Szergej Kuzicskin: Az első, második, harmadik szikra

/részlet/
    
    Emlék. Emlék…
    Mi ez az – Emlék?
    Miért merülnek fel bennem hirtelen részletek a közelmúltból vagy tíz évvel ezelőtt történt eseményekről? Miért vetülnek elém a világos képek a maguk részletességével, amiket újra és újra átélek és a felébredő lelkiismeret, az álmot elűzve élesíti az érzéseket és arra késztet, hogy arcomra a szomorúság vagy az öröm álarcát öltsem, azon gyötrődve és kínlódva – hogyan tehetném próbára, az arra érdemes cselekedet kiváltotta elégedettséget?                                            A részletekig átélt események felvillanó szikrái az eszmélet mélyén emlékeim gyertyafényénél fellobbantva a múlt képeit kivilágosítják és beragyogják a jövőbe vezető ösvényt.  Az emlékek szikrái beleégve, szinte felszakítva a lelket, elgondolkodásra késztetnek és én újra és újra megkérdezem magamat: miért az történt, ami történt és miért éppen velem történt? Minek történt? Milyen célból?                                                                                                                             Egy összehavazódott bakfis 1980 újév éjszakájába éppen megérkezik és én a negyedik emeleti ablakból nézek le rá és kitaposott nyomára. Ő egyre jobban távolodik tőlem és egy pillanat múlva már a szomszéd ház sarka mögé ér. Én pedig nézem, és várom, mikor fordul vissza, aztán valamit magamra kapok és már futok is utána… Már a lépcsőház előterében futok, rohanok utána, hogy valahogy visszatérítsem, hogy vele együtt térhessek vissza. De ez csak később következik majd, amikor mégis feltűnik egy pillanatra, amikor bekanyarodik  a szomszéd ház sarka mögött. Arra, hogy miként futottam és miként térítettem vissza őt, már nem emlékszem. És egyáltalán úgy nagy általánosságban vajon így történt-e? Az emlékeimben ő egyre-másra jön, és jön, s másfélszáz lépéssel leküzdi a távolságot.                                                                                            Majdnem negyven éve, hogy belép az emlékeimbe, de nem megy el úgy, hogy megforduljon…                                                                                                                És nem alszik ki a szikra… És látom az ablakon át a lány alakját, nyomait a hóban, látom a szomszéd ház sarkát…
       Fel és felizzik emlékeimben a szikra.                                                                     És mögötte felvillan egy másik megvilágított udvar, egy éppen hogy felépített gerendaház és egy hatéves, telepes fiúcska, vadonatúj, kicsinyke gumicsizmá-ban, amint vizsgálgatja a tavaszi tócsát. A kisfiú próbaképpen rálép a saját tükörképére befröcskölve a kabátkáját, úgy, hogy néhány csöpp az arcára is jut.  Egy egész gyerekcsapat csodálkozik, nevetgél mindezen és valamelyikük megjegyzi: „Igen, csillag csillámlik a homlokán”- „Csillag a homlokán!” „Csillag a homlokán!” – ismétli egyik a másik után. És a gyerekek mind együtt maradnak, hogy azután szanaszét szaladjanak. A kisfiú pedig szalad utánuk és kacag.     Hangosan, vidáman, szívből.                                                                                         Az emlékek szikrái olyanok, mint a képek, a fotók, a filmszalagok… Emberekről, akik már nincsenek, falvakról réges-régi pletykákkal... Fából készült házakkal, amik ott álltak valamikor a mostani többemeletesek helyén… De élő arcok is felmerülnek a szemem előtt, még nem koros emberek, akik átélték a háborút, akik együtt susogva a levelekkel, együtt kopogtatnak a faágakkal az ablakokon. A hatvanas évek közepén, eltartva a hetvenes évekig, lüktet, pezseg az élet a fa barakkok udvarain. Fénylenek és pislákolnak a gyerekkor karácsonyfáinak fényfüzérei a játék-üveggömbökkel, és nem olvad, soha nem olvad el az a hatalmas hó, ami az 1966-os év telén a konyhakert palánkja felett dombként magasodott, amiről sível lecsúszva fél méterre felrepültem arról a természet adta ugrósáncról…

Négyszemközt az emlékeimmel
Ó azok a fényképek – azok a megfagyott pillanatok!
A virágok, azok a mosolyok, az a csendes folyó…
Az elvonulás egyszerű fricskája – jó szelleme –
Egy örökkévalóra megállítja az időt nekem, s neked!   
Abban a ragyogásban fekete-fehérben áll, s vele
A fűszálra s az adott nap fényére nyitott tekintetem…
Ó milyen régen volt, hogy csendesen lepergett a lomb,
S annyi éve már annak is, hogy az a hóesés elállt!
És te élőként élsz
Ezen a képen,
S mindenekelőtt tiéd – az a tizenkilenc év…
Emlékek szikrái…
Most semmi sem képes elrejtőzni a múlt füstjében
A felforrósodó lélekben ott a fény!
A lélek ég…
S minden emlék egyre élesebb…
És ettől a nosztalgiától fuldokol a torok…
Íme, az a régi udvar…
Íme, az a nedves fasor…
Hallhatóak a léptek… a Csengő… s Azonnal,
Íme… hát, íme ott van…
De, azután, igen… az üres folyosó
                                                          keserves hideglelése
Az arcon a veszteség, levegővel kifújt dühös nevetése:
- Kapd el a szivárványt!
                                           Ha türelmetlenségedben hamar
Akarnád jobban érezni magad, s feljebb, mindenekfelett!
Ó, azok a fényképek! Azok segítenek felfejteni
Felmagasztalni, lesajnálni, sőt megsérteni…
A teljhatalmú emlékeket…
Az emlékeket, amik felülmúlhatatlanok…
De épp ezért képtelenek arra, hogy megismétlődjenek.

Fordította Gaál Áron

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf