Cságoly Péterfia Béla: Egy vers magyarra fordításának árnyalatai [IV. befejező rész]

Azért, hogy az angol líra sem maradjon ki a sorból egy hazánkban egykor népszerű költő versfordításával zárom sorozatomat. Már csak azért is mert k i emlékszik egyáltalán Thomas Moore-ra? Magyarországon esetleg egy-egy angol szakos egyetemista, bár szerintem Angliában sem jobb a helyzet. Pedig egykor az 1779-ben született és angolul verselő ír poéta népszerűsége Byronéval és Walter Scottéval vetekedett. A Lalla Rookh és az Irish Melodies szerzőjéje közismert volt az irodalomkedvelők közt a reformkori Magyarországon, olvasták, fordították, sőt ugyanaz a megtiszteltetés érte, mint Shakespeare-t, több kiváló költőnk magyarította műveit. Igaz, hogy csak egy versét, de azt három „nagyágyú”, Vörösmarty Mihály, Arany János és Petőfi Sándor. A „Forget not the field..." nem a világirodalom legszebb, legnépszerűbb költeménye, de ugyanakkor az 1800-évek forrongó eszméit sugárzó vers – mementóként azokról, akik életüket áldozták a haza szabadságáért.

Thomas Moore: Forget not the field

Forget not the field where they perish’d,
The truest, the last of the brave,
All gone – and the bright hope we cherish’d,
Gone with them, and queuch’d in their grave!

Oh! could we from death but recover
Those hearts as they bounded before
In the face of high heav’n to fight over
That combat forfreedom once more; –

Could the chain for an instam be riven
Which Tyranny flung round us then,
No, ’tis not in Man, nor in Heaven,
To let Tyranny bind it again!

But’ tis past – and, tho’ blazon’d in story
The name of on Victor may be,
Accurst in the march of that glory
Which treads o’ er the hearts of the free.

Far dearer the grave or the prison,
Illumed by one patriot name,
Than the trophies of all, who have risen
On Liberty’s ruins to fame.

 

Ezzel a Thomas Moore-verssel – mely az Ír dalok című ciklusból való – szemlénket a múlt felé terjesztjük ki. Két klasszikussá lett fordítását idézem itt, előbb Petőfi Sándor formailag és tartalmilag is hű megoldásában, majd Vörösmarty Mihály tartalmilag hű, disztichonokba szedett átköltésében. Mindkettő a szabadságharc előtt született, mindkettőt az európai forradalmak lángja hevíti. A mi számunkra mégis inkább 1849-et és az elnyomatás éveit idézi, mikor Arany János is készítette a maga fordítását.

Petőfi Sándor:

Ne feledd a tért… 

– Moore után angolból –

Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utolsó s a legjobb vitézek;
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.

Óh, ha visszanyernők a haláltól
A szíveket, mik előbb dobogtak,
Újra vinni a szabadság harcát
Színe előtt a magas mennyboltnak!

Pillanatra, ha lehullna láncunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, aki
Minket újra megkötözni bírna!

Vége van… de bár a történetben
Ottan áll a győző nép ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, amely
A szabadok szíveit tapodja.

Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfiúnévnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, amit
A szabadság romjain emeltek.

 

Vörösmarty Mihály:

Forget not the field

– Szabad fordítás Moore Tamás után –

El ne feledd a mezőt, ahol ők elhulltanak, a hűk
És a legvégsők a haza jobbjaiból
Mind oda vesztenek és oda van nagyfényű reményünk,
Melyet tápláltunk: sírba merüle velök.
Vajha ama szíveket a haláltól visszavehetnők
Teljes erőben úgy, mint dobogának elébb,
Még egyszer vérharcaidat megvíni, szabadság!
A magas Istennek színe, világa előtt.
Vajha e lánc egy pillanatig meg tudna szakadni,
Melyet a zsarnokság vaskeze fűze reánk.
Óh, sem az ég, sem a föld nem képes tenni, hogy azt a
Zsarnok még egyszer visszacsatolja reánk.
De megvan. S ámbár győzőnk neve büszke nyomokban
A történetírás lapjain égve ragyog,
Átok ül a szabadok szíveit gázolta dicsőség
Hadjárása fölött, átok örökre a bosszú.
Sokkal drágább a sír, a börtön, melybe világot,
Eltapodottan bár, önt el a honfi neve,
Mint minden diadaljeleik, kik hírre jutottak,
Ősi szabadságunk gyászteli romjai felett.

 

A két fordítás legszembeötlőbb különbsége a versformából következik. Petőfi laza rímelésű, négysoros strófái nyíltságukkal, nyugodt bátorságukkal szinte s folyó beszéd természetességével hatnak, Vörösmarty disztichonjai mögött ott kavarog a történelmi, eposzi légkör. Petőfi hangját, egyéniségét legföljebb a fordítás egyszerűségéből, könnyűségéből érezzük ki. Milyen szép a lendülete néhány sorának, mely az előző sor végén hagyta kötőszavát s az érzelmileg hangsúlyos szóval kezdődik! Vörösmarty nyelve, látásmódja már könnyebben kielemezhető fordításából is. Bizonytalan, nagyot sejtető félhomályos képei itt is megvillannak: nagy fényű reményünk sírba merült volt halottainkkal, átok ül a szabadok szíveit gázolta dicsőség hadjárása fölött, ősi szabadságunk gyászteli romja felett idegen diadaljelek jutottak hírre. A vérharc, a zsarnokság vaskeze kifejezések a Zalán költőjének epikus, romantikus képzelőerejét tükrözik, a nemes dikció, az emelkedett hang, komor ünnepélyesség a Szózat költőjét idézik. Petőfi fordítása logikus, szinte józan lelkesítő beszéd, Vörösmartyénak van valami kísérteties lobogása, egy nagy lélek vállalja benne a nehéz sorsot, hogy felmagasztalja az elbukottat, s a tények helyett az emberfölötti igazság szavát lobbantja szemére a történelemnek. Mint ezek a példák is mutatják ezért hálás és egyben hálátlan feladat a műfordítás…

– vége –

szozattv


szozat a tiszta hang wass2019 trikolor gala 2018 cweb stefan dunapalota hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf