Heinrich Heine: Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande, Hugo von Hofmannsthal: A külső élet balladája, Imrul Kaisz Ibn Hodzsr: Utolsó vers, O. Kernstock: Az elbűvölt királykisasszony, P. J. Jouve: Az utolsó

Heinrich Heine:

Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande

    A blayei kastélyban látni
A szőnyeget a szögletbe’,
A mint Tripolis grófnője
Egykor szépen kihímezte.

    Teljes lélekből hímezte,
Hő szerelmi könnyel mosta
Azt a finom drága munkát.
Az van rajta ábrázolva:

    Hogy a grófné Rudèlt látja,
Haldokolva ott a marton
S sóvárgása eszményképét
Megisméri imez arcon.

    Ahajt látta meg Rudèlt is
Először és utoljára
Igazában azt a hölgyeg,
Ki megbűvölé álmába’.

    Ráhajlik a grófkisasszony,
Szerelmesen átkarolja,
Csókolja a halvány ajkat,
Mely őt oly’ szépen dalolta!

    Oh! az üdvözlés hő csókja
Egynyomban búcsúcsók lett is,
Égi kéjnek, égő kínnak
Kiitták a kelyhét cseppig.

    Blaye várában minden éjjel
Valami mozg, suttog, reszket:
A szőnyegbe hímzett képek
Egyszerre csak fölélednek.

    A troubadour s a kisasszony
Árnyéktagjaik’ megrázzák,
Kibújank a szögletből és
A termeket róják át s át.

    És suttognak és enyelgnek,
Gyöngédség jajból és kéjből
S posthumus galantéria
Hegedősök idejéből:

    „Geoffroy! Én meghalt szívem
Földobban ajkad szavától,
Érzem, a rég’ kialudt szén
Izzó tűzzel újra lángol!”

    „Melisande! Szép virágszál!
Hogyha a szemedbe nézek,
Világfájdalmam meghalt rég’,
Ámde magam újra élek!”

    Geoffroy! Mi még álomban
Szerettünk belé egymásba,
A halálban is szerettünk –
Ámor istennek csodája!

    „Melisande! Mi az álom?
Mi a halál? Üres ködkép.
A szerelem az igazság
S én szeretlek, te örökszép.”

    „Geoffroy! Nézd, milyen édes
Itt a csendes holdas árnyban,
Nem is volna járni kedvem
Többé már a napsugárban.”

    „Melisande! kis bolondom,
A fény, a nap te vagy itt csak,
A hol te jársz, ott a tavasz,
Szerelem meg május-illat!”

    És a két kedves kísértet
Így enyeleg s jár hol föl, hol le,
A meddig a hold világa
Néz az íves ablakon be.

    De a szelíd árnyat űzni
Piroslik a hajnal végre –
S a szőnyegbe a sarokban
Visszaszöknek újra félve.

Fordította Vértesy Jenő

Hugo von Hofmannsthal:

A külső élet balladája

És mélyszemű új gyermekek fogannak,
Felnőnek és a létet holtig élik
És minden ember más-más útra ballag.

A zöld gyümölcs mind édesebbre érik
S mint holt madárka földre hull egy éjjel
És másnap ott van megromolva félig.

És egyre fú a szél és szerteszéjjel
Száll sok szavunk és halljuk más szavát
S ránk bágyadás hull váltakozva kéjjel.

S a rét füvén utak szaladnak át
És szerte falvak, fáklyák, tócsa-partok,
Tar ágak, mint megannyi néma vád…

Mi célra mindez? s mért van számtalan sok,
De úgy, hogy mindig más alakban intsen?
Könny és mosoly: mily titkokat takartok?

Mit ér nekünk ez? sok játéka, minden,
Akik – nagy és magányos vándorok, –
Csak bolygunk és utunknak célja nincsen?

Mit ér, ha lelkünk mindent vágyva néz?
És mégis oly soka azt mondhatni: „Este” –
Egy szó, amelyből bú és gyász csorog,

Mint lépviaszból sűrű, tiszta méz.

Fordította Franyó Zoltán

Imrul Kaisz Ibn Hodzsr:

Utolsó vers

Óh szomszédnőm, a végzet e zord hegyóriásig
Sodort – és itt leszek, míg a vén Asszib levásik.

Óh szomszédnőm, mi árvák vagyunk e messze tájon,
S az egyik ismeretlent köszönti most a másik!

Fordította Franyó Zoltán  

O. Kernstock:

Az elbűvölt királykisasszony

    Olyan szép volt, hogy nem volt párja,
Nem hét országba’, hét világba’,
Szép Adelaid királykisasszony.
Irigy haragjától gyötörve
Szegény királylányt elbűvölte
A csúf boszorkány, Szükség asszony.

    Ihol pálcája összetörve
S mi ékes fejecskéjét födte,
A porba hullott koronája.
Hogy így odalett minden pompa,
Csak fürtein maradt ragyogva
A korona arany csilláma.

    Az édes lány bíbor köntöse
Kényes testén rongyollott össze,
Dicsőség és rang mind oda.
Csak két szemének kék csillagja
És úri járása mutatja,
Hogy ő királyi unoka.

    És messze, messze hegy tövén
Parasztok közt, erdő ölén
Lakik most a királyleányka.
Bút bűbájjal elvarázsolva,
Megigézve és megátkozva
Tanítónő az iskolába’.

    Ki egykor márvány csarnokokba’
Lakomázott – övezve pompa –
Oly’ egyszerű most köntöse,
Lenből van szőve a ruhája,
Pohárnoka a kútnak szája
S asztalnok kis fehér keze.

    Valaha körüludvarolták
Nemes apródok, úri szolgák,
Selyem köntösben, prémesen.
S tanít most iskolában ülve
– Boglyas parasztfiúk körülte –
Nagy Ábécét türelmesen.

    Szelíden s megadván magát
Sivár, szomorú élten át
Ereje-fogytig egykoron –
Ha megtörhetném bűvét a varázsnak,
Megmenthetnélek, megbosszulhantnálak,
Szegény királykisasszonyom!

Fordította Vértesy Jenő

P. J. Jouve:

Az utolsó

Úgy folyt ki belőle az élet, mint egy szép folyó.
Feje belesüppedt a testvéri porba;
Két holt szeme a mérhetetlen testvéri égre bámul,
Hol minden ismeretlen és minden szeretettel indul.

Mindent lát, mindent megért, lelke végtelen közel van.
A Gránátok elkerülik azt a helyet, hol a szelíd halál magába öleli.
Este van, csend szállong alá, a tűz kihamvad.
Utolsó lehelete derűs és nyugodt és így megy el.

Kihűlt tekintete még egyszer felméri: mi volt a háború?
Utolsó gondolata tört lendülettel még haza illan,
Teste féreg-milliók fészke lesz,
Egy világ veszett el és nem tér sose vissza.

– Óh, emberek! Álljatok köréje mind!
És nézzétek, óh nézzétek csak szótlanul:
Micsoda végzet telt be rajta!

Fordította Franyó Zoltán