Rainer Maria Rilke: A zarándok könyvéből

XI.
Oltsd ki szemem világát: mégis látlak,
Siketíts meg: én hallom a szavad,
És száj nélkül is dicsérlek, imádlak,
S hozzád megyek, ha inam elszakadt.
És ha letörnéd mind a két karom:
Én puszta szívemmel is megragadlak,
Megmarkollak, Te szörnyű hatalom!
Irtsd ki szívem: agyam hirdet Téged a szentet, jót,
És hogyha agyam kiszikkasztanád:
Védem sodor, mint hullám a hajót!!

XII.
E faluvégen úgy áll egy kis ház,
Oly árván, mintha világ végén állna.

S az út e faluban nem tétováz
Lassan megy ki, tovább az éjszakába.

Ez a kicsi falu csak átment
Két távol közt, mely némán rámered
S a házak mentén nem is út az út.

Soká barangol, ki innen kifut –
És a sivatag sokat eltemet.

XIII.
Te vagy a jövő, roppant hajnalpír
Az örökélet pusztái felett,
Kakas-szó, mely bevégzi az Időt:
Az átvirrasztott földi éjeket,
A kislány vagy, ki velünk lépeget,
S az idegen, s a rokon, s a halál.

Te vagy a mindig változó alak,
Ki ül a sors szikláján, egyedül
S mint egy ős erdő, vad-idegenül
Nézi, amik körülte zajlanak.

Te vagy az alap, aki mindent tart,
Magadról nekünk titkos hírt hozol
És másnak más-másképp mutatkozol:
A partnak mint hajó, s a hajónak mint part.

XIV.
Mindenki aki keres Téged, megkísért Téged,
S mindenki aki megtalál Téged, megköt Téged
Szóval, vagy képpel.

De én megérteni akarlak Téged,
Ismerni, ahogy többi teremtményed
Ismer: a csillagok,
Szomjazni, égni
Én a Te országod kedvéért akarok.
És hiú bizonyság nem kell nekem
Rólad,
Tudom: az idő meg nem magyarázza
Valódat.

Az én kedvemért ne tégy Te csodát,
Csak teljesüljön lényed száz törvénye,
Amelyet nemzedékről-nemzedékre
Mindenki lát.

XV.
Mint börtönből, hol sorvad száz haláltól,
Úgy vágyik ki minden lény önmagából,
S csodák csodája mégis, hogy az élet
Él, virul tovább, s ne mér soha véget.
Ki éli hát? A dolgok lelke tán?
Mely el nem játszott, örök dallamképpen
Mint hárfában reszket az esti fényben?
A szelek, akik tengerekről jőnek,
A virágok, akik illatot szőnek,
Az ágak, akik jelt adnak egymásnak,
Az utak, merre a vándorok járnak,
A mezők, hol a báránykák legelnek,
A sziklák, hol a sasok szárnyrakelnek?
Mért él, virul hát minden élet?
Én Istenem – talán – Te éled?

XVI.  
Uram, Te vagy az Örökös
És Te örökölsz minden földi kelmét:
Elvirult kertek elhullatott szirmát,
S elfoszlott egek aranyos-kék selymét
És ezer hajnal hulló harmatát
És ezer izzó, perzselő nyarat
S ezer tavaszt: ezer kis levelet,
Mit egy szerelmes lány postára ad.
És öröklöd az őszt, mely, amint mondják,
Palástként költők vállaira hull
S a telet, mely mind egy legyőzött ország
Uram, halkan a lábadhoz simul.
Tied lesz Velence, Kazány és Róma,
Firenze tied s a pisai dóm,
A Trojcka Lavra és a Monasztír,
Melyre lenéznek Kijev kerjei,
S mely mint labirint, húzódik alant
És Moszkva száz tornyában száz harang.
S tied lesz minden hangszer: hárfa, kürt,
Gitár és mandolin és harsona –
És minden dal, mely mély volt és igaz,
Gyémánt lesz, s rajtad fog ragyogni az.

A költők érted zárkóznak csak el
A mély magányba. S álmaikon át
Utaznak, s gyűjtnek drága-kincseket,
S az élet nekik mégis árvaság…
A festők neked festenek csupán,
Hogy amit romlandónak alkotál:
A természetet örökké tegyék,
S mi magától az enyészetbe hull:
Tőlük nyerd vissza- halhatatlanul.
Mona Lisához nem mérhetni mást
És benne a nő oly egész, s örök.
Hogy új nő nem tesz hozzá új vonást.
Hozzád hasonlít, aki alkot – lásd.
Aki alkot, örök dolgot akar
És ami örök, az Téged takar.
S a szeretők is érted szállnak harcba
Az élettel. Ők percek poétái:
Mosolygást csókolnak egy sápadt arcra
És megszépülnek egy perc gyönyöréáben.
Ők nevetnek és fürödnek a kéjben,
S nemzik a bánatot, mely naggyá tesz majd.
E nevetésből fájdalomvirág hajt
És vágy, amely elalszik, s újraébred
És majd egy eljövendő lelket éget.
Ezek meghalnak, mint az állatok,
S nem tudják, hogy a dómot építik,
S hogy zöld, kis életük az unokákban
Teljessé és nemessé érik itt,
S az unokától majd visszakapod
Én Istenem, tisztábban a szerelmet,
Amit a két ős egymásnak adott.
Így zúg feléd az élet folyama
S mint a szökőkút felső medencéje
Fölöslegét, mint bomlott haj hullámit
Túltajtékozva, ledönti a mélybe:
Úgy, túladva minden fölöslegen,
Emberek, eszmék, álmok és hitek
Zuhognak mélységedbe, – Istenem.

XVII.
Uram, még mindig ugyanaz vagyok,
Aki voltam: a jámbor szerzetes,
Az alázatos, csöndes lévita,
Kit Te töltesz be, ki Téged keres,
Szózat egy csöndes cella mélyiről,
Amely előtt a világ ellebeg,
S beléd, az örök hullámsírba dől.
Te vagy a táj, a dolgok fellegek.

Mert egy tenger van csak, egy óceán,
Amelyből sziget bukkan fel, s hajó
És egyetlen nagy hallgatás csupán:
Sok zárt angyalajk, holt hegedűszó
Aki felé hull minden, mint a kő,
Te roppant, ősi nehézség-erő.
Te vagy minden, én az egyes,
Aki lázad és megadja magát?
Nem én vagyok minden, én, a pont,
Ha sírok, nem a mindenség jajong,
S nem Te vagy Egy, ki hallod a szavát?
Van-e még rajtam kívül valaki?
Van-e még hang az enyémen kívül?
Van-e vihar? A enyém el nem ül
És a zúgását égig hallani!
Van-e még dal, amely feléd remeg,
Van-e még fohász, árva és beteg,
Amelytől meg nem hallod az enyém?

Ó halld meg! árva, s beteg vagyok én.
Uram, még mindig ugyanaz vagyok,
Ki gyakran, félve faggatott: ki vagy?
A nap lemegy és engem egyedül
És sebzett szívvel, mély homályba hagy.
Akkor bolyongok testvértelenül
Mindenkit elkerülve, társtalan
És minden dolog kolostor belül,
Amelyben lelkem, álmom fogva van.
Akkor rád nézek, nagy Bizalmasom,
Szelíd szomszédja minden fájdalomnak,
S úgy kellesz nekem, mint darab kenyér,
Mit megfelezve a koldusnak adnak.
Uram, Te talán nem tudod mi az,
Ha emberek szemét kerüli álom
S lány, gyermek, agg számára nincs vigasz
S gyötrődve Téged vádolnak az ágyon
És fölriadnak, mint a síri rémek,
Sötét dolgoktól nyüzsögve körül
És fehér kezük meresztik az égnek,
S mint vad, ha ebtől űzve menekül,
Úgy látják menekülni önmaguk.
A múltban nyílnak bús emlékkapuk
És a jövendő ravatalt emel,
Egy hióbhír az ajtón kopogtat,
S szem hiába les, fül meddőn fülel,
Hogy szürkül végre künn a szemhatár
És a kakasszó felharsan-e már?
Mint roppant kripta, oly tágas az éj.
És akkor ők sebzett kézzel, vakon,
Ajtókat szaggatnak a falakon
S kibuknak végnélküli folyosókra
És kiút nincs és hajnalt nem üt óra.
És látod, minden éjszaka ilyen,
Ó, mert virrasztó mindig akad,
Ki Téged nem talál, s szalad, szalad…
Uram, nem hallod őket,
A döngő lépésekkel közelgőket?
Nem látod őket lépcsőkön lecsúszni,
A térdeidhez kúszni,
Imádjuk, vágyuk,
Setét kövekre tompa zuhanásuk,
Sírásuk hallod-e? mert sírnak,
És én is kereslek és én is hívlak.
Miattuk is. Mert az ajtómhoz jőnek,
Fülembe zúgnak és szemembe nőnek.
És Istenem, kit hívjak, ha nem téged,
Te sötétje a legsötétebb éjnek,
Te Egyetlen, ki virraszt lámpa nélkül
És mégse fél, mert önmagába mélyül,
Kit el nem kényeztetett még a fény,
Ki földből tör fel a füvekkel, fákkal
És halkan, halkan
Arcomba száll a régi illatárral.

Fordította Reményik Sándor