Heinrich Heine: Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande, Hugo von Hofmannsthal: A külső élet balladája, Imrul Kaisz Ibn Hodzsr: Utolsó vers, O. Kernstock: Az elbűvölt királykisasszony, P. J. Jouve: Az utolsó

Heinrich Heine:

Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande

    A blayei kastélyban látni
A szőnyeget a szögletbe’,
A mint Tripolis grófnője
Egykor szépen kihímezte.

    Teljes lélekből hímezte,
Hő szerelmi könnyel mosta
Azt a finom drága munkát.
Az van rajta ábrázolva:

    Hogy a grófné Rudèlt látja,
Haldokolva ott a marton
S sóvárgása eszményképét
Megisméri imez arcon.

    Ahajt látta meg Rudèlt is
Először és utoljára
Igazában azt a hölgyeg,
Ki megbűvölé álmába’.

    Ráhajlik a grófkisasszony,
Szerelmesen átkarolja,
Csókolja a halvány ajkat,
Mely őt oly’ szépen dalolta!

    Oh! az üdvözlés hő csókja
Egynyomban búcsúcsók lett is,
Égi kéjnek, égő kínnak
Kiitták a kelyhét cseppig.

    Blaye várában minden éjjel
Valami mozg, suttog, reszket:
A szőnyegbe hímzett képek
Egyszerre csak fölélednek.

    A troubadour s a kisasszony
Árnyéktagjaik’ megrázzák,
Kibújank a szögletből és
A termeket róják át s át.

    És suttognak és enyelgnek,
Gyöngédség jajból és kéjből
S posthumus galantéria
Hegedősök idejéből:

    „Geoffroy! Én meghalt szívem
Földobban ajkad szavától,
Érzem, a rég’ kialudt szén
Izzó tűzzel újra lángol!”

    „Melisande! Szép virágszál!
Hogyha a szemedbe nézek,
Világfájdalmam meghalt rég’,
Ámde magam újra élek!”

    Geoffroy! Mi még álomban
Szerettünk belé egymásba,
A halálban is szerettünk –
Ámor istennek csodája!

    „Melisande! Mi az álom?
Mi a halál? Üres ködkép.
A szerelem az igazság
S én szeretlek, te örökszép.”

    „Geoffroy! Nézd, milyen édes
Itt a csendes holdas árnyban,
Nem is volna járni kedvem
Többé már a napsugárban.”

    „Melisande! kis bolondom,
A fény, a nap te vagy itt csak,
A hol te jársz, ott a tavasz,
Szerelem meg május-illat!”

    És a két kedves kísértet
Így enyeleg s jár hol föl, hol le,
A meddig a hold világa
Néz az íves ablakon be.

    De a szelíd árnyat űzni
Piroslik a hajnal végre –
S a szőnyegbe a sarokban
Visszaszöknek újra félve.

Fordította Vértesy Jenő


Hugo von Hofmannsthal:

A külső élet balladája

És mélyszemű új gyermekek fogannak,
Felnőnek és a létet holtig élik
És minden ember más-más útra ballag.

A zöld gyümölcs mind édesebbre érik
S mint holt madárka földre hull egy éjjel
És másnap ott van megromolva félig.

És egyre fú a szél és szerteszéjjel
Száll sok szavunk és halljuk más szavát
S ránk bágyadás hull váltakozva kéjjel.

S a rét füvén utak szaladnak át
És szerte falvak, fáklyák, tócsa-partok,
Tar ágak, mint megannyi néma vád…

Mi célra mindez? s mért van számtalan sok,
De úgy, hogy mindig más alakban intsen?
Könny és mosoly: mily titkokat takartok?

Mit ér nekünk ez? sok játéka, minden,
Akik – nagy és magányos vándorok, –
Csak bolygunk és utunknak célja nincsen?

Mit ér, ha lelkünk mindent vágyva néz?
És mégis oly soka azt mondhatni: „Este” –
Egy szó, amelyből bú és gyász csorog,

Mint lépviaszból sűrű, tiszta méz.

Fordította Franyó Zoltán


Imrul Kaisz Ibn Hodzsr:

Utolsó vers

Óh szomszédnőm, a végzet e zord hegyóriásig
Sodort – és itt leszek, míg a vén Asszib levásik.

Óh szomszédnőm, mi árvák vagyunk e messze tájon,
S az egyik ismeretlent köszönti most a másik!

Fordította Franyó Zoltán  


O. Kernstock:

Az elbűvölt királykisasszony

    Olyan szép volt, hogy nem volt párja,
Nem hét országba’, hét világba’,
Szép Adelaid királykisasszony.
Irigy haragjától gyötörve
Szegény királylányt elbűvölte
A csúf boszorkány, Szükség asszony.

    Ihol pálcája összetörve
S mi ékes fejecskéjét födte,
A porba hullott koronája.
Hogy így odalett minden pompa,
Csak fürtein maradt ragyogva
A korona arany csilláma.

    Az édes lány bíbor köntöse
Kényes testén rongyollott össze,
Dicsőség és rang mind oda.
Csak két szemének kék csillagja
És úri járása mutatja,
Hogy ő királyi unoka.

    És messze, messze hegy tövén
Parasztok közt, erdő ölén
Lakik most a királyleányka.
Bút bűbájjal elvarázsolva,
Megigézve és megátkozva
Tanítónő az iskolába’.

    Ki egykor márvány csarnokokba’
Lakomázott – övezve pompa –
Oly’ egyszerű most köntöse,
Lenből van szőve a ruhája,
Pohárnoka a kútnak szája
S asztalnok kis fehér keze.

    Valaha körüludvarolták
Nemes apródok, úri szolgák,
Selyem köntösben, prémesen.
S tanít most iskolában ülve
– Boglyas parasztfiúk körülte –
Nagy Ábécét türelmesen.

    Szelíden s megadván magát
Sivár, szomorú élten át
Ereje-fogytig egykoron –
Ha megtörhetném bűvét a varázsnak,
Megmenthetnélek, megbosszulhantnálak,
Szegény királykisasszonyom!

Fordította Vértesy Jenő


P. J. Jouve:

Az utolsó

Úgy folyt ki belőle az élet, mint egy szép folyó.
Feje belesüppedt a testvéri porba;
Két holt szeme a mérhetetlen testvéri égre bámul,
Hol minden ismeretlen és minden szeretettel indul.

Mindent lát, mindent megért, lelke végtelen közel van.
A Gránátok elkerülik azt a helyet, hol a szelíd halál magába öleli.
Este van, csend szállong alá, a tűz kihamvad.
Utolsó lehelete derűs és nyugodt és így megy el.

Kihűlt tekintete még egyszer felméri: mi volt a háború?
Utolsó gondolata tört lendülettel még haza illan,
Teste féreg-milliók fészke lesz,
Egy világ veszett el és nem tér sose vissza.

– Óh, emberek! Álljatok köréje mind!
És nézzétek, óh nézzétek csak szótlanul:
Micsoda végzet telt be rajta!

Fordította Franyó Zoltán

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf