Az esztétikus szemében Byron nem is érdekes. Vergilius, Dante, Shakespeare körül holtomig sem unom el a köröket húzogatni, Byronnal most foglalkozom utoljára. A pszichológus és az esztétikus Byron-képe ugyanazt mondják, de míg az egyiket érdekli a tárgy, a másikat nem. Az a kép csillog, rajta a felfedezés öröme; ez kedvetlen, mint egy pontos tényálladék.

    Ha azért raktuk a két képet egymás mellé, hogy megmutassuk, mennyivel izgatóbb az esztétikus portré-ja, mint a pszichológusé, a kísérlet nem sikerült. Vannak költők, akiket oda kell ajándékoznunk Mauroisnak, mint ahogy vannak költők, akiket oda kell ajándékoznunk a történészeknek. Az idő degradálja a kötőket, az egyikből emberi furcsaság lesz, a másikból történelmi adat. Kevesen vannak, akik körül az esztétikai inger friss és csillogó marad. Ezek körül azonban nem sok keresni valójuk van a Mauroisoknak.        

* Maurois: Byron élete, 2 kötet, Dante-kiadás.


 

szozattv


szozat a tiszta hang attila LSApokabacsi attilaprokopp Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf