Szergej Kuzicskin: Az első, második, harmadik szikra

/részlet/
    
    Emlék. Emlék…
    Mi ez az – Emlék?
    Miért merülnek fel bennem hirtelen részletek a közelmúltból vagy tíz évvel ezelőtt történt eseményekről? Miért vetülnek elém a világos képek a maguk részletességével, amiket újra és újra átélek és a felébredő lelkiismeret, az álmot elűzve élesíti az érzéseket és arra késztet, hogy arcomra a szomorúság vagy az öröm álarcát öltsem, azon gyötrődve és kínlódva – hogyan tehetném próbára, az arra érdemes cselekedet kiváltotta elégedettséget?                                            A részletekig átélt események felvillanó szikrái az eszmélet mélyén emlékeim gyertyafényénél fellobbantva a múlt képeit kivilágosítják és beragyogják a jövőbe vezető ösvényt.  Az emlékek szikrái beleégve, szinte felszakítva a lelket, elgondolkodásra késztetnek és én újra és újra megkérdezem magamat: miért az történt, ami történt és miért éppen velem történt? Minek történt? Milyen célból?                                                                                                                             Egy összehavazódott bakfis 1980 újév éjszakájába éppen megérkezik és én a negyedik emeleti ablakból nézek le rá és kitaposott nyomára. Ő egyre jobban távolodik tőlem és egy pillanat múlva már a szomszéd ház sarka mögé ér. Én pedig nézem, és várom, mikor fordul vissza, aztán valamit magamra kapok és már futok is utána… Már a lépcsőház előterében futok, rohanok utána, hogy valahogy visszatérítsem, hogy vele együtt térhessek vissza. De ez csak később következik majd, amikor mégis feltűnik egy pillanatra, amikor bekanyarodik  a szomszéd ház sarka mögött. Arra, hogy miként futottam és miként térítettem vissza őt, már nem emlékszem. És egyáltalán úgy nagy általánosságban vajon így történt-e? Az emlékeimben ő egyre-másra jön, és jön, s másfélszáz lépéssel leküzdi a távolságot.                                                                                            Majdnem negyven éve, hogy belép az emlékeimbe, de nem megy el úgy, hogy megforduljon…                                                                                                                És nem alszik ki a szikra… És látom az ablakon át a lány alakját, nyomait a hóban, látom a szomszéd ház sarkát…
       Fel és felizzik emlékeimben a szikra.                                                                     És mögötte felvillan egy másik megvilágított udvar, egy éppen hogy felépített gerendaház és egy hatéves, telepes fiúcska, vadonatúj, kicsinyke gumicsizmá-ban, amint vizsgálgatja a tavaszi tócsát. A kisfiú próbaképpen rálép a saját tükörképére befröcskölve a kabátkáját, úgy, hogy néhány csöpp az arcára is jut.  Egy egész gyerekcsapat csodálkozik, nevetgél mindezen és valamelyikük megjegyzi: „Igen, csillag csillámlik a homlokán”- „Csillag a homlokán!” „Csillag a homlokán!” – ismétli egyik a másik után. És a gyerekek mind együtt maradnak, hogy azután szanaszét szaladjanak. A kisfiú pedig szalad utánuk és kacag.     Hangosan, vidáman, szívből.                                                                                         Az emlékek szikrái olyanok, mint a képek, a fotók, a filmszalagok… Emberekről, akik már nincsenek, falvakról réges-régi pletykákkal... Fából készült házakkal, amik ott álltak valamikor a mostani többemeletesek helyén… De élő arcok is felmerülnek a szemem előtt, még nem koros emberek, akik átélték a háborút, akik együtt susogva a levelekkel, együtt kopogtatnak a faágakkal az ablakokon. A hatvanas évek közepén, eltartva a hetvenes évekig, lüktet, pezseg az élet a fa barakkok udvarain. Fénylenek és pislákolnak a gyerekkor karácsonyfáinak fényfüzérei a játék-üveggömbökkel, és nem olvad, soha nem olvad el az a hatalmas hó, ami az 1966-os év telén a konyhakert palánkja felett dombként magasodott, amiről sível lecsúszva fél méterre felrepültem arról a természet adta ugrósáncról…

Négyszemközt az emlékeimmel
Ó azok a fényképek – azok a megfagyott pillanatok!
A virágok, azok a mosolyok, az a csendes folyó…
Az elvonulás egyszerű fricskája – jó szelleme –
Egy örökkévalóra megállítja az időt nekem, s neked!   
Abban a ragyogásban fekete-fehérben áll, s vele
A fűszálra s az adott nap fényére nyitott tekintetem…
Ó milyen régen volt, hogy csendesen lepergett a lomb,
S annyi éve már annak is, hogy az a hóesés elállt!
És te élőként élsz
Ezen a képen,
S mindenekelőtt tiéd – az a tizenkilenc év…
Emlékek szikrái…
Most semmi sem képes elrejtőzni a múlt füstjében
A felforrósodó lélekben ott a fény!
A lélek ég…
S minden emlék egyre élesebb…
És ettől a nosztalgiától fuldokol a torok…
Íme, az a régi udvar…
Íme, az a nedves fasor…
Hallhatóak a léptek… a Csengő… s Azonnal,
Íme… hát, íme ott van…
De, azután, igen… az üres folyosó
                                                          keserves hideglelése
Az arcon a veszteség, levegővel kifújt dühös nevetése:
- Kapd el a szivárványt!
                                           Ha türelmetlenségedben hamar
Akarnád jobban érezni magad, s feljebb, mindenekfelett!
Ó, azok a fényképek! Azok segítenek felfejteni
Felmagasztalni, lesajnálni, sőt megsérteni…
A teljhatalmú emlékeket…
Az emlékeket, amik felülmúlhatatlanok…
De épp ezért képtelenek arra, hogy megismétlődjenek.

Fordította Gaál Áron

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf